KÕSZEG FERENC (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Vendégeink! Kétegyháza, 1992. szeptember 7-e: verekedés cigányok és nemcigányok között. A nemcigány sokaság egy házat lerombol, egy másikat felgyújtanak, napokig tartó feszültség, véget nem érõ falugyûlés.
Örkény, 1993. május 21-e: rendõrök és romák összecsapása, sérülések, megvert asszonyok, súlyos ítéletek a cigányok rovására, ítélethirdetéskor kutyás kommandósok a bíróság épületében.
Csepel, 1994. július 25.: néhány magyar rátámadt két romapárra, ügyetlenkedõ rendõrség, fegyverkezõ romák, rendõri készültség. Az összecsapás ezúttal elmarad.
Gyöngyös, 1994. november: skinheadek Molotov-koktélt dobnak egy cigánycsalád házára.
Kunszentmiklós, 1995. április 29.: szóváltás egy igazoltatás során, fegyverhasználat, sérült szerencsére nincs, de felbolydul a város egész roma lakossága.
Kalocsa, 1995. május 1.: összetûzés a majálison, tömegverekedés husángokkal, baseball ütõkkel.
Budapest, Köztársaság tér 1995. május 18.: egy téri összeszólalkozást követõen egy csapat fehér betör egy cigánycsalád lakásába, romák ütõ-vágó szerszámokkal védekeznek. Másnap a rendõrség a megtámadottaknál tart házkutatást, bûncselekménybõl származó tárgyakat keresnek. Több sodrófát foglalnak le.
Néhány, találomra kiválasztott helynév és dátum a cigány - magyar, a roma - rendõr összecsapások hosszú történetébõl. Még alig kaptunk információt a kerülettõl, mondja szavakészen a Budapesti Rendõr-fõkapitányság ügyeletese, amikor a Köztársaság téri incidensrõl érdeklõdöm, az azonban már biztos, hogy nem etnikai konfliktusról van szó. Az elsõ reakció az elhárítás.
De nem kevésbé elhárító a roma szervezetek reakciója sem. Õk minden támadásban neonácik, skindheadek agresszióját sejtik. Ha azokat, akik gyûlölik a cigányokat, skindheadeknek hívják, akkor Gyöngyösön mindenki skinhead, állította egy fiatalember a rádió riporterének a városban rendezett antirasszista tüntetés alkalmával.
A helyzet súlyosabb annál, hogysem néhány száz vagy egy-kétezer szervezett, meggyõzõdéses rasszista ténykedésével magyarázzuk. De annál is súlyosabb, hogy az elõítélet és a diszkrimináció szavakkal írjuk le. A többségi és a kisebbségi társadalom között létrejött és súlyosbodó gyanakvás, a kölcsönös félelem, a szemben álló csoporttal kapcsolatos rémtörténetek dagadása társadalmi méretû etnikai gyûlölködés tünete.
(15.40)
Az antiszemitizmus a mai magyar társadalomban nem lüktetõ, nem feszítõ indulat, inkább értelmiségi belügy, mint népi érzület. A cigányellenesség azonban az, ezzel szembe kell néznünk.
Azt szokták mondani, hogy a rendõrség szemlélete csak leképezi az egész társadalomét. Ez bizonnyal jogos feltételezés, de nem egészen igaz. A rendõrség ugyanis - különösen az olyan militáris alá- és fölérendeltségi viszonyok között élõ és ennek következtében kasztszerûen elkülönülõ rendõrség, mint a miénk is - óhatatlanul úgy véli, hogy a társadalom védõ és igazságosztó ereje, s e minõségében fel kell lépnie az agresszív másság ellen. Már pedig a másság, ha nem a skanzenben találkozunk vele, a tõle különbözõ szemében igen gyakran agresszívnek tetszik.
Az elõbb említett csepeli incidens során az egyik támadó egyes vallomások szerint a pisztolyát vagy riasztópisztolyát az áldozat, egy 17 éves cigánylány szájához szorította. Ezt a vizsgálatban részt vevõ csepeli rendõrtiszt így kommentálta: "Mondjuk ismerni kéne annak, akinek állítólag a szájába tették azt a pisztolyt; lehet, hogy más is a szájába tenné, mert be nem áll a szája, soha meg nem lehet szólalni tõle, és egy mocskos szájú cigány." Szó szerint így, bele a magnetofonba; ami azt mutatja, hogy fogalma sincs róla, mit beszél, és nyilván õszinte felháborodással utasítaná vissza, ha ezek után bárki rasszizmussal gyanúsítaná.
Bizony, nagyon is idõszerû az a rendõrségi attitûdvizsgálat, amelynek megkezdését Kuncze Gábor belügyminiszter a minap jelentette be. Az etnikai konfliktusok a társadalom meglévõ feszültségeibõl alakulnak ki, de a rendõrség részrehajló vagy agresszív fellépésével sokat tehet az elmérgesítésükért. Az agresszív fellépésnek az a filozófiája, hogy az erõfölény demonstrálásával megelõzhetõk a valóban társadalmi méretû etnikai konfliktusok. Ez a számítás beválhatott a totalitárius államban, amely egyképpen elfojtott minden autonómiatörekvést. De ma, amikor az etnikai közösségek identitástudata és öntudata csak erõsödni fog, és kívánatos is, hogy erõsödjék, az erõfölény tettleges demonstrálása inkább rálapátol a gyûlöletre. A brightoni, floridai, Los Angeles-i faji zavargásoknak óriási irodalma van. Bölcsebb lenne a tanulságaikat folyóiratokból és filmekbõl megismerni, mint a saját bõrünkön tapasztalni. (Taps.)