DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt Elnök Asszony! Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselõtársaim! Nagy jelentõségû törvényjavaslat részletes vitája folyik ebben a házban. Nagy jelentõségû egyrészt azért - mint ezt már a korábbi beszédeimben kifejtettem -, mert a kárpótlási törvények vitája mindig egyfajta szembenézés a magyar történelemmel; szembenézés a múlttal, méghozzá abból a kötelességérzetbõl fakadóan, hogy a múlt rendszerek által okozott sérelmet szenvedettek joggal tarthatnak igényt arra, hogy a jogfolytonosság alapján egy állam kérjen tõlük bocsánatot, és amennyire teheti, próbálja meg anyagilag jóvátenni a valójában jóvátehetetlen sérelmeket.
Nekünk, törvényhozóknak viszont nagyon nagy nehézségünk az, hogy fél évszázadra visszamenõlegesen kell bizonyos dolgokat figyelembe vennünk, és olyan sérelmekért orvoslást nyújtanunk, amely sérelmek nagyon régen történtek, ezért az utólagos orvoslásuk számos esetben csak viszonylagos lehet. Ebben az orvosolt körben valójában nem lehetünk tekintettel arra, hogy ki, mikor, milyen nagyságú sérelmet szenvedett, mert egységes szemlélettel kell kárpótolnunk ezt a részt.
Most az 1992-ben hozott törvény néhány - és ezt hangsúlyoznám: néhány - alkotmánysértõ rendelkezésének kiigazítására kerül sor. Tehát korántsem volt helytálló az a néhány megállapítás az általános vitában, hogy ez a törvény teljes egészében rossz volt, helytelen elvi alapokon nyugodott. Az Alkotmánybíróság sem kifogásolta számos rendelkezését. Amivel egyet kell érteni, az az Alkotmánybíróságnak egy értékítélete, hogy bizonyos szabadságelvonások, úgymond a deportálás és a kényszermunka, nem vonhatók az egyszerû szabadságelvonás fogalomkörébe, ezért ebben a körben az Országgyûlésnek gondoskodnia kell többletkárpótlás adásáról. Azonban az Alkotmánybíróság határozatából két nagyon lényeges dolgot ki kell emelnünk. Az egyik az, hogy a kárpótlás nem olyan alkotmányos kötelessége a magyar államnak, amely mindenkit megillet, és amelyhez alkotmányos joga lenne a sértettnek - mármint ahhoz, hogy kikövetelje a kárpótlást. A másik pedig az, hogy a kárpótlás mértéke esetében a jogalkotót meglehetõsen nagy szabadság illeti meg.
Az elsõ tételbõl az következik, hogy nem teljesen helytálló ebben a logikában a kormány által beterjesztett törvényjavaslat. Azok esetében is kárpótlást kíván adni - és lehet, hogy ez pont az én számból kicsit furcsán hangzik -, akiknek adni egyébként nem lenne jogi kötelessége, illetõleg, miután már eleget tett kötelességének, az állam nyugodt lélekkel mondhatja, hogy ami tõle tellett a jogalkotás terén, azt megtette. Miután a halál miatti kárpótlásról van szó - lehet, hogy furcsán hangzik -, a halálnak a bekövetkezte az a bizonyos sérelem, amely a kárpótlásra okot ad vagy nem ad okot.
(18.30)
Az 1992. évi XXXII. törvény egyértelmûen kimondta, hogy ha az államnak a hatósága büntetõeljárás keretében törvénysértõ vagy semmis ítélet alapján okozta a sérelmet és végezték ki az illetõt, akkor azért kárpótlás jár. Ennek az alkotmányosságát az Alkotmánybíróság sem vitatta, mert megállapította, hogy a halál ebben az esetben az igazságszolgáltatási szervek funkcionális hibájából keletkezett, és ezért nem kifogásolható a kárpótlás.
Ezt követõen volt egy hivatkozás a kárpótlási törvény azon szakaszára, hogy olyan esetekben a nemzeti gondozási díjon felül többletkárpótlás jár, amely esetekben az állam elmulasztotta a többletkárpótlás igényét. Itt is elsõ pillanatban mindenki a halálra gondol. Nem biztos, hogy mindig halállal végzõdtek ezek az események, de amikor kodifikálták ezt a törvényszakaszt, akkor csak és kizárólagosan az '56-os sortüzek áldozataira gondolt a törvényalkotó. Nem volt szó arról, hogy azok, akiknek hozzátartozói meghaltak a deportálás során vagy a szovjet kényszermunkatáborokban, igénnyel élhessenek amiatt, mert a halál bekövetkeztében a magyar hatóságokat nagyobb vagy kisebb mértékben felróhatóság terhelte volna.
Ezt azért szeretném még egyszer hangsúlyozni, mert álláspontom szerint az Alkotmánybíróság határozatából nem vezethetõ le az a kormány-elõterjesztés, hogy önmagában a deportálás során bekövetkezett halál vagy a kényszermunkatáborokban bekövetkezett halál önálló kárpótlási jogcím legyen. És miután az Országgyûlés korábban megalkotta a nemzeti gondozási díjról szóló törvényt, ezt követõen a hadigondozási díjról szóló törvényt, én azt a kijelentést is meg merem kockáztatni, hogy ezzel valójában a törvényhozás eleget tett azon többletkárpótlási igényeknek, amelyeket az 1992. évi XXXII. törvénynek az a nevezetes szakasza elõírt. Az Országgyûlés tehát véleményem szerint az alkotmányellenességet kiküszöbölheti úgy is, hogy megállapítja, hogy mindazokról gondoskodás történt állami formában - akár a nemzetgondozási, akár a hadigondozási díjról szóló törvény alapján -, akiknek a hozzátartozói magyar vagy idegen hatóság önkénye következtében vesztették az életüket. A kormány javaslata ezzel ellentétes, mert ezt önálló jogcímként kívánja megfogalmazni, és ez azért vezet meglehetõsen disszonáns dolgokra, mert a hadigondozási díjról szóló törvénynek, bár nemrég került megalkotásra, de volt elõdje. 1945-tõl kezdve - adott esetben megfelelõ bizonyítási eljárás után - ezért mind a hadiárvák, mind a hadiözvegyek, ha nem is egy nagy összegû, de állami ellátásban részesültek. Tehát korántsem merülhet föl az, hogy az állam elmulasztotta a gondoskodási kötelezettségét, mert volt rá jogszabály, és az állam megtette mindazt, amit akkor megtehetett. Az nagyon furcsa lenne, hogy most egy új jogcímmel fölújítjuk a régi kötelezettségeket, és ugyanazért még egyszer fogunk állami gondoskodást nyújtani az érintetteknek.
Igen tisztelt Országgyûlés! Lehet, hogy úgy tûnik, fölösleges errõl többet beszélni a kelleténél. Lehet, hogy a kormánykoalíció már eldöntötte, hogy mit fog megszavazni, de tekintettel arra, hogy hosszú éveken keresztül mindig kellett hallani a jelenlegi kormánytöbbség képviselõinek - akik akkor ellenzékben voltak - azokat a felszólalásait, hogy miért adunk kárpótlást, most valóban el kell mondani, hogy amiért adtunk már kárpótlást, azért miért akarnak még egyszer kárpótlást adni. Indokolják meg akkor a magyar nép elõtt, hogy miért akarnak egy készpénzben minimum 25-30, egyes számítások szerint 60 milliárd forint összegû többletterhet róni a magyar társadalomra akkor, ha ezeket a kérdéseket korábban, lehet, hogy nem teljes megelégedésére az érintetteknek, de rendezte az ország és rendezte a törvényhozás. Ebben az esetben a kormány akkor álljon nyíltan a magyar társadalom elé és mondja, hogy õ ezeket végre akarja hajtani. Nem kell akkor az Alkotmánybíróságra hivatkozni, azt kell mondani, úgy gondolja, hogy bizonyos dolgok miatt föl kell újítani a régi kötelmeket, és bár történtek kifizetések, bár történtek jóvátételek, de most újakat fog adni.
Igen ám, de akkor fölmerül egy nagyon lényeges alkotmányossági probléma! Ha a szovjet hadifogságban elhunyt személyeket '45. augusztus 1. után kényszermunkára hurcoltnak tekintjük, és ezen a jogcímen ezek a hadiözvegyek - akik, mondom, kaphattak hadiözvegyi járadékot 45-tõl kezdve, vagy már '43-44- ben - most fognak kapni 300 ezer forintot, akkor minden érzelmi és indulati töltés nélkül megkérdezem képviselõtársaimat, hogy fognak odaállni azon hadiözvegyek elé, akiknek a férje nem '45. augusztus 1-je után halt meg szovjet hadifogságban, hanem '45. augusztus 1-je elõtt. Vagy hogy fognak odaállni azon hadiözvegyek elé, akiknek nem hadifogságban halt meg a férjük, hanem hõsi halált halt a fronton? Vagy hogy fognak a nyugati hadifogságban elhunytak özvegyei elé állni, ha azok kárpótlást sem kaptak, és bár meghalt a férjük hadifogságban, mégsem fognak most egyösszegû 300 ezer forintos kárpótlást kapni? Fokozhatnám még a példák sorát, hogy hogyan fogunk odaállni az '56-ban elesettek özvegyei elé, akik ugyanúgy harcban haltak meg, és nem fognak kapni kárpótlást! Vagy azoknak a polgári áldozatoknak a hozzátartozói, özvegyei elé, akik '44-45-ben a háború következtében meghaltak Magyarországon - mert jól tudjuk, hogy szinte nem volt olyan magyar falu, ahol ne becstelenítettek volna meg asszonyokat, ne haltak volna ebbe bele, vagy ne végeztek volna ki polgári személyeket vagy szökött hadifoglyokat, vagy hadifoglyokat, akik megadták magukat, de a genfi konvenció ellenére megölték õket, mert errõl is vannak okirati bizonyítékaink -, és ezeknek az özvegyei nem fognak kapni!
El kell ezen gondolkodni, és az eddigi felszólalásaimban igyekeztem a kormány figyelmét felhívni arra, hogy elképzelhetõ a jó szándék a részérõl; de akkor egységes szemlélettel meg kell nézni, hogy a halál bekövetkezte miatt kik azok, akik jogosultak lennének kárpótlásra. Mert önkényesen kiemelni két csoportot - a deportáltakat és a szovjet kényszermunkára hurcoltakat -, a többieket pedig elfelejteni - elfelejteni azokat, akik internálótáborokban, akik a kitelepítés során haltak meg, az '56-os áldozatokat és akiket az elõbb felsoroltam -, az valami elképesztõ diszkrimináció az érintettek körében.
Ennek a megtétele egészen biztosan két dologra fogja az érintetteket vezetni. Egyrészt, hogy forduljanak az Alkotmánybírósághoz, mert mindaz, amit a preambulumban meg akar fogalmazni az elõterjesztõ, nem fog bekövetkezni, nem fog lezárulni a folyamat. De olyan sebeket üt az érintetteken, hogy megkülönböztetést teszünk - illetve tesznek önök, mert azt hiszem, sem a Magyar Demokrata Fórum, de én semmiképpen sem fogom így megszavazni ezt a törvénymódosítást -, ez elfogadhatatlan lesz a magyar társadalom számára. Nem fogja megérteni, hogy ez hogyan, miként és miért történik.
Összefoglalva még egyszer ehhez a részhez az észrevételeimet - és ha elnök asszony engedélyezi, azért kitérnék a 86. pontban levõ módosító javaslatomra, mert ezzel lényeges összefüggése van, és ilyenkor a Házszabály ezt megengedi - : jól tudjuk azt is - jelenleg egyelõre még csak az újsághírekbõl -, hogy a kormányülés foglalkozott a zsidó helyreállítási alap felállításával egy közalapítvány formájában. Tudjuk azt is, hogy Németország 1945 után fizetett jóvátételt a Németországban elkövetett rémtettek miatt. A külföldön élõ érintettek nagyobb összeghez jutottak, életjáradékot kapnak.
(18.40)
Az úgynevezett keleti tömb országaiban élõ, koncentrációs táborokban szenvedettek számára nem történt olyan jóvátétel, mint ami a külföldön élõk számára, tehát a nyugati részen megtörtént, hanem a német állam két törvény alapján, illetve az álorvosi kísérletekért fizetett egyösszegû kártalanítást, amit Magyarországon egy szervezet a kormányfelhatalmazás alapján az érintettek részére kifizetett. Ezt a magyarországi kártalanítást nem lehet ebbe a körbe bevonni, mert nem azért a sérelemért kapták, mint a külföldön élõk.
Azonban az Alkotmánybíróság, éppen miután tanulmányozta, és az alkotmánybírósági határozat nagyon részletesen tartalmazza a jóvátételi szabályokat, külön kitért a határozatában arra, hogyha az Országgyûlés kiterjeszti a kárpótlási jogosultak körét, a jogcímet, akkor vonja vizsgálódási körébe a törvényhozás, hogy fönntartható-e az a szabály, hogy más állam által ugyanazon sérelemért fizetett jóvátétel beszámítható vagy nem számítható a magyar jóvátételbe. Ennek a kérdésköre azért merül föl, mert ebben az esetben, ha mi a külföldön élõk által megkapott jóvátételi összeget nem tesszük be kizáró feltételként a magyar törvénybe, akkor a Magyarországon élõk kerülnek hátrányosabb helyzetbe, mert õk csak Magyarországtól fognak kapni; a külföldön élõk esetében viszont a kettõs jóvátétel fölmerül: megkapták Németországtól és megkapják Magyarországtól is.
Az elõbb utaltam arra, hogy a kormánydöntés alapján fölállításra kerül majd egy közalapítvány. Ez a közalapítvány gyakorlatilag ugyanazt a kört érinti, amelyet ez a módosítás jelen esetben részben kíván érinteni: a '45 elõtt sérelmet szenvedettek csoportját. Ha ugyanazért a sérelemért ez a törvénymódosítás is kárpótlást fog adni, és a közalapítványt is erre a célra hozzák létre, elgondolkoztató, hogy ez jó megoldás-e vagy sem. Elképzelhetõ, hogy meg kellene várni e törvény ezen részének módosításával a közalapítvány fölállítását. De megint a megkülönböztetés szempontjából adott esetben mondhatjuk úgy is, de nem akarom, hogy úgy érezzék képviselõtársaim, hogy tényleg lehet azokat a sérelmeket orvosolni, de kétszeres jóvátételt kapnának az érintettek, egyrészt kárpótlás gyanánt, másrészt pedig a közalapítványtól igényelt jóvátétel formájában. A kérdés, jól tudjuk, és ezért kell nagyon vigyázni a megfogalmazásra, mert a magyar társadalomban olyan hangokat is érinthet, amelyeket el szeretnék kerülni. De mégis megfontolásra ajánlom a kormánynak, ne oly módon cselekedjen, hogy hosszadalmas és nehezen magyarázható vitába fog majd keveredni a magyar társadalommal, hogy miért tesz megkülönböztetést özvegyek és özvegyek, árvák és árvák között. Ha ezt nem tudjuk elkerülni, talán jobb lenne ezt a törvényjavaslatot átdolgozásra visszakérni, talán jobb lenne akkor bizottsági módosító indítványokkal mégis a problémát megoldani, hogy ne érezze úgy a magyar társadalom, hogy nagyon nagy tehertételt teszünk a vállára, mert 30-40-50-60 milliárd forint készpénz nagyon nagy tehertétel, ezt jól tudjuk. De mégis eleget teszünk annak a kívánalomnak, hogy a sérelmeket részlegesen, az ország gazdasági teherbíró képességéhez mérten tudjuk orvosolni.
Köszönöm szépen a figyelmüket, képviselõtársaim. (Szórványos taps.)