POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársak! Tisztelt Vendégeink! Így, a magyar parlament elsõ cigánypolitikai vitanapjának a második felében, a vége felé, amikor a képviselõ urak is, de a vendégek egy része is már a lábával szavaz, az a kérdés vetõdik föl - vagy kimondjuk ezt, vagy nem -, hogy mi értelme ennek az egésznek.
Mi értelme a magyar parlamentben cigánypolitikai vitanapot tartani, mely vitanapon nem szólalhatnak meg a cigányság képviselõi, nem fejthetik ki az álláspontjukat, nem mondhatják el, hogy mi rejtõzik azokban a vaskos dossziékban, amelyeket az önkormányzat kidolgoztatott, programként az asztalra tett. Ez talán válasz lett volna a miniszterelnök úr kérdésére: volt-e olyan kormány, amelyik programot tudott alkotni a cigányság fölemelésére? Erre õ azt a választ adta, hogy nem volt; hallottunk itt olyan választ, hogy volt ilyen. Egy biztos: ez a program ott ül a karzaton. Ott vannak ennek a programnak a képviselõi, akik le is tették az asztalunkra ezt a több száz oldalnyi dokumentumot, mit kell szerintük csinálni a cigányság fölemelése érdekében.
Mire való akkor mégis, ha úgy tetszik, egy politikai vitanap? Mire való ez az intézmény?
(13.00)
Két feladata mindenképpen van. Az egyik, hogy a politikai pártok leszögezzék, maguk milyen kérdésnek tekintik a cigányság igen összetett problémáit: kisebbségi vagy szociológiai kérdésnek, szociális kérdésnek, ágazati politikának vagy egy önálló cigánypolitika megalkotását jelentõ, feszítõ kérdésnek. Ez fontos. Fontos az érintetteknek és fontos itt valamennyi politika iránt érdeklõdõ embernek tudni, ki hová helyezi ezt a magyar közösség elõtt álló gondok sorában.
A másik feladata egy ilyen politikai vitanapnak, hogy igencsak mérlegre tegye, hogy a kormány mit tesz ezekben a kérdésekben önmaga programjához képest vagy a gondok nagyságához képest.
Az eddig felszólalók ennek a két szerepnek igyekeztek eleget tenni, de sokszor mi magunk sem tudtuk kihámozni, hogy a szavak vagy mondatok között mi is az érdemi jelentés. A magam részérõl szeretnék egy kicsit egyenesebben vagy érthetõbben szólni.
Mirõl van itt szó, amikor arról beszélünk, hogy szociális probléma? Emlékszünk valamennyien, hogy a Kádár-korszak idején a cigányság csak szociális probléma volt, nem tekintették önálló kisebbségi problémának, nem úgy kívánták kezelni. Valóban, nincs ma más olyan kérdés, amelyik fölvetné a magyar társadalom alapintézményeinek mûködõképességét. Nem lehet csak szociális kérdésként kezelni, és nem is csak kisebbségi kérdés. A kettõt együtt kellene asztalra tenni. Ez tehát azt is jelenti, hogy külön kell választani a feladatokat. Mit kell különválasztani?
Elõször is azt, amirõl az elõbb Tóth Pál képviselõtársam beszélt: azoknak a szerencsétleneknek a sorsát, az azokról való gondoskodást, akik valóban már nem tudnak önmagukért tenni, akik mindörökre az állami gondoskodás - ha úgy tetszik, a paternalista gondoskodás - segélyezésén fognak lógni, és nincs esélyük a felemelkedésre. Minden államnak felelõssége, hogy ezeknek a szerencsétleneknek valamilyen módon a tisztes - vagy legalább biológiai - megélhetést tudja garantálni, tudja biztosítani. Ezt egy józan kormány, egy józan állam nem veheti el.
Azonban ettõl külön kell választani azt a második feladatot, ami a mai kormány elõtt álló feladat is: hogy képes-e olyan intézményrendszert kidolgozni, ami azokat támogatja, akik tesznek önmagukért, akik hajlandóak a saját felemelkedésükért valamit vállalni. Nyilvánvaló, hogy ennek az intézménye ma alapvetõen hiányzik. A strukturális döntések megszülettek, kerekasztalok, koordinációs tanácsok, albizottságok létrejöttek. De ez ügyben, ennek a második lépésnek a megtételére - bizony - a Horn-kormány is csak készülõdik, már jó ideje. Pedig enélkül nem jön el az az idõ, amit itt többen emlegettek, hogy a magyar cigányság csonkának nevezett - és joggal csonkának nevezett - társadalmában létrejön az a középosztály, amely önmaga leszakadottjainak tud motiváló erõt, vonzerõt mutatni. A cigány társadalom ma valóban kétpólusúvá szakadt: egy igen jól képzett és nagyon aktívan dolgozó - mondjuk így - top-értelmiségre és egy kizsákmányolt, szerencsétlen, az elõbb jól körvonalazott, az elõzõ hozzászóló által hûen lefestett, favágással, színesfémgyûjtéssel a mindennapi betevõ falatot keresõ széles tömegre.
A mindenkori magyar kormány elõtt még évtizedekig az a feladat áll, hogy megteremtse a magyar középosztályt a cigányságnál is. Tudjuk, hogy ugyanez a feladata - természetesen más természetû, más alapról, de ugyanez a feladata - a kormánynak a többségi társadalmat illetõen is. Ilyen értelemben valóban egy hajóban ülünk, egyazon feladatnak kell megfeleltetni a kormányt, amikor vizsgáljuk annak mûködését: mit tesz meg a magyar kormány a középosztály, a polgárosodás érdekében, amikor a többségi társadalomról van szó, és mit tesz meg ennek érdekében, amikor a cigányságról van szó? A kettõt valóban nem lehet összemosni, mert lényegesen más alapról, lényegesen más szintrõl indít a két réteg. Az egyiknél a megõrzés, a valóban megteremtés, a másiknál pedig a semmibõl való létrehozás feladata áll elõttünk.
És itt nem lehet elkenni politikai okoskodásokkal ennek a feladatnak a nagyságát. Mindenkinek igaza van, aki felhívja a figyelmet arra, hogy a rendõrségben él a másság iránti diszkrimináció, megkülönböztetés. Sõt, nemcsak a rendõrségben, hanem a magyar társadalomban. A gond nagyságát jól mutatja egy nemrégiben készült országos felmérés, mely szerint a 14-18 évesek egyharmada - egyharmada! - cigányellenes; egyik északkeleti megyénkben - hadd ne nevezzük itt most meg - a lakosság tíz százaléka a cigányság túlzott támogatásának tulajdonítja a gazdasági helyzet romlását, nyolc százalékuk pedig fizikai megsemmisítésükkel véli egyedül megoldhatónak a cigánykérdést.
A helyzet jóval drámaibb, mint itt, a parlamenti plenáris ülésen elhangzott szép szavak alapján gondolnánk. A magyar társadalomban nem csökkent, hanem nõtt az intolerancia, nõtt a türelmetlenség. Nyilván olyan mértékben, ahogyan rosszabbodott az õ gazdasági helyzetük, ahogy rosszabbodott az állapotuk.
Rosszabbodott, ha úgy tetszik, a versenyképes tudáshoz való hozzáférése a cigányságnak is. Ma kevesebben juthatnak be egyetemre, fõiskolára, mint ezelõtt néhány évvel. Nem akarok ide nem illõ módon utalni a kormány eltelt egyévi gazdaságpolitikájára. De bizonyosak lehetünk abban, hogy amikor ma egy józsefvárosi nyugdíjas fél lemenni az utcára - mert bizony fél -, vagy egy kisvárosban, kistelepülésen áramot vezet a szõlõsgazda a kerítésbe, vagy hasba lövi azt a törökbálinti almaszedõt vagy barackszedõt, akkor ennek igenis megvan valamilyen módon az összefüggése, összeköttetése az adott kormányzati idõszak mûködésével.
Hága Antóniát most nem látom a teremben, de rossz ízû - és szerintem feledésre méltó - epizód volt az, amikor õ az elõzõ kormányhoz kötötte a barack miatt szerencsétlen és elfogadhatatlan módon meglõtt ember esetét, vagy éppen az Antall-kormánnyal azonosította a szélsõjobb oldal felerõsödését. Pont annak mondott ellent, amivel a mondatait kezdte: hogy nem szabad pártpolitikai csatározás tárgyává tenni ezt a kérdést, mert jóval nagyobb gondról van szó. Azért nem szabad - nem álszent farizeus magatartás miatt nem szabad -, mert a dolog tényleg nagyon feszítõ. Azért, mert olyan nagy a gondkazal, olyan - ahogy itt mondták - szociális bomba az, aminek a tetején ücsörgünk és szép szavakkal bókolunk egymásnak, ellenzékiek és kormánypártiak. Aki nem néz szembe ennek a gondnak a nagyságával és azt gondolja, hogy csak multikulturális tanfolyamok hirdetésével majd meg lehet változtatni ennek a gondnak a lényegét, alapját, aki finnyás értelmiségiként pusztán a tolerancia hirdetésével kívánja kezelni ezt a dolgot, az árt: árt a cigányságnak, és árt a többségi magyarságnak is.
Csak az a magatartás vezethet itt elõre, amire láttunk - én láttam - jeleket mind ellenzéki, mind kormánypárti sorokból. Aki nem felelelõsségáthárító vitanappal, nem szép szavakkal kívánja ezt megoldani, nem egy cigánypolitikai kormányzati brosúrával kívánja megoldani ezeket a kérdéseket, hanem valamennyi ágazatpolitikai kérdésben hajlandó érvényesíteni. Minden tiszteletem Radó Péteré, aki megírta a Mûvelõdési Minisztérium cigány oktatási programját. Nagyon szép: ösztöndíjak, önálló intézmények, hálózatok, felzárkóztatás. De mindez semmit sem ér, hogyha közben ugyanez a minisztérium olyan oktatáspolitikát folytat, amelyik megszünteti a kistelepülések iskoláit, ahová ezek a gyerekek járnak általános iskolába. Az álszentségrõl van itt szó. Hogyha egyfelõl, mutatványként meglobogtatunk egy vékonyka brosúrát a fölzárkóztatásról, másfelõl pedig megszüntetjük az alapintézményeket. Ha nem magukban az alapstruktúrákban kívánjuk érvényesíteni az itteni eltökéltségünket a cigányok érdekében, akkor semmit sem teszünk.
Én erre kérek minndenkit, hogy képviselje azt - amit ma itt elmondott - holnap és holnapután is, amikor az oktatási törvény módosításáról, a felsõoktatási törvény módosításáról lesz szó, foglalkoztatáspolitikáról vagy adókedvezményekrõl. Mert egyedül akkor volt értelme annak, hogy ma itt összegyûltünk. (Taps.)