TÓTH PÁL (MSZP): Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Meg kell mondjam, kedves képviselõtársaim, ámulva-bámulva hallgattam Sepsey képviselõ úr felszólalását. Elég jól ismerem az õ érveit, írásban is és nyilatkozataiban is, a bizottsági vitákban is, de a mostaniak az újszerûségükkel leptek meg a korábbiakhoz képest.
Szögezzük le, képviselõ úr, hogy most ennek a törvényjavaslatnak a benyújtását egy korábbi diszkrimináció okozta, azok a diszkriminációk, amelyeket az Alkotmánybíróság 1995 februárjában vélt felfedezni az 1992. évi XXXII. törvényben - a precizitás kedvéért fel is olvasnám. Az elsõ: az eredeti törvényben a második világháború alatt faji, vallási okokból külföldre történõ deportálások és kényszermunkára hurcolások puszta szabadságelvonásnak történõ minõsítését az Alkotmánybíróság önkényes csoportbesorolásnak minõsítette, ezért alkotmányellenes. Hogy a törvényjavaslatba bekerült egy köztes kategória, amelyet eredetileg "az országból történõ számûzetés" címen definiált a jogalkotó, az ebbõl fakad és nem másból.
A másik, ami az ön impozáns méretû módosító csomagjának a legfontosabb mozzanata, a 2/A § elhagyására vonatkozó módosító indítványa. Ezzel kapcsolatban pedig a következõrõl szól a történet. - és én nem mondtam volna el az elõzményeket, meg nem mondtam volna el, hogy eredetileg azok, akik akkor bábáskodtak a törvény fölött, kinek szánták ezt a húsz paragrafust.
Az Alkotmánybíróság tényleg önkényesnek minõsítette azt is, hogy a XXXII. törvény az állami önkény során keletkezett sérelemokozások miatt keletkezett polgári jogi igények megnyitását ahhoz a feltételhez kötötte, hogy az állam elmulasztotta a bûncselekmények elkövetõivel szembeni büntetõigénye érvényesítését. Ez elég "jogászian" hangzik. Kérem szépen, ezt a mulasztást az Országgyûlésnek 1995. szeptember 30-ig kellett volna pótolnia - nem tette meg.
Amit ön mond, annak a lényege az - ha jól értem, lehet, hogy nem értem jól -, hogy az erre vonatkozó alkotmánybírósági szentenciát a jogalkotó annak idején teljesítette akkor, amikor elfogadta a nemzeti gondozásról szóló törvényt. Ezt kétségbe vonom, képviselõ úr, több okból is. Az elsõ az, hogy a törvény maga rendelkezik arról, hogy a nemzeti gondozáson túlmenõen, külön törvényben kell szabályozni ezt a dolgot. A jogalkotó itt most nem külön törvényben szabályozta.
A másik, ami szerintem meggyõzõbb érv az ön felvetésével szemben: az Alkotmánybíróság ezt a határozatát, amelyrõl itt szó van, 1995. február 8-án hozta, amikor ez a bizonyos, a nemzeti gondozásról szóló törvény már régen hatályban volt. Ennélfogva tehát nem igazán értem, hogy az Alkotmánybíróság miért nem akceptálta azt, amit ön két oldalon keresztül az indokolásában leírt.
Ami a nyugati hadifoglyokat és általában a hadifoglyokkal kapcsolatos problémákat illeti: tényleg keserû dolog, tényleg nyomorult dolog az, ami az eredeti törvénybõl fakad, és amivel most a kormánynak szembe kell néznie. Mert ennek a problémának a magvát, a csíráit az eredeti törvény hordozza magában. Sajnálom, képviselõ úr, hogy nem volt itt akkor, amikor a bizottsági többségi véleményt elõadtam - de hát nem volt itt. Tudniillik ezt a különbségtételt, ezt a cezúrát, hogy augusztus 1-jétõl jár, július 29-én pedig már nem jár semmiféle kárpótlás - mert akkor csak hadifogoly volt az illetõ, utána meg kényszermunkás -, ha utánanéz az eredeti törvénynek, akkor meglátja, hogy az a törvény tette bele. Ezt a mozzanatot azonban az Alkotmánybíróság nem kontrakarírozta meg, ennélfogva tehát semmilyen alapja nem volt a kormánynak ahhoz, hogy hozzányúljon ehhez a dologhoz.
Az összes többi felvetésével kapcsolatosan nem kívánnék szólni, de még visszatérnék a bizottsági kisebbségi véleményre. Kedves képviselõtársaim, láthatják azt, hogy a bizottságban legalább két, igen koherens, egyértelmû, jól körvonalazható és bizonyos értelemben nagyívû kisebbségi vélemény fogalmazódott meg. A részletes vitában mind a két kisebbségi vélemény artikulálódott, elég egyértelmûen.
Azt gondolom, a kormány elõterjesztése e két kisebbségi vélemény közé valamilyen középutat választva tehetõ helyre igazából. S ha már itt szóba kerültek a 60 milliárdok, amit szintén Sepsey képviselõ úr volt szíves említeni, akkor ezzel kapcsolatban emlékeztetném õt arra, hogy 1992-ben, amikor igen parázs viták kereszttüzében folyt ennek a törvénynek az elõkészítése és megtárgyalása, akkor igenis az akkori kormánypárti képviselõk - tán mint azok, akik ezzel a törvénnyel foglalkoztak - folyamatosan emlékeztették az érdeklõdõ újságírókat, a közvéleményt és mindenkit, akit érint, hogy egy felelõs kormánynak - éppen azért, hogy végrehajtható törvény szülessen - számot kell vetnie azzal, hogy mit tud a törvény mögé tenni. Ez most is érvényes.
De azt gondolom, ha a törvényjavaslat eredeti szövegét nézem - és azt nézem, hogy ennek a finanszírozása mit jelent -, akkor ez, Sepsey képviselõ úr, ebben a jelenlegi formájában 25 és valahánytizedmillárd forint. Minden egyéb kiterjesztése a jogosulti körnek beláthatatlan mértékû növekedést okoz.
Márpedig úgy tudom, hogy mind az érintettek - tehát akik idõs emberek -, mind a társadalom, mind pedig a kormány számára az lehet az egyetlen járható út, hogy mihamarabb alkosson meg egy végrehajtható törvényt, olyan törvényt, amely mögött - szemben a korábbi kárpótlási törvényekkel - valódi fedezet van, végre lehet hajtani; s nem idõben elhúzva, mert idõs emberekrõl van szó, azokról az emberekrõl, akik jogosultak a törvényjavaslat szerint, akik a hatálybalépés után szeretnék is látni ennek a korrekciónak a hozadékát. Köszönöm a figyelmet.