DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Vendégeink! A berniek talán évszázadok óta úgy tartják, tartották augusztus 1-jén nemzeti ünnepüket, hogy délután felmentek a városközeli hegyre, és az ismerõs baráti családok ott együtt költötték el a magukkal vitt elemózsiát, elfogyasztották a magukkal vitt italt. Õk nem szerették az ünnepi beszédeket, ez nem is igen divat Svájcban, és a családi, baráti körben, ha nem is beszéltek róla, de tudták, hogy Svájc nemzeti függetlenségérõl, Svájc évszázados hagyományairól van szó, azokról a demokratikus hagyományokról, amikrõl õk nem szoktak beszélni.
Néhány év óta a berniek nem nagyon járnak fel a Gurtenre. Pár éve engem egy ismerõs család felvitt. Azt mondják, valahogy túl mediterránná, túl vásárivá vált ez az ünnep. Õk már nem tudnak annyira családiasan együtt lenni, mert sok török és sok délolasz, szicíliai jár ki az ünnepekre.
Egy-másfél évtizeddel ezelõtt Svájcban, mielõtt Jura elszakadt a berni kantontól, az elszakadást megelõzõen Jura területérõl egy csoport bejött Bernbe, és egy esti vagy éjszakai órában a belváros fõutcájának szökõkútjain megrongálták a szobrokat. A svájciak nyugtalanok és tanácstalanok. Azt mondják, hogy egy népszavazással el lehet intézni, hogy önálló kantonná váljon Jura, miért kellett ötévszázados szobrokat megrongálni emiatt. Tanácstalanok és nyugtalanok, mert õk svájciak, és õk mint svájciak, számukra is, de önmaguk számára is a demokrácia, a türelem példaképei. Talán Bernben vagy különösen a francia nemzetiségû Lausanne-ban ma is elképzelhetetlen, hogy egy õshonos lausanne-i akár egy törökkel, akár egy olasz vendégmunkással ne lenne pontosan ugyanolyan udvarias, egy lépcsõn találkozva vagy egy kijáratnál ne engedné maga elé, sõt enyhén meg is hajol elõtte.
Mégis nyugtalanok, mert nem annyira egyszerû a multikulturális kérdés. Nem annyira egyszerû a tolerancia, nem annyira egyszerû mindig a mások elviselése. Ha õszinték akarunk lenni, tudnunk kell, hogy ez nagyon komoly emberi feladat. S én ezzel az õszinteséggel szeretnék errõl a problémáról beszélni.
Azt hiszem, nem túlzás az a kijelentés, hogy a magyar cigányság történelme egyik legnehezebb idõszakát éli. Elveszítette mindazt, ami évszázadokig lehetõvé tette, hogy a többségi társadalomból ugyan kirekesztve, de a többségi társadalom mellett fenntartva önmagát, közösségi szervezetét, megõrizze értékeit, kultúráját, identitását. Az elmúlt évtizedek általános társadalom- és gazdaságpolitikája következtében a cigányság megélhetését biztosító tradicionális foglalkozások megszûntek, hagyományos társadalmi, közösségi szervezete szétrombolódott, közösségi értékrendszere, kultúrája eltorzult.
A sikertelen asszimilációs politika nem eredményezett valódi integrációt a többségi társadalomhoz, csupán egy passzív alkalmazkodást, egy olyan kényszerû alkalmazkodást, amely lényegét tekintve nem változtatta meg viszonyát a többségi társadalomhoz. De lehetõvé tette, hogy a minimális létbiztonságot élvezze egy általános foglalkoztatási, illetõleg munkakötelezettséghez kapcsolódó állami újraelosztás révén.
A rendszerváltozásnak nevezett folyamatban kíméletlenül leleplezõdött a korábbi asszimilációs-integrációs törekvések sikertelensége.
(15.00)
A munkapiacról kiszorulva a cigányság mindent elveszített, még azt az esélyt is, hogy megkapaszkodjon a társadalom peremén. Az elszegényedés, a leszakadás, a társadalom kettészakadása természetesen nemcsak cigányprobléma, de a cigányság az a többségi társadalomtól megkülönböztethetõ etnikum, amely egészében, összességében olyan helyzetbe került, mint akinek nincs helye a nap alatt, mint aki a reménytelenség, a senki földjére érkezett egy végtelen vándorlás után.
Ha egy csoport, egy társadalmi réteg tartósan kirekesztõdik a társadalomból, mert nincs munkája, mert nem jut hozzá mindazokhoz az anyagi és nem anyagi javakhoz, amelyekhez csak a munkával és a munka köré szervezõdõ élettel lehet hozzájutni, ha egy csoportnak tartósan és a szó legkomolyabb értelmében azt kell megélnie, hogy a társadalomnak nincs rá szüksége, akkor ez a csoport nem lesz érdekelt a társadalomban. Az ilyen kirekesztett csoportban megszûnik a társadalmi normák érvényessége, összegyûlnek a patológikus társadalmi jelenségek, elsorvad a munkára motiváltság, kialakul a segélyfüggõség, gyakoribb az alkoholszenvedély, az élet általános eldurvulása, a gyerekek kimaradnak az iskolából, nõ a bûnözõ magatartásra irányuló késztetés.
Különösen súlyossá válik a probléma, ha a többségi társadalomtól megkülönböztethetõ etnikai csoport kerül a társadalomból kiszorított helyzetbe. Az egyébként is meglévõ elõítéletek, a kölcsönös elõítéletek felerõsödnek és a helyzetbõl következõen igazolódni látszanak. Kialakul az egymástól való veszélyeztetettség érzése, a kölcsönös félelmek öntörvényû csapdája. Megjelennek azok a szélsõséges magatartások és szélsõséges csoportok, amelyek tovább generálják, egyben igazolják a kölcsönös félelmeket. Megnehezednek, szinte ellehetetlenülnek még az egyéni kitörési lehetõségek is a szegregált csoportból.
Nyilván hosszan sorolhatók mindazok a következmények, amelyek összességükben jelentõs mértékben hozzájárulnak az általános társadalmi nyugtalansághoz és bizonytalansághoz.
Tisztelt Képviselõtársaim! Remélem, hogy mindezek alapján belátható, hogy a többségi társadalomnak, az egész magyar társadalomnak nagyon fontos, alapvetõ érdeke, hogy ne legyenek a társadalomból tartósan kirekesztett csoportok, hogy megoldást találjunk a cigányság társadalmi integrálódásának kérdésére. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy az általános társadalmi érdek rendkívül ellentmondásos módon jelentkezik. A munkanélküliség túlnyomóan ott a legnagyobb arányú, ahol nagyobb számban élnek cigányok, és a munkapiacon folyó verseny éppen azokat teszi érdekeltté a cigányok kiszorításában, akik a cigányokhoz hasonlóan alacsony képzettségûek és veszélyeztetettek.
A nyílt és burkolt érdekharcokban azok az érdekcsoportok számíthatnak sikerre, amelyek szervezettek, amelyek a teljesítményük megvonásának kilátásba helyezésével jelentõs nyomást tudnak gyakorolni, akik érdekérvényesítésükhöz több-kevesebb társadalmi támogatásra számíthatnak; mindez hiányzik a cigányok esetében.
A pártok, a nagy civil szervezetek, az önkormányzatok, az igen erõs társadalmi elõítéletek miatt nem merik vállalni, hogy népszerûségük kockáztatása árán is következetesen képviseljék a cigányság érdekeit.
Ha mindez igaz, mégis miben reménykedhetünk? Miért szólok egyáltalán? Én elsõsorban azt szerettem volna elmondani, hogy a probléma valóban ilyen súlyú. Másodsorban azt szeretném mondani, hogy a demokrácia általános légköre, a demokrácia többet jelent, mint puszta érdekharcokat. A demokráciában kell hogy megjelenjenek olyan emberek, akik a napi vagy rövid távú érdekeken felülemelkedve felvállaljanak olyan közös általános érdekeket, amelyeket ma kevesen mernek vállalni. A demokrácia olyan embereket nevel és fog nevelni, akik mindenekfölött valónak fogják tartani azt az általános társadalmi érdeket, amely nem engedi meg, hogy tartósan kirekesztett csoportok legyenek a társadalomban.
Hadd hivatkozzak Amerikára, ahol nagyon sok kirekesztett csoport van. Amikor azonban eljutott oda egy mozgalom, amikor Martin Luther King elmondta híres beszédét, amikor azokkal a szavakkal kezdte a beszédét, hogy "van egy álmom", ezekhez a pillanatokhoz köthetõ, hogy valami megváltozott az Amerikai Egyesült Államokban. Fehér amerikaiak tízmilliói másképp kezdtek gondolkodni a kisebbségekrõl, a kisebbségek helyzetérõl. Én abban bízom, abban reménykedem, hogy lesznek emberek, akik úgy fogják kezdeni - képletesen - a felszólalásaikat, hogy van egy álmuk; és ez az álmuk a cigányság integrálása a társadalomba. Köszönöm. (Taps.)