DR. HASZNOS MIKLÓS (KDNP): Köszönöm a szót. Elnök úr, úgy érzem magam, mint egy bizottsági vitában, és nagyon jólesett volna, ha az emberi jogi bizottság a módosító javaslat elõterjesztõjét meghívta volna a bizottsági ülésre, hogy esetleg ott mondhattuk volna el a módosító javaslatunkra vonatkozó indoklást. De megtesszük ezt egy ilyen szûk körben is.
Még az a vád sem illethet bennünket, bár Tóth képviselõtársam kiment, az elõbb felhányta Sepsey képviselõtársamnak, hogy kormányzati pozícióban annak idején miért nem szabályozták jól, jobban, miért kellett az Alkotmánybíróságnak beavatkozni ebbe az ügybe. Minket, a mi módosító javaslatunkat nem illetheti ez a vád, mert mi 1992-ben is pontosan ugyanezt a módosító javaslatot terjesztettük elõ, hogy így mondjam, kormányzati pártként is, és nem értettünk egyet akkor sem az olyan diszkriminációval, hogy miért kell a munkaszolgálatnál olyan megkülönböztetéseket tenni, hogy harcoló alakulat vagy nem harcoló alakulat. Most semmi nem változott. Négy évvel késõbb mi ugyanezt a javaslatot terjesztettük be.
Annyi változott csak, hogy akkor önök, akik - most itt üres székekre mutatok - ott ültek, az MSZP és az SZDSZ támogatta a módosító javaslatunkat. Tehát mi nem változtunk, most csak a pozíciók változtak, és a pozíciók változása máris azt eredményezte, hogy elutasította az alkotmányügyi bizottság és elutasította az Igazságügyi Minisztérium is az elõterjesztésünket, és elsõdlegesen anyagi okokra hivatkozva.
Én azért az anyagi okokon túlmenõen szeretnék valamire rávilágítani: a kárpótlás tulajdonképpen a szabadságtól való megfosztás miatt azért jár, mert egy diszkrimináció alapján jött létre a szabadságtól való megfosztás - nem az általános társadalmi helyzet miatt! Mert én nem vonom kétségbe, tisztelettel áldozom mindazon diktatúra áldozatai emlékének, akik például a második világháborúban meghaltak. Természetes, hogy ezek között voltak, akik állampolgári kötelességüket teljesítették és mint harcoló katonák haltak meg fronton, volt olyan, aki Budapest ostromakor mint civil ember halt meg a fronton, és volt olyan ember, aki azért halt meg, mert politikai diszkrimináció alapján munkaszolgálatra hurcolták.
Tehát az az összehasonlítás, amelyik azt mondja, hogy az egyik diktatúra munkaszolgálatosai nagyobb életveszélyben voltak, azt én elismerem, hogy nagyobb életveszélyben voltak, de akkor az egy adott általános helyzet volt. Második világháború volt akkor! Hogy a Rákosi-rendszer munkaszolgálatosa nem volt ilyen közvetlen életveszélyben, ez kétségtelen tény. De ha netán mint Tito, a fasizmus ellen mint nem rés, hanem erõs bástya háborúba keveredtünk volna, akkor nyilván mi szedtünk volna ott aknát és mi ástuk volna meg a lövészárkokat. De önmagában az akkori társadalmi helyzethez képest ez is egy politikai diszkrimináció volt.
Tehát ezt a megkülönböztetést nagyon szerencsétlennek tartjuk, és nem szolgálja a társadalmi megbékélést, hogy jó, jó, elismerjük, az internálásról, hogy mindkét diktatúrának voltak internáltjai, voltak börtönviselt emberei, csak egyedül a munkaszolgálatnál nem ismerjük el.
Azt írja az eredeti kormány-elõterjesztés - az Igazságügyi Minisztérium államtitkár asszonya meg tudja erõsíteni -, az elsõ elõterjesztés indoklásában az volt, hogy ez mintegy 4 milliárd vagy azt meghaladó forintot tesz ki. A második anyag, ami a módosító javaslatokról tárgyal, már csak azt írja, hogy ez 3 milliárd forint. Kérem, ez sem igaz! Egyszerûen nem úgy van, mert akkor lenne igaz, ha mindenki azonnal kézbe kapná, nem a kárpótlási jegyét, hanem a kárpótlási jegy értékének megfelelõ azonnali készpénzt. De itt 65 év fölötti emberekrõl van szó! Az átlagos munkaszolgálaton töltött idõtartam olyan 20 hónap körül lehet, mert hiszen van, aki hat hónapot, van, aki 27 hónapot, 28 hónapot, van, aki 18 hónapot töltött a munkaszolgálaton. És ezek a 65 év feletti emberek, ha mind meg is kapják a kárpótlási jegyüket, életjáradékot szeretnének váltani. Kérem, mi is rendelkezünk adatokkal, a Rákosi-rendszer munkaszolgálatosainak szövetsége! Mi is tudjuk azt, hogy egyáltalában hány ezer fõre tehetõ ez a létszám. A 14 ezer fõt is túlzásnak tartjuk - nincsen annyi! De ha összesen, a mai naptól kezdve elkezdik az életjáradékokat folyósítani, kérem, 300 millió forintot nem tesz ki az 1996. évben, és nem tesz ki már '97-ben sem, mert ahogy közben meghaltak, úgy ennek során, az életjáradék folyósítása során is meghalnak az emberek a fizika és a természet törvényei alapján.
És ha most itt nem mondhatják azt, hogy tíz ember elõtt én valami nagy demagógiát szeretnék produkálni, de azért csak megkérdezem, hogy a Kereskedelmi és Hitel Bank adósságátvállalása a privatizáció érdekében mennyi forintot jelent az államnak - nem is beszélek a Budapest Bank tõkejuttatásáról. De ha a társadalmi megbékélés nem ér meg ennek a kormányzatnak 250 millió forintot egy évben, akkor ne hivatkozzanak arra, hogy igenis szeretnék õszintén a társadalmi megbékélést!
Ennek alátámasztására már csak egyet szeretnék önöknek felolvasni ebbõl a könyvbõl. A honvédelmi bizottság, a Magyar Országgyûlés 1956. október 14-én ülésezõ honvédelmi bizottságának a jegyzõkönyvében bárki utánanézhet. Mert ugye akkor akadtak már emberek, akik rájöttek arra, hogy ez ellentétes az 1930-as genfi kényszermunka-egyezménnyel. Azt mondja az Országgyûlés honvédelmi bizottsága - szó szerint a következõket írja -: a munkaszolgálat megszüntetésének ügyét megtárgyalta és megállapította, hogy azok fenntartása ellentétben áll a népköztársaság törvényeivel.
(19.10)
Ezért, valamint az alakulatok helyzetének vizsgálata során tapasztaltak alapján határozatot hozott, hogy javaslatot tesz azok felszámolására. Amikor az elmúlt idõszak törvénytelenségeinek felszámolását megkezdtük, szükségesnek látszik e kérdés rendezése is.
Ez a kérdés azóta nincs rendezve! Itt volna a lehetõség néhány száz millióval valóban a társadalmi megbékélést szolgálni, s erre mereven elzárkózik a megbékélést hirdetõ kormánypolitika.
Hadd mondjam még azt ennek érdekében, azt mondani, hogy az Alkotmánybíróság nem így szándékozott... Az igazságügy-miniszter úr vezérszónoklatakor már feltettem a kérdést, vegyük elõ a most hatályos magyar jogot. Aki nem hiszi, holnap menjen el a könyvtárba, vegye ki, nézze meg, ez a bizonyos '92. évi XXXII. törvény 3. § (1) bekezdésének c) pontja mit mond, amit maga az Alkotmánybíróság módosított. Azt mondja ki, hogy kárpótlásra jogosult "a" munkaszolgálat - mindenféle jelzõ, diszkrimináció, meghatározás nélkül. A kormányjavaslatban van benne a diszkrimináció, amikor ezt leszûkíti a második világháborúra, és arra hivatkozik, hogy az akkori törvényalkotó akarata arra nem terjed ki.
Hát kérem, ez egy független, szuverén magyar parlament? Ha igen, akkor itt a törvényhozói akarat, és nem egy elõzõ kormány és egy elõzõ parlament határozata!
Az Alkotmánybíróság határozata expressis verbis csak azt írja elõ, hogy ehhez a ponthoz teremtsék meg a végrehajtási rendelkezéseket, hogy mód legyen az igények újbóli benyújtására, mert a munkaszolgálat mindegyikét kárpótlási jogalapnak tekinti. Ezt kellett volna megtenni 1995. szeptember 30-ig, de ez nem történt meg.
Én akkor is feltettem a kérdést az igazságügy-miniszter úrnak, mai napig nem válaszolt rá, hogy vajon mit tettek volna akkor, ha ez a tízezer magyar munkaszolgálatos ez után az alkotmánybírósági határozat után az erre a törvényre való hivatkozással beadja a kárpótlási igényét. Nincs az a bíróság, amelyik elutasíthatta volna, mert hiszen itt a jogalap! Ebbe mindenki azt magyaráz, amit akar, de ez csak egy szót hoz, és azt, hogy "a munkaszolgálat".
Sokan azt kérdezik, hogy vajon ez munkaszolgálat vagy nem munkaszolgálat. Hadd szolgáljak egy példával! Az idén januárban voltam Varsóban, ahol az összes kelet-európai ilyen katonai szolgálat képviselõi összejöttek. A németekrõl nem beszélek, gazdagok, meg tudták oldani, náluk ez nem probléma. De meg tudták oldani a csehek és meg tudták oldani a szlovákok, hogy minden ledolgozott hónap után fizetnek, hónaponként, és minden hónapban kapják a kártérítést, ingyen közlekedést kapnak, a telefonbeszerelési költséget nem kell megfizetni, végigutazhatnak az egész országban, és szanatóriumi kedvezményeket kapnak mindazok, akik akkor ilyen munkaszolgálatot teljesítettek. És hogy oldotta meg ezt a cseh törvényhozás? Úgy, hogy egyetlen törvényt hozott: hatálytalanította a behívóparancsot, és attól kezdve ezt kényszermunkának ismerték el. Ez csak egy jogi aktus és egy jogi bukfenc - hogy így mondjam.
Mi nem azt mondjuk, nem kell hatálytalanítani semmit; egyszerûen a kárpótlási jogalapot el kell ismerni, mert van egy olyan határozata a varsói konferenciának... Egyedül a lengyelek - hozzánk hasonlóan - nem oldották meg ezt a kérdést, de ennek egyetlen oka van. Magával a lengyel minisztériumnak a kiküldöttével beszéltem, aki azt mondta, hogy náluk összekeveredett a politikai diszkrimináció a köztörvényes bûnözõkkel. Tehát a sziléziai bányákba 150 ezer embert vittek el kényszermunkára, s ebben voltak ugyan politikai diszkrimináció alapján behívottak, de a nagy részük köztörvényes bûnözõ volt. És nem tudják szétválasztani õket, az iratok nincsenek meg, eltûntek, az ötvenes évek elejére nem tudnak visszanyúlni, ezért ott a mai napig nem rendezték a kérdést, de nem tartják lefutottnak ott sem.
Ott született az a határozat, és én nagyon szégyellném magamat mint jogász, mint magyar parlamenti képviselõ, ha arra kényszerülnék, amit a lengyelek ott határozatba hoztak, hogy valamennyi országban, amennyiben a kérdést nem rendezik a politikai súlyának megfelelõen és nem ismerik el ennek a kényszermunkának a politikai jellegét, a kényszermunka jellegét és nem kapnak erre megfelelõ kárpótlást, együttesen a strasbourgi bírósághoz fognak fordulni, emberi jogi üggyé teszik az egészet. Nagyon szégyellném magam, ha a magyar kérdés, ennek a tízezer hatvan év feletti embernek a sorsa, ami egy évben 250 millióval lerendezhetõ volna, ilyen útra és egy ilyen csatornára szorulna.
A képviselõknek van lelkiismereti szabadságuk. Én elhiszem, minket is kötött akkor a kormánypártiság, amikor szembehelyezkedtünk ezzel a kormányjavaslattal és igazságtalannak tartottuk a diszkrimináció felvételét, de szembehelyezkedtünk vele és öt szavazaton múlott, hogy nem szavazta meg az elõzõ parlament.
Gondolom, hogy a képviselõi lelkiismeret szabadsága terjedhet odáig, amikor ez alapjaiban nem rengeti meg egy ország költségvetését, amikor ez alapjaiban, hogy úgy mondjam, szinte semmit nem jelentene, de meghozná a társadalmi békét és végre nyugalom lenne ezen a területen is, gondolom, önöknek, kormánypárti képviselõknek is talán ér évi 250 millió forintot az, hogy még néhány ember, akinek egy-két éve hátravan, hogy az élete végén megbékéljen és megnyugodjon, hogy egykor nem dolgozott hiába.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)