DR. KRISTÓF ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselõtársaim! Egy nagyon nehéz törvény részletes vitáját kezdtük meg ma este. Nehéz ez a törvény, mert egyrészt hozott anyagból kell dolgozni, hiszen az 1992. évi XXXII. törvény mint alap meghatározza azokat a kereteket és meghatározza azt a mozgásteret, amelyen belül az Alkotmánybíróság 1/1995. számú határozata alapján a szükséges módosításokat az alkotmányos helyzet helyreállítása érdekében el kell végezni.
Nehéz a törvény azért is, mert nehezen becsülhetõ meg - megbízható adatok hiányában - az, hogy a különféle megoldási javaslatok a jogosulti kört hogyan érintik, az egyes variánsok milyen személyi kört érintenek, és ennek következtében nyilván nagyon nehéz meghatározni azt is, hogy az egyes javaslatok elfogadása a költségvetést milyen mértékben terhelné.
Nehéz törvény részletes vitáját folytatjuk azért is, mert a kárpótlás elmélete - hogy úgy mondjam - követõ jellegûként alakult; nevezetesen: elõször a vonatkozó törvények születtek meg, majd a jogalkalmazás során és az erre vonatkozó alkotmánybírósági határozatok megismerését követõen kristályosodtak ki azok az elvi-elméleti alapok, amelyeket most már nyugodtan nevezhetünk kárpótlási joganyagnak. Jelzi ezt a helyzetet az is, hogy magára a kárpótlásra ez idáig hét alkotmánybírósági határozat született, és végül is ezek adják azt a szakmai hátteret, amelyet figyelembe kell venni a döntések során.
Hogy milyen nehéz ez a törvény, azt jelzi az is, hogy - ha jól emlékszem - szeptemberben kezdtük meg ennek a törvénynek az általános vitáját, és úgy tûnik, hogy a nézeteltérések egyes területen még igen-igen markánsnak tûnnek.
Tisztelt Ház! Eddig elérve megköszönöm azt, hogy figyelmeztetés, illetve a tárgyra térésre való felhívás nélkül elmondhattam eddigi mondandómat, és nem szólítottak fel arra, hogy tételesen a részletes vitának megfelelõ hozzászólást adjak elõ. De úgy éreztem, ennyit kénytelen voltam megtenni, történetesen azért, mert Dornbach Alajos képviselõtársammal ehhez a törvényhez húsz módosító indítványt terjesztettünk elõ, ezért ennyi elõzetes bevezetésként mindenképpen szükségesnek tartottam elmondani.
A módosító indítványaink egy koncepció mellett vagy mentén készültek el, és lényegében az alapkoncepció következménye - a szükséges egyeztetések és átvezetések miatt - az, hogy darabszámra ez húsz körülire alakult. A koncepcionális kérdésben a mi véleményünk némileg eltér az elõterjesztõ véleményétõl, és sajnálatos módon e koncepcióban az emberi jogi bizottsággal sem tudunk teljes mértékben egyetérteni.
Az Alkotmánybíróság 1/1995. számú határozata rendelkezõ részében kimondja, hogy a második világháború alatti faji, vallási vagy politikai okból külföldre történt deportálások és kényszermunkára hurcolások puszta szabadságelvonásnak minõsítése önkényes csoportbesorolásnak minõsül, ezért alkotmányellenes. Erre az alkotmánybírósági határozatra tekintettel szerepelt az elõterjesztésben az, hogy a törvényjavaslat, illetve az alaptörvény, az 1992. évi XXXII. törvény egészüljön ki egy "Kárpótlás az országból való számûzetés" címmel, és ennek a megfelelõ jogi rendezésével.
Dornbach Alajos képviselõtársammal áttekintve és feldolgozva a történteket, úgy foglaltunk állást, hogy ebben a körben két igen markánsan és igen jól körülhatárolható jogosulti körrõl van szó, nevezetesen egyrészt a második világháború alatt megsemmisítõ vagy kényszermunkatáborba szállítottak körérõl, illetve egy másik körrõl - amely szintén meghatározó és igen jellemzõ kör -, azokról, akiket a második világháború alatt vagy azt követõen szovjet kényszermunkára hurcoltak. Úgy gondoltuk, van elvi alapja annak, ha ezt a jogosulti kört, ezt a két csoportot a törvényben külön címként megjelenítjük, ezzel is jelezve az eltérõ történelmi körülményeket.
Ezzel eddig különösebb probléma nem is lenne, hiszen e javaslatunk megalapozottságáról sikerült meggyõzni az elõterjesztõt és az emberi jogi bizottságot is, illetve e megoldás ellen nem érveltek olyan nagyon, mint más javaslatunknál.
(18.20)
Van azonban itt egy más körülmény és tényezõ is, mégpedig a deportálás vagy a szovjet kényszermunka során elhaltak utáni kárpótlási igény érvényesítésének lehetõsége; nevezetesen: ki legyen az, aki ezek után az elhalt honfitársaink után a kárpótlási igényt érvényesítheti. Az elõterjesztõ javaslata ebben úgy foglal állást, hogy ilyen esetben a kárpótlási igényt a túlélõ házastárs érvényesítheti, további jogosulti kört pedig az elõterjesztés nem tartalmaz.
Mi úgy ítéltük meg, hogy ez a rendelkezés az ésszerûség határain túl szûkíti a jogosulti kört. Ha meggondoljuk azt, hogy az idõtávlat miatt a szóba jöhetõ személyek milyen korúak lehetnek, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a jogosultak egy része már sajnálatos módon elhalálozott, és nagyon kevés azoknak a száma, akik túlélõ házastársként a szovjet kényszermunka vagy a deportálás során elhunyt személy után a kárpótlást igényelhetnék.
Áttekintve az eddigi kárpótlási joganyagot, az a véleményünk alakult ki, hogy indokolt és szükséges kiterjeszteni a jogosulti kört az elhalt személy élõ gyermekére, annak érdekében, hogy összhangban legyen a korábbi jogosulti körre vonatkozó szabályokkal. Itt egyfajta kompromisszumot fogadtunk el, illetve ajánlottunk; nevezetesen azt, hogy annak fejében, hogy a jogosulti körbe az élõ gyermek bekerülhessen - ez talán túlzott kompromisszum is volt -, kihagyni javasoljuk a túlélõ házastársat.
Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy a jogosulti kör ilyen mértékû kiterjesztése elõre nem látható mértékû anyagi következményekkel járna. Vagyis nem lehet látni elõre, hogy hány személy és ennek következtében milyen mértékben igényelhetne kárpótlást, hogyan alakulna az állam kárpótlási kötelezettsége.
Ezért javaslatunk egyik variánsában azt terjesztjük elõ, hogy a kárpótlási igények bejelentését követõen a megalapozott, elfogadott kárpótlási összegeket ne egy évben és ne egy összegben kelljen kifizetni, hanem négy év alatt, szakaszoltan történjen a kárpótlás kifizetése. Megítélésünk szerint ez az Alkotmánybíróság korábbi döntéseivel összhangban van, hiszen az Alkotmánybíróság kimondta, hogy nem alkotmányellenes, ha a kárpótlás szakaszoltan történik, és ennek következtében az állami költségvetésnek sem jelentene olyan mértékû terhet. Tehát ez a javaslatunk egyik variánsa, amely az ajánlás 20. pontjában szerepel.
Az általános vitában, illetve a bizottságokban eddig lefolytatott vita tanulságait figyelembe véve azonban úgy láttuk, hogy ezt a javaslatot tovább kell fejlesztenünk. Ezért egy olyan megoldás kidolgozására is sor került részünkrõl, amely - hogy úgy mondjam - e javaslattal szemben a felhozott érveket bizonyos mértékig kezelni próbálja. Már 1992-ben is fölmerült - ha jól emlékszem, Mécs Imre képviselõtársam részérõl - az a javaslat, hogy maga a törvény ne foglaljon állást a kárpótlás összegszerûségérõl, határozza meg, tartalmazza azokat a feltételeket, amelyek mentén az igénybejelentéseket el kell bírálni; hanem amikor az igények elbírálására megnyitott határidõ lezárul, és ismertté válik az, hogy mennyi az igényjogosultak száma, akik a törvény rendelkezéseinek megfelelõen jogosultak kárpótlásra, akkor egy külön törvényben kerüljön meghatározásra tételesen, összegszerûen a kárpótlás összege. Ezt a javaslatot a koncepciónk B-variánsaként terjesztettük elõ, és ez a javaslatunk az ajánlás 21. pontjában szerepel.
A többi indítványunk, mint említettem, következménye ezeknek a javaslatoknak. Ezért azon túl, hogy utalok arra, hogy van még általunk jegyzett javaslat, azt hiszem, külön érvelni, indokolni mellette nem fogok. Köszönöm szépen.