DR. KATONA TAMÁS (MDNP): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelettel köszöntöm az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat karzaton helyet foglaló képviselõit és a hét parlamenti párt teremben tartózkodó megfigyelõit.
Valóban nemzeti ügyrõl tárgyalunk most, ahogy miniszterelnök úr mondta, egy olyan kérdésrõl, amelynek a megoldása az egész magyar társadalomnak érdeke. Ezért egy ilyen kérdést valóban nem illik kisajátítani. Én a pártok részérõl ilyen törekvést nem láttam, nem érzékeltem. Szeretném, ha a kormányzat részérõl sem történnék ilyen, hiszen miniszterelnök urat cserbenhagyni látszott az emlékezete, amikor visszatekintett az 1990-94 közötti országgyûlési és kormányzati ciklusra. Dobos Krisztina képviselõtársam már elmondta, hogy ekkor született meg a kisebbségi törvény, amely biztosította, hogy a kisebbségi önkormányzatok létrejöhettek. Ekkor jött létre a Gandhi Gimnázium, ekkor született meg a nagyon fontos térségi programok egész sora. Igaz, miniszterelnök úr tett egy finom distinkciót, amikor ugyanezért a dologért megdicsérte az elõzõ országgyûlési ciklust. Ezt a finom distinkciót a jövõben én is alkalmazni fogom.
Tabajdi Csaba államtitkár úr joggal közölte látleletében az Európa Tanács cigányügyi jelentésének azt a részét, amely arról szól, hogy a létezõ szocializmus szétzúzta a hagyományos cigány társadalmat. Ez tény, és egy közösség számára ez súlyos csapás. Nem túlélhetetlen csapás azonban. Gondoljuk meg, a magyar paraszttársadalom is túlélte azt - Kovács Imre csodálatos könyve erre a bizonyíték -, amikor a hagyományos paraszti életforma szûnt meg az elsõ világháború elõtt vagy idején.
Tehát nyilván valami keletkezett ennek a helyére. Mit adott a létezõ szocializmus a cigányságnak? Valóban, mindenekelõtt a feketevonatokat, tehát egy olyan segédmunkás létet, amelyik egy ideig megoldást jelentett, egy idõ után azonban tragédiába torkollott. Tragédiába, hiszen az egész létezõ szocializmus össze méltóztatott omlani, és ennek az összeomlásnak, s nem a rendszerváltozásnak a vesztesei a magyarországi cigányok. Annak, hogy õk csak segédmunkások lehettek, annak, hogy õket csúfolták azok, akik erre a létre kényszerítették õket, brazil gépsornak. És most itt állunk ezzel a szinte kezelhetetlen helyzettel.
Ahogy a szovjet piacra termelt magyar árukat sehol a világon nem sikerült eladnunk - tessék elhinni, elég sok országban próbálkoztam vele -, ugyanúgy tudomásul kell vennünk, hogy sajnálatos módon arra az önhibájukon kívül képzetlen, egy téves politika következtében iskolázatlan munkaerõre sem volt szükség. Ezen kell most változtatni.
De vajon alkalmas-e a magyarországi cigányság a piacgazdaság körülményeibe, a modern magyar társadalomba való beilleszkedésre? Úgy gondolom, alkalmas. Alkalmas egyrészt azért, mert ha visszanézünk a történelembe, láthatjuk, hogy számos nemcsak mûvészi, hanem kézmûves foglalkozást ûztek, számos olyan foglalkozást ûztek a vályogvetéstõl a famunkáig, a kovácsmesterségig, ami éppenséggel piacgazdasági jellegû. Tehát a cigány társadalomban ennek igenis megvannak a hagyományai.
Mi nehezíti mégis ezt a beilleszkedést? Egyfajta kölcsönös gyanakvás nehezíti. A gyanakvás egyrészt megvan a magyarországi roma társadalomban. Megvan, és érthetõ, hogy megvan, évszázadok alatt alakult ki, és évszázadok óta próbál úgy túlélni a magyarországi cigány társadalom, hogy a lehetõ minimális köze legyen a nagy társadalomhoz, a fenti társadalomhoz. Ezen is túl kell kerülni, mint ahogy a magyar társadalomnak is - ha egyáltalán ezt a cigány társadalom és magyar társadalom distinkciót meg lehet tenni - ki kell nõnie azokat az ostoba elõítéleteket, amelyekre pedig olyan könnyen rájár a nyelvünk, hogy "áh, nem dolgoznak", meg "ha segélyt kapnak, a kocsmába viszik".
Tehát most egy új helyzet van, és legalább kétféle megoldással vagy kezeléssel kell egyszerre kísérleteznünk. Az egyik - tudom - tüneti jellegû, az adott helyzetben a felnõtt cigányok kérdését próbálja kezelni. Ehhez foglalkoztatáspolitika kell. Foglalkoztatáspolitika, amely lehetõleg helyhez köti az embereket, helyben biztosít munkát számukra. Nyilvánvaló, hogy ehhez kedvezmények is szükségesek. Anélkül ez nem fog mûködni.
A másik - és ennek a kérdésnek ez jelenti a tartós megoldását - pedig az oktatásügy területére esik. Nagyon örülök, hogy Horn Gábor felszólalásában felhozta az óvodák ügyét, mert nemcsak iskolákra van szükség, hanem elõtte igenis szükség van óvodákra is. Nagyon örülök, hogy kétszeresére emelkedett az óvodai normatíva, így nekem mint polgármesternek most már nem 125 ezret, hanem csak 100 ezret kell hozzátennem egy-egy óvodás gyerek után ahhoz, hogy valóban legyen óvodai ellátás. A kormányzat az inflációs rátát néha ugyan kiszámolja, de félõ, hogy nem annyival növeli, hanem annyival csökkenti a támogatásokat.
Nagyon örülök annak, hogy néhány kérdés felvetõdött, hogy Hága Antónia elmondta, hogy ne a génekben keressük a hibát, amikor olyanokról beszélünk, hogy a börtönökben lévõknek hány százaléka cigány, hanem azt nézzük meg, hány százaléka iskolázatlan, hány százaléka tanulatlan, mert az az út, és nem a génekbe beleépített dolgok vezetik oda az embereket. És a munkaerõnél is ugyanez a helyzet.
Örülök annak - mint Szatmár megyébõl elszármazott ember -, hogy mind Torgyán József képviselõtársam, mind Szilágyiné Császár Terézia megidézte Szatmár megyét, ahol sûrítve találjuk meg ezeket a gondokat. De éppen azért, mert ott sûrítve vannak meg, ott igenis voltak kezdeményezések. Az említett Hodászon és Kántorjánosiban Fóris Lajos református tiszteletes úr vagy Sólya görög katolikus parókus csodálatos, nemcsak pasztorizációs munkát, hanem közösségteremtõ munkát végzett. És ez a lényeges ebben a kérdésben.
Szükség van tehát az óvodákra, és szükség van iskolákra, mégpedig nem pusztán iskolára, valamire még, amíg a társadalomnak ilyen kettéhasított volta megtalálható. A cigánygyerek számára az emelkedés lehetõségét csak az adja meg, ha nemcsak az iskolát biztosítjuk neki, hanem a napköziotthont is. Mert nagyon sok esetben otthon - és nem a gyerek tehet róla, sokszor még nem is a szülõ tehet róla, hanem az össztársadalom tehet róla - nincsenek meg azok a körülményei, hogy a másnapra való leckét elvégezze. S így, mint a mocsár, húzza le a helyzet ezeket a cigánygyerekeket. Így nem fog megszületni az a cigány polgárság és az a cigány értelmiség, amelyre pedig szükség van, hogy valóban integrálódni tudjon a modern polgári Magyarországba minél nagyobb, minél teljesebb létszámában a magyarországi cigányság is.
Az iskolák mellé még valami szükséges. A tehetséggondozás nagyon fontos kérdés, hiszen számos olyan szakma és számos olyan mûvészeti ág van, ahol figyelni kell a cigány tehetségekre. Figyelni kell, mert a legkönnyebb dolog egy ösztöndíjat adni neki, és utána megfeledkezni róla.
(13.50)
Tudjuk jól, hogy a hirtelen kiemelés nagyon sokszor egyéni tragédiákhoz is vezethet. A figyelemnek nem egy pillanatra kell meglennie, tartósan meg kell lennie!
Örülök, hogy szóba került a 100 tagú cigányzenekar, mert mint kerületi polgármester büszke vagyok arra, hogy ez a zenekar a mi kerületünkben talált otthont magának. Tessék elhinni, több támogatást kaptam tõlük, mint amennyi támogatást én tudtam adni nekik.
Nagyon fontos az, hogy a cigánykérdésben most végre eljutottunk odáig, hogy róluk, nélkülük nemcsak nem szabad, hanem nem is lehet és nem is kell döntenünk. Hiszen megkaptuk ezt a vastag csomagot, amit az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat kidolgozott. Most már megvan a lehetõsége annak, hogy a mindenkori magyar kormányzat és az önkormányzat közösen lásson neki e megoldandó feladatok feltérképezéséhez, hogy remélhetõleg minél hamarabb eljussunk a kérdések megoldásához is. Nagyon jó lesz, tisztelt önkormányzati képviselõk, ha egyszer lejönnek onnan a karzatról ide, közénk a terembe. (Taps.)