DR. DOBOS KRISZTINA (MDF): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! És mind a 17 kormánypárti képviselõt külön üdvözlöm. 17-en vannak a kormánypárti képviselõk közül, akik úgy döntöttek, hogy ezen a vitanapon meghallgatnak minket, ellenzéki képviselõket is a legfontosabb kérdésekrõl. (Hodosán Róza: Van aki majd délben jön!) Én úgy gondolom, hogy jogosan tesszük fel a kérdést, hogy szükség van-e vagy pedig nincs szükség a vitanapra, hiszen annak nincs sok értelme, hogyha elbeszélünk egymás mellett, hogyha azok, akik elmondhatták korábban az érveiket, utána elmennek, és úgy gondolják, hogy a viszontválaszokra nem kívánnak lehetõséget biztosítani.
Nagyon nehéz a helyzetem, hiszen nagyon sokan elmondták, hogy legfontosabb dolognak az oktatást tekintik, és én azt hiszem, hogy ebben a kormánypárti és az ellenzéki képviselõk jelentõs része egyetért. Hiszen mi is a helyzet? 1989- ben született egy felmérés, amikor kiderült, hogy a felnõtt lakosság kétharmad része betanított, illetve alacsony szintû szakmunkás-bizonyítvánnyal rendelkezik. Nyilvánvaló, hogy a piacgazdaság körülményei között ezek az emberek sokkal nehezebben tudtak munkahelyhez jutni, és hatványozottan megjelent ez a nehézség a cigány lakosság körében, hiszen nagyon sokan csak betanított munkásként dolgoztak, és sajnálatos módon õk voltak az elsõk, akik elvesztették az állásukat.
Tehát ha mi valóban komolyan gondolkozunk errõl a kérdésrõl, akkor azt hiszem, egyetlenegy kérdést kell alapvetõen végiggondolni, hogy történt-e az oktatás és a kultúra területén változás? Én ugyan nem hiszek azokban az egynapos tolerancia-kampányokban vagy plakátokban, azonban hiszek abban, hogyha megismerjük egymás kultúráját a gyermekeink és mi magunk, felnõttek is, akkor sokkal toleránsabbak és sokkal barátságosabbak leszünk egymással.
A helyzetem azért nehéz, mert már az elõbb említettem, hogy itt a parlamenti képviselõk között is sokan téveszméket terjesztenek, és nagyon rossz lenne, ha ezt a napot arra használnánk fel, hogy nem az igazságról beszélnénk, és ha olyan állítások hangzanának itt el, amelyeket folyamatosan cáfolni kell. Ebben talán az egyik legfontosabb, hogy volt 1992-ben - és ezt már röviden említettem - egy 1012-es kormányhatározat. Ez a kormányhatározat létrehozott a Közoktatási Intézetben kifejezetten tantervfejlesztési célra egy nemzetiségi és etnikai kisebbségi csoportot, ahol maguk a cigányság képviselõi, tanárok, illetve kutatók dolgozhattak. Ugyanebben a határozatban és a közoktatási törvényben megszületett a tankerületi oktatásügyi központnak az a rendszere, ahol helyhez kötötten lehettek a cigány pedagógusok, részben szaktanácsot adtak, részben szakfelügyeletet biztosítottak, részben pedig a helyi programokat be tudták gyûjteni és egymásnak átadni. Bár én elfogadom, hogy ma is születnek programok, azonban azt gondolom, hogy ezek a 8-10 millióért íróasztal mellett született programok nem biztos, hogy jobbak vagy megfelelõbbek, mint amiket az iskolában kikísérleteztek maguk a pedagógusok és már végrehajtották és maguk is korrigálták.
Sajnálatosan azt kell mondani, hogy a kormány ezt a rendszert megszüntette. Egy-másfél évig azok a cigány pedagógusok, akik szakértõként mûködtek a tankerületi oktatásügyi központokban, nem kaptak feladatot, illetve amit meg akartak csinálni arra mindig az volt a válasz, hogy nincs szükség rájuk, illetve még nem tudják, hogy hogyan lesz rájuk szükség. Így mondhatom nyugodtan azt, hogy Kiskunmajsán, Prügyön, Kecskeméten, Szolnokon olyan mûködõ iskolai programok léteznek, amelyeknek az elterjesztésére igen kis összeget kellene fordítani és nagyon sokat javítana az oktatás helyzetén, ezzel sajnálatosan nem foglalkozott a kormányzat.
Mondhatnám a következõ, legalább ilyen jelentõs kérdést: a pedagógiai asszisztensek kérdését. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy nagyon kevés ma a cigány pedagógus. Ezért is volt lehetõség arra, hogy pedagógiai asszisztensként mûködjenek, s bár itt az oktatási kormányzat az elmúlt idõszakban nagyon szereti az amerikai példát, de Amerikában is mûködik pedagógiai asszisztens. Az a szülõ, aki vállalja, hogy tanfolyamot végez el, és ezek után segíti az osztály munkáját, esetleg nem cigány pedagógus mellett egy cigány, nyolc általánost vagy középiskolát, de ezt a tanfolyamot elvégzett szülõ is segíthetné a munkát, sokkal jobban mûködhetne együtt a pedagógussal, és segíthetne a gyerekek iskolai viselkedésének, de tanulási képességének javításában is.
Az elmúlt idõszakban senki nem említette meg az egyházak szerepét. Nagyon sajnálom, hiszen az egyházak az elmúlt idõszakban sokat segítettek részben a cigány lakosság terheinek a megosztásában, részben a szociális és karitatív tevékenységükkel, de az oktatási tevékenységükkel is, és hadd említsem meg azt a kántorjánosi papot, aki nemcsak a hitéletben, hanem magában az oktatásban is jelentõs szerepet vállalt.
Én nem hiszek a világnézetileg semleges iskolában, és ma Magyar Bálint miniszter úrtól "egy etnikailag semleges oktatás" címû mondatot tanultam. Õszintén meg kell mondanom, nem hiszek ebben sem, abban viszont igenis hiszek, ha a nemzeti alaptantervben, illetve a különbözõ pedagógiai programokban sikerül a cigány kultúrát megismertetni és taníttatni, akkor én azt hiszem, hogy ez sokkal többet használ, mintha plakátot küldenek ki az iskolába.
Ebben a kormányprogramban született lehetõség arra '92-ben, hogy ciganológiai tanszékek jöjjenek létre Pécsett, illetve a szombathelyi tanárképzõben. Én úgy gondolom, hogy az õ mûködésükrõl célszerû lenne beszámolni és mindenképpen fontos lenne, hogy nagyobb szerepet kapjanak a felsõoktatásban. De beszélhetünk itt és mondhatunk szép szavakat akkor, amikor most, ezekben a napokban fog elsorvadni a Bárczi Tanárképzõ Fõiskolán az a program, ami kifejezetten cigány hallgatók gyógypedagógus-képzését segítette elõ, de nemcsak a gyógypedagógusok képzését, hanem legalább ennyire a speciális nevelésre képzést és a speciális tanulási képességekkel rendelkezõket, tehát egy másfajta oktatási programot segített. Ez a program most úgy tûnik, meg fog szûnni, hiszen nem hajlandó az oktatási kormányzat pénzt fordítani rá.
(13.30)
Úgy gondolom, most csak azokat a legfontosabb tényezõket mondhattam el, amelyekre fel kell hívni a figyelmet. Mégis azt hiszem, ennek a politikai vitanapnak egyetlenegy haszna lesz - még akkor is, ha sajnálatos módon a parlamenti képviselõk nem olyan mértékben vesznek részt az ülésen, mint amilyen mértékben kezdeményezték -, ha valóban végiggondolja mind a parlament, mind a kormányzat, hogy nem szép szavakat kell mondani, hanem programokat kell beindítani. Nem azt kell mondani, hogy mit kellene csinálni, hanem azt kell mondani, hogy ezt kell csinálni, és erre pénzeszközöket is ad; másrészt feltételeket biztosít és bevonja a cigányokat is ezeknek a programoknak a kidolgozásába és megvalósításába.
Az elõbb Horn Gábor képviselõ úr - sajnos elment, mégis kénytelen vagyok elmondani, bár nem szeretek senkinek a háta mögött nyilatkozni - azt mondta, hogy most elõször 100 millió forintot fordít a kormányzat a cigány programokra. El kell mondjam, hogy '92-ben már ennél többet fordítottunk, '93- ban, '94-ben 167 millióból 120 milliót fordítottunk erre. Tehát ne csapjuk be egymást. Természetesen a 120 millió sem volt elég és ez a 100 millió sem elég. De akkor tudunk igazán õszintén egymás szemébe nézni, ha vállaljuk tetteinket és vállaljuk azok következményeit is. Köszönöm. (Taps.)