DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt elnök úr, köszönöm a szót. Meg kell mondanom, nehéz két percben reagálni arra a felszólalásra, amely valójában teljes egészében az én felszólalásomra tartalmazott reflexiókat - megpróbálom.
Elismeréssel adózom képviselõtársam lendületének, hevének, elszántságának, hogy valójában - és ezt ne vegye személyes sértésnek - tárgyi tudás nélkül megpróbálja védeni ezeket a dolgokat.
A kárpótlás oly joganyag, amelyet nem felületesen kell ismerni, hanem hosszú évek jogalkalmazói munkája alapján kerül az ember abba a helyzetbe, hogy ebben hitelt érdemlõen tudjon megszólalni. Ha képviselõtársam figyelt volna, akkor biztos nem rója a szememre, hogy én állítólag kifogásolnám a deportálásnak és a kényszermunkára hurcolásnak a többletkárpótlását. Beszédemet ugyanis úgy kezdtem - majd el tetszik olvasni a jegyzõkönyvet -, hogy ez egy értékítélete volt az Alkotmánybíróságnak: ez több mint szabadságelvonás, adjunk ezért többletkárpótlást.
A probléma ott van, képviselõtársam - és tessék összehasonlítani az eredeti törvényt, a kormány javaslatát -, hogy a deportálás vagy a kényszermunka során a halál miatt akar kárpótlást adni - amit idáig a nemzeti gondozási díjról szóló törvény és a hadigondozási díjról szóló törvény rendezett, egységesen.
(19.00)
Tehát az a határidõ a kényszermunka után járt volna, nem pedig a halál miatt. De azáltal, hogy a kormány a halál tényét be akarja vonni, és nem a nemzeti gondozásról és a hadigondozásról szóló törvény egységes elvei alapján próbálja a '44-tõl egészen '89-ig terjedõ idõszakot jogilag megoldani, ezzel okoz diszkriminációt.
Én tudom, hogy ezt nagyon nehéz megérteni, fõleg röviden, kétperces válaszokban. A bizottsági üléseken sem biztos, hogy olyan mélyen szántó ismeretekre lehet szert tenni. De arra kérném képviselõtársamat, hogy tanulmányozván az anyagot, talán meg fogja látni, hogy az általam elmondottak mögött van jogi relevancia. Köszönöm szépen.