DR. HACK PÉTER (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm a szót. Mint ahogy az elõttem felszólalók is elmondták, az élet által kikényszerített jó irányú, helyes elveken alapuló jogszabálytervezet áll elõttünk, egy olyan tervezet, amely körül nem várhatók éles viták, amely körül a parlamenti patkó minden oldalán nagyfokú egyetértés tapasztalható, amit az is jelzett, hogy a bizottsági elõkészítés során is egyhangú támogatást kapott mind a két javaslat a bizottságban.
A vitában az is elhangzott, hogy már ma is, a hatályos jogszabályok alapján is létezik nemzetközi bûnügyi együttmûködés. Létezik együttmûködés a Magyar Köztársaság kormánya, illetõleg a Magyar Köztársaság igazságszolgáltatási szervei és külföldi államok között, léteznek erre nemzetközi szerzõdések és létezik erre hatályos joganyag, részint a büntetõ törvénykönyvben, részint a büntetõeljárási törvényben.
Mi az, ami mégis a törvényalkotásra ösztönzi a kormányt, és törvényalkotásra ösztönöz bennünket, képviselõket? Nyilvánvaló, hogy meg kell vizsgálnunk, milyen körülmények között születtek azok az alapjogszabályok, amelyek ma szabályozzák a nemzetközi büntetõjogi együttmûködést. Azt kell látnunk, hogy ezek a jogszabályok - mind a Btk., mind az azt megelõzõen született büntetõeljárási törvény - olyan körülmények között próbálták rendezni a nemzetközi együttmûködést, amikor Magyarország határai szinte légmentesen zárva voltak, amikor a magyar állampolgárok számára rendkívüli korlátozásokkal volt csak lehetõség külföldre utazni, és amikor a világ országainak döntõ többségébõl Magyarországra is kizárólag vízummal léphettek be külföldiek. Ennek az idõszaknak a lezárulása mindannyiunk számára azzal a pozitív következménnyel jár, hogy ma már valamennyi magyar állampolgár könnyebben utazhat külföldre mint korábban, és az országba is könnyebben léphetnek be külföldi turisták.
Ennek a pozitív folyamatnak azonban van negatív hozadéka, negatív következménye is, az a negatív következmény - amellyel a magyar állampolgárok is szembesültek -, hogy egyrészrõl Magyarországra könnyebben lépnek be olyan személyek, akik Magyarországon bûncselekmények elkövetésére vállalkoznak, vagy már a saját hazájukban bûncselekményeket követtek el és a felelõsségre vonás elõl menekülnek, vagy adott esetben csak húzódnak vissza Magyarországra, itt próbálva élvezni külföldön elkövetett bûncselekményeik hasznát, illetõleg Magyarországon bûncselekményeket elkövetõ mind magyar, mind külföldi állampolgárok a korábbiaknál jóval könnyebben menekülhetnek el az országból.
Sokan, amikor ezekkel a jelenségekkel szembesülnek, nosztalgiával tekintenek a múltba és azt követelik, hogy még jobban zárjuk le a határokat, tegyük nehezebbé az állampolgárok kilépését vagy belépését az országba, vezessünk be szigorító intézkedéseket és így tovább. Nagyon örülök annak, hogy a kormány nem ezt az utat választotta, hanem ezzel a törvényjavaslattal is világossá teszi azt, hogy olyan körülményeket akar teremteni, amikor egyfelõl leszögezi, hogy Magyarország, a Magyar Köztársaság nem kíván külföldön bûncselekményt elkövetõ személyek számára menedékhely lenni, világossá teszi az ilyen személyek számára, hogy az õ hazai hatóságuk Magyarországon ugyanúgy el tudja érni õket, mint otthon, a Magyar Köztársaság igazságszolgáltatási és bûnüldözõ szerveivel segítséget nyújt minden ország számára, hogy a bûnözés
ellen fellépjenek, és megadjuk azt a segítséget a külföldi államok számára, amely segítséget mi is elvárunk ezektõl az államoktól.
Világossá teszi ez a törvényjavaslat azt is, hogy Magyarország a külföldre menekülõ bûnelkövetõket el kívánja érni külföldön is, nem akarja számukra azt az illúziót kelteni, hogy ha elhagyják az ország határait, akkor már mentesülhetnek a Magyar Köztársaság területén elkövetett bûncselekményeik felelõssége alól.
Ez a törvényjavaslat tehát reagál a huszadik század végének egyik kihívására, arra a kihívásra, hogy a polgárok szabad közlekedésének, az országok közötti szabad mozgásnak van egy negatív következménye, a bûnözés nemzetközivé válása, és erre a nemzetközivé váló bûnözésre korszerû, európai módon reagál a nemzetközi bûnügyi jogsegély intézményének szabályozásával.
(12.20)
E törvény alapján mind a hazai hatóságok, mind a Magyarországtól jogsegélyt kérõ külföldi hatóságok világosabban eligazodhatnak a rendelkezések között, nem kell a hatályos magyar jogszabályok közül kiválogatni, hogy mik lehetnek a vonatkozó hatályban lévõ rendelkezések, ki az, akihez fordulni kell, kivel szemben kell kérelmeket beterjeszteni, ki kivel állhat kapcsolatban; a jogszabály egyértelmûvé teszi, hogy mi a követendõ eljárás.
A magam részérõl több vonatkozásban egyetértek azokkal az esetlegesen megfogalmazható technikai kritikákkal, amelyek egy részét Balsai István elõttem ismertetett, de ezek a technikai kritikák az egyes intézmények szabályait tekintve nem vonják kétségbe a törvény helyes, jó voltát, és egy- két ponton valóban - egyetértve Balsai Istvánnal - korrekcióra szorul a beterjesztett javaslat.
Egyetlen probléma van, amire azonban szeretném felhívni a figyelmet, és amely - túlmenõen azon, ami az egyes együttmûködési intézmények szabályozását illeti - egy megfontolandó, illetõleg újragondolandó kérdés: ez annak a kérdése, hogy vajon a magyar alkotmányos berendezkedés, illetõleg a magyar igazságszolgáltatási szervezet mennyire kompatíbilis a nemzetközi együttmûködésben. Konkrétan arra gondolok, hogy itt egy kétoldalú kapcsolatfelvételre kerül sor a magyar hatóságok és a külföldi hatóságok között. A törvény azt mondja, hogy a nemzetközi jogsegély vonatkozásában kérelemmel magyar részrõl az igazságügy-miniszter, illetõleg a legfõbb ügyész fordulhat külföldi hatósághoz; illetõleg a külföldi hatóságok is a legfõbb ügyészhez, illetõleg az igazságügy-miniszterhez fordulhatnak.
A probléma az, hogy a külföldi országokban - nevezetesen az európai demokráciákban - ezek a megoldások általában nem osztódnak ennyire ketté, tehát nem tartalmazzák az ottani jogszabályok azt a felosztást, hogy részint az igazságügy-miniszterhez, részint a legfõbb ügyészhez folyamodhatnak, hanem minden esetben az igazságügyi minisztériumok lépnek kapcsolatba az igazságügyi minisztériumokkal; kormány a kormánnyal van kapcsolatban. Ugye, a magyar közjognak egy sajátossága, hogy a Legfõbb Ügyészség "parlament alá rendelt szervként" - most idézõjelben mondom a parlament alá rendeltségét -, mindenesetre a parlament által megválasztott és bizonyos értelemben, a hagyományos közjogi terminusokkal meghatározhatatlan értelemben, a parlamentnek felelõs intézményként jár el, miközben olyan lépéseket tesz, amikor adott esetben a magyar joghatóság alól kivon ügyeket vagy a magyar joghatóság alá bevon ügyeket. Az ügyek egyik részében, ha itt hibásan járnak el vagy hibás döntések születnek, akkor értelemszerû parlamenti felelõsség van. Tehát ha olyan eset fordul elõ, hogy külföldi állam Magyarországhoz fordul jogsegélyért és ezt a jogsegélyt nem teljesítjük, akkor itt a parlamentben bárki felszólalhat és interpellációval fordulhat az igazságügy- miniszterhez. És ha ez rendszeressé válik és tendenciaszerûen - mondjuk, bizonyos országok tekintetében - nem korrekt eljárást folytat a magyar kormány, akkor a mindenkori igazságügy-miniszter ennek a politikai felelõsségét viseli.
Hogyan néz ki ez a kérdés az ügyészség vonatkozásában? Azt hiszem, ez különösen azoknál az ügyeknél érdekes, ahol a nyomozási szakaszban az ügyészségnek van ilyen lépési lehetõsége, a tárgyalási szakaszban, a vádemelést követõen már az igazságügy-miniszternek; ahol elvileg egyébként a kormánytól távolabb kerülne az ügy. Tehát úgy gondolom, megfontolandó a javaslat egésze vonatkozásában az, hogy esetleg nem lesz-e kompatíbilisebb a magyar rendszer az európai és a minket körül vevõ országok gyakorlatához - és egyébként a tengerentúli országokkal folytatott gyakorlathoz is -, hogyha a bûnügyi jogsegély tekintetében minden kérelem az Igazságügyi Minisztériumon
keresztül áramlik, és így nem kell két szervezetnél megtanulni minden ország tapasztalatát - én azt hiszem, ezzel az ügyészség alkotmányos státusza nem csorbul -, és nem kell két szervezetnél nagy nemzetközi osztályt kiépíteni, amelyik a kérelmek fordításának költségeit stb., stb. megsokszorozva párhuzamosan fut, hanem esetleg egy csatornán keresztül minden ilyen a Magyar Köztársaság Igazságügyi Minisztériumán keresztül folyhatna. Ezt én megfontolandó vagy vitára szánt ötletként javaslom. Úgy érzem, nagyban olcsóbbá tenné, egyszerûbbé, még áttekinthetõbbé tenné az eljárást.
Összességében azonban, az elõttem szólókhoz hasonlóan is, az SZDSZ- képviselõcsoport nevében támogatom a nemzetközi bûnügyi jogsegélyrõl szóló elõterjesztést, és ezt egy szakmailag alaposan elõkészített, színvonalas elõterjesztésnek tartjuk.
Pár mondat erejéig, tisztelt elnök úr, tisztelt Ház, szeretnék utalni a volt Jugoszlávia területén elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértõ cselekmények megbüntetésére létrehozott nemzetközi törvényszék alapokmányából fakadó kötelezettségek végrehajtására benyújtott javaslatra.
Ezt a javaslatot az SZDSZ nevében maradéktalanul támogatjuk. Nagyon szomorú tény az, hogy a Biztonsági Tanácsnak - ötven évvel a második világháború tragikus pusztítása után és a nürnbergi perek tapasztalata után - újra olyan döntést kellett hoznia, amely hasonló természetû ügyekkel foglalkozott Európában.
A magam részérõl a törvényjavaslatot maradéktalanul támogatom, és egy mondat erejéig vitába kell szállnom az elõttem szóló képviselõ úrral. Balsai István - szerintem helyesen - rögzítette azt, hogy azok a bûncselekmények, amelyeket a volt Jugoszlávia területén elkövettek és amelyek nemzetközi normákba ütközõ bûncselekmények, azok az Alkotmánybíróság ismert döntése értelmében külön törvényi rendelkezés nélkül is, a magyar törvények szerint is bûncselekmények. Ebbõl az következik, hogy ha például Magyarországon elfognak egy olyan személyt, aki a volt Jugoszlávia területén az egyezményekben felsorolt bûncselekmények valamelyikét - civil lakosság elleni erõszakot, népirtást vagy bármit az itt felsoroltak közül - elköveti, akkor a magyar törvények értelmében a magyar hatóságok eljárhatnak ellene; ugye, a magyar büntetõ törvénykönyv hatálya kiterjed ezekre a nemzetközi cselekményekre.
A probléma az - és ezért van szükség erre a javaslatra -, hogy arra a magyar törvények nem adnak felhatalmazást, hogy az illetõt ne a saját országának adják ki. Tehát arra is van lehetõség, hogy eljárunk, arra is van lehetõség, hogy kiadjuk a saját országának; de arra a magyar törvények értelmében külön törvény nélkül nincs lehetõség, hogy a Hágai Nemzetközi Bíróságnak adjuk ki az illetõt. Tehát ezért van szükség az én véleményem szerint erre a törvényre; és azért nem töltjük feleslegesen az idõnket, amikor ezt a törvényt megvitatjuk és elfogadjuk - gondolom, teljes konszenzussal -, mert ez a törvény teremti meg azt a jogalapot, hogy a Magyarországon esetleg elfogott háborús bûnösöket ne a saját országuknak adjuk ki, ne Magyarországon vonjuk õket felelõsségre, hanem a minden ilyen ügyre vélhetõen egységes normákat alkalmazó - függetlenül attól, hogy melyik oldalról követték el a bûnöket, egységes normákat alkalmazó - Hágai Nemzetközi Bíróságnak adjuk ki, amely ilyen tekintetben a korábbi egyezmények értelmében nem létezõ bíróság volt. Ez egy új fejlemény, hogy ez az ENSZ Biztonsági Tanácsának döntése következtében felálló és joghatóságot kapott bíróság lett, amely bíróságot a Magyar Köztársaság hatóságainak meggyõzõdésem szerint minden eszközzel támogatniuk kell abban a küldetésében, hogy ne maradhassanak büntetlenül szörnyû bûntettek, amelyeket a XX. század végén Európában követtek el.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)