GELLÉRT KIS GÁBOR, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság elnöke: Köszönöm a szót, elnök úr. Némi szomorúsággal állapítom meg, hogy az, amit Németh Zsolt elmondott, semmi újat nem tartalmaz ahhoz képest, ami a megelõzõ fordulóban elhangzott - a világon semmit. (Dr. Kövér László: Akkor kár is felszólalni!) Így aztán nagyon nehezen tudom értékelni ezt a felszólalást... (Németh Zsolt: Ülj le, Gábor!).., de azért néhány kérdést engedjen meg, képviselõ úr! (Dr. Szabó Zoltán: Azt nem te fogod megítélni, Kövér Laci!)
Vajon gyengeségnek minõsülhet-e az, hogy ez a kormányzat és a parlament azon bizottsága, amely a szlovákokkal tárgyal, nem acsarog? (Közbekiáltások a bal oldalról: Mit csinál?!) Ez gyengeség? Vagy mosolydiplomácia az, hogy nem vicsorgunk? Én úgy gondolom, hogy nem.
Most már nem csupán erre a vitára reagálva, hanem arra is emlékezve, ami egy évvel ezelõtt itt, a Házban lezajlott, engedjék meg, hogy megjegyezzek valamit:
Itt minden olyan megszólalás, amely az alapszerzõdéssel kapcsolatban az országokkal - most már nemcsak Szlovákiát értem ez alatt, hanem más szomszéd országokat is - konfrontációra törekszik, számomra egy illúziót rejt magában: azt az illúziót, hogy önök, képviselõtársaim, burkoltan vagy nyíltan, közvetve vagy közvetlenül, akarva-akaratlan visszasírják a történelmi Magyarországot. (Közbeszólások a jobb oldalról.) Ez az illúzió búvik meg ezek mögött a megszólalások mögött. Úgy gondolom, hogy ennél veszedelmesebb illúziót mai korunkban nem lehet táplálni sem itt, sem a határokon túl. Úgy gondolom, elsõsorban a legfontosabb mégis csak az volna, hogy a határon túli magyarokat, azok legitim képviselõit kérdezzük meg, mi az õ véleményük a tárgyalási politikánkkal kapcsolatban. Ezek a visszajelzések rendre bennünket igazolnak, azokat, akik megegyezésre próbálunk törekedni - nem minden áron és nem egyik napról a másikra, hanem hosszú-hosszú folyamat végén. Köszönöm. (Közbekiáltások a Fidesz padsoraiból: Taps?!)