DR. BÉKESI LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Több szempont is vezérelt abban, hogy szót kértem a vizsgálóbizottság jelentésének plenáris ülésen való tárgyalásánál. Az egyik, hogy az ominózus vizsgált pénzügyi tranzakció idején a pénzügyminiszter tisztét én töltöttem be, és nem egyszerûen pénzügyminiszterként, hanem az állami tulajdon felelõs kormányzati tisztségviselõjeként, tehát az akkori ÁV Rt. és ÁVÜ felügyelõjeként több szempontból is személyesen érintett vagyok az ügyben. De az érintettség oka mellett azért is kértem szót, mert azt gondolom, hogy ennek a vizsgálati anyagnak és jelentésnek a tárgyalása alkalmat adhat nemcsak a valóság föltárására - ami mindenekelõtt és mindenekfelett fontos -, hanem bizonyos ismeretterjesztésre is. Erre pedig úgy tûnik, fölöttébb nagy szükség van. Döntõen politikai indíttatásból, de nem ritkán szakmai köntösbe burkoltan elképesztõ állítások, vagdalkozások hangzottak el ebben az ügyben, még a vizsgálat megindítása elõtt.
Belátom, nem egyszerû szakmai ügyrõl van szó, ezért elnézésüket szeretném kérni, ha éppen a fontos részletek megvilágítása érdekében a jelentésben foglaltak által indokoltnál talán részletesebben fogok szólni, de azt gondolom, hogy az ügy amolyan állatorvosi ló értékû, és ezért a fórumot és a lehetõséget érdemes felhasználni, hogy felhívjuk a figyelmet arra, mit jelent a szakmai inkompetencia, a durva csúsztatás, és annak milyen hátrányos konzekvenciái lehetnek - vélhetõen a jövõben is, hiszen a belpolitikai szándékok elérésére gyakran szoktak politikai erõk egyébként szakmai köntösben megjelenõ tökéletesen megalapozatlan vádakat, nemegyszer rágalmakat hangoztatni.
Az elsõ ügy. A téma felvillantásakor általános volt az a nézet, hogy itt egy titokban végrehajtott, jogosulatlan, károkat okozó, indokolatlan lépéssorozatra szánta el magát a Horn-kormány. Tisztázódott, hogy minden olyan ügyben, ahol a kormányzati elõterjesztés és a határozat az egyébként publikus társasági adatokon kívül nem publikus - sõt ebben az esetben banktitkokat képezõ - adatokat használ fel, dolgoz fel, csak titkosan kezelhetõ. Az is teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy olyan üzleti tranzakciók elõkészítése, ahol a döntés meghatározza a kívánatos tulajdonosi szerkezetet és az olyan feltételeket, amelyek például eldöntik, hogy hogyan lehet többségi tulajdonosi részesedéshez jutni, a jövõben sem lehetnek nyilvánosak. Ellenkezõ esetben azok az alapvetõ érdekek sérülnek, amelyek jobb üzleti pozíció elérésével nagyobb árfolyamhoz, nagyobb bevételhez és a stratégia megvalósításának esélyével jobb végrehajtáshoz juttathatnák a kormányzatot. Aztán késõbb elhalkultak ezek a hangok, de azért nem árt, ha a Ház emlékezik rá, hogy így kezdõdött, hogy micsoda aljas dolog, hogy titkosan, suba alatt juttattak, ráadásul 12 milliárdot - arra még visszatérek, hogy juttattak vagy nem juttattak, mert ez egy külön ügy.
A második tétel arról szólt, hogy valójában ez egy suba alatt végrehajtott bankkonszolidáció, egy olyan bankkonszolidációs lépés, amelyet nem vállalt nyilvánosan a kormány, hanem azzal a bizonyos titkos kormányhatározattal hajtotta végre. Mi is a történet alapja? A történet alapja a Budapest Bank 1993-as konszolidálása, a konszolidálás végrehajtása, amelynek a célja az - mint minden más magyar kereskedelmi bank esetén -, hogy a bank a 8 százalékos tõkemegfelelési mutatót minimálisan elérje. Nyilvánvaló, hogy addig a bank üzembiztos mûködése és privatizációs elõkészítése nem fejezhetõ be. Ezt hajtja végre 1993-ban az Antall-kormány, ennek a végrehajtásnak a keretében születik egy szerzõdés, amely a Budapest Bank részére követelményként elõírja, hogy a konszolidáció fejében nem három részre elosztva, hanem egyetlen év alatt, egy ütemben kell a kockázati tõketartalék összegét produkálni, függetlenül a bank éves eredményétõl.
1993-ban a bank adó elõtti eredménye 7,9 milliárd, tehát nem gazdálkodik rosszul a Budapest Bank, de a pénzintézeti törvényben elõírt kockázati tõketartalékhoz 21,7 milliárd forintos feltöltésre van szükség. Miután a Budapest Bank azt a szerzõdést hajtja végre, amelyet az elõzõ kormánnyal kötött, teljes egészében felhasználja az adózatlan eredményét. Ez azonban nem elég a kockázati tõketartalék együtemû megvalósítására, ezért a kettõ közötti különbséggel a bank veszteségessé válik. A veszteség eltüntetése a meglévõ tõkeállomány csökkentésével valósítható meg.
Azzal tehát, hogy a konszolidációs szerzõdésben foglalt kötelezettséget a bank végrehajtja, képezi a kockázati tartalékot, ugyanakkor azonban a vesztesége miatt lecsökken a tõkeállomány a minimális szintre, másfél milliárd forintra. Nincs más lehetõsége az új kormánynak, ha azt akarja, hogy a Budapest Bank esetében is teljesüljön a 8 százalékos tõkemegfelelési mutató elérése - ami nélkül nincs privatizáció, ezt szeretném hangsúlyozni -, akkor fel kell töltenie a Budapest Bank tõkéjét olyan mértékig, ami ezt a bizonyos 8 százalékos tõkemegfelelési mutatót produkálja. Ez gyakorlatilag 13,4 milliárd forintnak megfelelõ összeg, amibõl aztán a Budapest Bank a késõbbiek során a saját eredményeibõl még 1,4 milliárdot kigazdálkodott, és 12 milliárdos tõkejuttatást bonyolított le az állam.
Ne feledjék el: 1994 végét írunk! Soha senki nem vitatta, hogy a magyar bankrendszer átalakítása, ütõképességének, mûködõképességének javítása érdekében perdöntõ a kereskedelmi bankok privatizációja, tõkeellátottságának megerõsítése - ami hazai tõkeforrásokból csak részben biztosítható -, a legmodernebb technika meghonosítása, a szakértelem, a know-how kibõvítése és a bizalom megerõsítése. Ennek a legfontosabb eszköze a privatizáció. Miután az elmúlt periódusban egyetlen kereskedelmi bank - a Külkereskedelmi Bank - privatizációjára került sor, már 1993-ban a régi kormány vizsgálta, hogy melyik lehet az a magyar pénzintézet, ahol a következõ sikeres privatizációt végre lehet hajtani. Egyértelmûen a Budapest Bankra esik a választás '93-ban, amikor kijelölik azt a nemzetközi tanácsadót, amely ugyancsak a Budapest Bankot tartja a legalkalmasabbnak a privatizációra. Ez egyébként a Salamon Brothers, a hat multicég egyike.
Azért a Budapest Bank, mert kétes és behajthatatlan követeléseibõl álló portfolióját a legeredményesebben tisztította meg; azért a Budapest Bank, mert kiépített fiókhálózata van; azért a Budapest Bank, mert megfelelõen vezetett; azért a Budapest Bank, mert eredményesen gazdálkodik. De hogy ebbõl valóság legyen, hogy tehát a privatizációt meg lehessen csinálni, és ne legyen óriási vesztesége az államnak az állami többségû részvények értékesítésekor, az a minimális feladat, hogy ezt a sokat emlegetett legalább 8 százalékos tõkemegfelelési mutatót el lehessen érni. Ezt kell végrehajtania a '93-as elõkészítés után '94 végén az új kormánynak. Ez a magyarázata annak, hogy elõkerül a Budapest Bank, ez a magyarázata annak, hogy megoldást keresünk az idõközben rendkívüli módon lecsökkent tõkeállomány feltöltésére.
Hogy miért pont '94 végéig? Mert a '94-es mérlegben kell olyan állapotokat létrehozni, amelyek már tükrözik a megfelelõ tõkeellátottságot, hogy a konkrét jelentkezõkkel - négy ilyen pénzintézetet jelöl ki a Salamon Brothers - elkezdõdhessenek az érdemi tárgyalások.
(11.40)
Ezért fontos a '94 december végi dátum.
Ezek után az elõzmények után most már a konkrét jelentés sorrendjében szeretnék néhány megállapítással vitatkozni, mert azt gondolom, hogy a legjobb szándék ellenére sem sikerült igazán a valóságot teljeskörûen megközelíteni még a vizsgálatot végzõ bizottságnak sem, a Számvevõszék eredeti anyagáról már nem is beszélve.
A megállapítások 4. oldalán a következõk olvashatók: "A lépéssor következetességét, átgondoltságát, szakszerûségét és szabályszerûségét erõteljesen és elõnytelenül befolyásolták azok a szervezeti és személyi változások, amelyek az állam tulajdonosi szerepének gyakorlását és a szakmailag illetékes pénzügyminisztériumi tevékenységet az adott idõszakban jellemezték." Mi jellemezte az adott idõszakban ezt a tevékenységet? Az, hogy a pénzügyminiszter volt a kormánynak az a tagja, aki nemcsak a banki tevékenységnek, hanem egyben az állami tulajdonnal kapcsolatos valamennyi tevékenységnek az irányítását is végezte. Az õ felügyelete alatt mûködött a bankprivatizációs kormánybiztos, aki egyben az akkori ÁV Rt.-nek az elnöke volt. Miután a banktulajdonú részvények túlnyomó többsége a Pénzügyminisztériumnál volt, kisebb része az ÁV Rt.-nél, teljesen nyilvánvaló volt, hogy az egy kézben történõ irányítás a jobb összehangolást, a határozottabb, eredményesebb szakmai elõkészítést és a gyorsabb lebonyolítást biztosítja.
Ha nem így lenne, akkor vajon jelenleg, amikor már van önálló privatizációs miniszter, miért került volna sor arra a lépésre, hogy a banki részvényeket a Pénzügyminisztériumtól áttették az új ÁPV Rt.-hez, hogy egy kézben legyen a tulajdon, és ennek a tulajdonnak a privatizációját majd egy kézben hajtják végre. Vagy nem igaz az a lépés, hogy célszerû volt ennek a tulajdonnak az átcsoportosítása a jelenlegi ÁPV Rt.-hez, vagy nem igaz az a megállapítás, ami itt szerepel. Az utóbbi az, ami, azt gondolom, egyértelmû.
Hogy eredménytelenül mûködött ez a társaság? Olyan apróságok történtek ennek a szakmai csapatnak a munkája nyomán négy hónap alatt, ami az 1995-ös eredményeket megalapozta. Nem kell módosítani azt a magyar bankprivatizációs koncepciót, amit ez a társaság dolgozott ki, és a kormány '94 novemberében hagyott jóvá. Nemcsak a teljes bankprivatizációs koncepció, hanem a most tárgyalt Budapest banki privatizációs stratégia mellett még két pénzintézet privatizációs stratégiája került kidolgozásra. Az OTP-é, amelynek az elsõ része azóta már befejezõdött e koncepció alapján és a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank Rt.-é, melybõl két lépcsõ már befejezésre került. Ez a társaság dolgozta ki azoknak a nagy közüzemeknek a privatizációs koncepcióját, amelynek nyomán '95 a magyar privatizációban sikerágazatnak és teljesítménynek minõsült. Nem sorolom tovább.
Semmi nem támasztja alá azt a vélekedést, hogy ez a szervezeti megoldás, az úgynevezett egy kéz politikája ebben az ügyben nem eredményes és nem megalapozott. Hogy a Pénzügyminisztériumban sokkal kevesebb lézengõ ember van, mint az akkori ÁV Rt.-nél, ÁVÜ-nél, a jelenlegi ÁV Rt.-nél, azt egy percig nem vitatom. Valamivel feszesebb munkatempóban dolgoznak általában a Pénzügyminisztériumban, mint más cégeknél.
A végérõl elõrehozva: a bizottság megítélése szerint a kormánybiztosi intézmény betagolásának megoldatlansága, valamint a feladatai ellátásához szükséges létszámfeltételek hiánya vezetett az elõkészítés során tapasztalt hiányosságokhoz. Késõbb majd bizonyítani fogom, hogy végül is egyetlen hiányosság van, ami tetten érhetõ. Ezt, persze kár menteni, ez hiba, ugyanis két konkrét ügyiratot önálló számmal nem iktattak a Pénzügyminisztériumban, csak a gyûjtõszámon helyezték el az iratok között. Igaz, hogy nem vesztek el az iratok, igaz, hogy nem kellett külön kutatni õket, de valóban nem került sor az iktatásukra. Elég nehéz ezzel az egyébként formai hibával magyarázni ennek a szervezeti egységnek az indokolatlan vagy alacsony hatékonyságú mûködését.
Térjünk át a lényegre! A jelentés az írja, hogy valójában a kialakult szituáció megoldásának alternatíváit nem vizsgálta a szakmai elõkészítés elég alaposan. Mi is a feladat? A feladat az, hogy a kockázati tartalék képzése után törvényszerûen kialakult tõkevesztést pótolja a többségi tulajdonos. Ilyen esetben két megoldás lehetséges. Az egyik megoldás az, hogy nem járul hozzá a tõkejuttatással a gyenge tõkeellátottsági mutató javításához. Ez esetben a tõkét le kell szállítani, le kell értékelni, a leértékelt tõke alapján indul az üzleti tranzakció, a vásárló árfolyam alatt vásárol, tõkét emel és a tõkeemeléssel jut hozzá a többségi tulajdonhoz vagy ahhoz a tulajdonrészhez, amit a stratégia elhatároz. Ez egy lehetséges megoldás, ennek nemcsak adminisztratív gondjai vannak, ez egy bonyolultabb és hosszabb átfutású eljárás, hanem az igazi probléma az, hogy ebben az esetben a vásárlást követõ árfolyam alacsonyabban fog kialakulni, mint egy tõkefeltöltés utáni privatizáció esetében.
A második megoldás, hogy a többségi tulajdonos felemeli az alaptõkét, ezáltal árfolyamon vagy árfolyam felett kerül sor az üzleti tranzakció lebonyolítására és a késõbbi eladásoknál - nem a konkrét eladásnál, a késõbbieknél, amelyre majd valamikor sor fog kerülni, hiszen az államnak még mindig közel 60 százaléka van a bankban - egy nagyon jelentõs árfolyam- nyereségre tud szert tenni. Az azóta egyébként lebonyolított privatizáció eredményeként a mai árfolyam körülbelül az eredetinek 150-160 százaléka között mozog, miközben ennek elõnyeit a Budapest Bank nem is élvezi, de erre majd még visszatérek.
Tehát nyilvánvaló, hogy ez a két lehetséges megoldás, mert nincs több alternatíva, nem is értem a felvetést, hogy milyen alternatívát lehetett volna még keresni. Két alternatíva van, és a kettõ közül lehetett az egyiket választani. A kormány azt választotta, amelynek az eredményeként nemcsak az eljárás gyorsabb és lebonyolítható, hanem egyben késõbb potenciális árfolyamnyereségre is szert tesz az állam. Ez a magyarázata annak, hogy ezt a megoldást alkalmaztuk.
Emellett volt még egy nagyon kemény kitétel, amire eddig a magyar gyakorlatban nem volt példa. Bizony, ez nem tette könnyûvé a megoldás technikai részleteinek kidolgozását. Úgy kellett a tõkefeltöltést végrehajtani, hogy az a költségvetésnek egyetlen fillér többletköltséget ne okozzon se tõkében, se kamatban. Miután nem tartom kizártnak, hogy más bankok privatizációja esetén hasonló szituáció áll elõ, azt gondolom, hogy ebbõl a szempontból érdemes mérlegelni ennek a technikai eljárásnak az eredményét, ami ezt a követelményt hiánytalanul teljesítette, hiszem sem tõkében, sem kamatban egyetlen fillér többletkötelezettsége nem keletkezett az államnak. Azt is mondhatnám, hogy olyan megoldást találtak a szakértõk - és övék az érdem, nem az enyém, méghozzá három csapat dolgozta ki a megoldást -, amelyben a már kibocsátott állampapírok még nem értékesített részébõl átmenetileg ad át tõketartalékot az állam, ezáltal megjavítja a tõkepozíciót. A megjavított tõkepozíció nyomán elért magasabb árfolyamból visszatérülõ privatizációs bevételbõl visszavásárolják a papírokat kamatostul, és mindez egy évben belül bonyolódik le. Ráadásul a kamatok viselésérõl is intézkedett az a bizonyos megállapodás, amelyrõl itt szó van.
Kétségtelen, hogy három ponton viták alakultak ki az elõkészítés során, és ezt nagyon korrektan leírja a vizsgálati jelentés is. Az elsõ, hogy vajon tõketartalékot ki adhat át. Nyilvánvalóan nem a Pénzügyminisztérium mint költségvetési fejezet, hanem egy hasonló társaság, amely rendelkezik vagyonnal, tehát rendelkezhet potenciális tartalékokkal is. Ilyen az ÁV Rt., amely speciális társasági formában mûködõ szervezet. A vita abban volt és a leírtak, valamint a valóság közötti különbség az, hogy a pénzügyminiszter itt nem egy költségvetési fejezet gazdájaként jár el, hanem az állami tulajdon képviselõjeként a kormányban. Mint ilyen tulajdonos, nem pedig a Pénzügyminisztériumnak mint költségvetési fejezetnek a fõnöke. Ezért köthetett a pénzügyminiszter '94 decemberében egy megállapodást a Budapest Bankkal, még ha egyébként ennek a megállapodásnak a konkrét végrehajtására '95 februárjában került is sor.
(11.50)
Hogy nem a Pénzügyminisztérium költségvetési eszközeibõl, ezt a kormányhatározat elõírta: hiszen költségvetési többletkiadással az ügy nem járhatott. Ezért a PM tárcájában lévõ, már kibocsátott, de még meg nem vásárolt államkötvényeket tartalékolta a pénzügyminiszter ennek a tranzakciónak a lebonyolítására. Ezt tartalmazza az ominózus nyilatkozat '94 decemberében. A konkrét lebonyolítást pedig a vagyonnal, illetve tõketartalékkal rendelkezõ ÁPV, illetve akkor még ÁV Rt. bonyolítja le, egyrészt a Pénzügyminisztérium és az ÁV Rt., másrészt az ÁV Rt. és a Budapest Bank között létrejött szerzõdés alapján.
Itt ugye megint két vitapont támad. Az egyik, hogy akkor az eredeti megállapodást miért nem helyezte hatályon kívül a pénzügyminiszter, nevezetesen a '94 decemberi megállapodást. Azért, tisztelt Ház, mert nem volt szükség a hatályon kívül helyezésre. Nem teljesült a megállapodás, mert '95. december 15-éig nem bonyolódott le a privatizáció. Tehát '95. december 15-éig a Budapest Banknak nem kellett visszatérítenie a nem létezõ privatizációs bevételekbõl az átadott 12 milliárdos kötvény ellenértékét. Rá lehetett volna írni a megállapodásra, hogy miután határidõre a privatizáció nem teljesült, innentõl kezdve a megállapodás nem érvényes. De hát ép eszû ember nem tudja elképzelni, hogy egy nem teljesített tranzakció következményeit valaki képes legyen késõbb bármilyen oknál fogva is követelni vagy behajtani.
A második vitatéma - amellyel szakmailag vitatkozom kõkeményen -, hogy mit is sértett meg az eljárás a számviteli törvényben, illetve a számviteli alapelvekben. Az eredeti számvevõszéki jelentésben még a számviteli törvény megsértésérõl van szó - nem volt ember ebben az országban, aki egyetlen szakaszt talált volna a számviteli törvényben, amelyet megsértett volna a tranzakció -, aztán ezt elfelejtették. Most ez az eufemisztikus, a számviteli alapelvek megsértésérõl szóló szöveg került be a jelentésbe.
Milyen alapelvek is léteznek? A mérlegvalódiság, a mérleghitelesség, a teljeskörûség és az egyidejû elszámolás elve. Mit is sértett meg a tranzakció? Tessék csak végiggondolni, mi történik! Decemberben születik egy kormányhatározat, aminek az alapján a pénzügyminiszter dönt, hogy azt a tõkeemelést végre fogja hajtani, amirõl a kormányhatározat szól. Elkülöníti a 13 és fél milliárdos kötvényt, és köt egy megállapodást a Budapest Bankkal. Megtörténik a tõkefelemelés jegyzése - ezt így hívják. A magyar számviteli törvény pedig konkrétan, tételesen elõírja, mit kell csinálni a jegyzett, de nem realizált tõke elszámolásával. A Budapest Bank nem tesz mást, mint a jegyzett tõkeemelést rögzíti a '94-es mérlegében - helyesen: nem szünteti meg a negatív eredménytartalékot, nem vezeti össze, föltünteti a negatív eredménytartalékot és mellé, a kormány döntése alapján, a jegyzett, de még nem realizált tõkefeltöltést.
A tulajdonosok is, az érdekeltek is látják, hogy milyen a tõkepozíciója a Budapest Banknak. Értelemszerûen tehát megtörténik egy eredményszemléletû elkönyvelése a tõkefeltöltésnek. A pénzügyi teljesítés valósul meg 1995 februárjában, az ÁV Rt.-nél. Az ÁV Rt. természetesen akkor könyveli a tranzakciót, amikor ennek a pénzügyi forgalma lebonyolódik: '95 februárjában. Egyszer van tehát egy jegyzett, de nem realizált tõkeemelés elszámolása, amit megcsinál a Budapest Bank - helyesen - decemberben, és a mérlegében már kimutatja a változást, és egyszer van egy pénzügyi lebonyolítás, amely az ÁV Rt. mérlegében jelenik meg 1995 februárjában.
Sem a mérlegvalódiság, sem a mérleghitelesség, sem az egyidejû elszámolás elve, sem a teljeskörûség elve nem sérül meg. Ráadásul teljesül a számviteli törvénynek az a tételes elõírása, amely a jegyzett, de nem realizált tõke elszámolására vonatkozik. S ez nem egyedi eset. A jövõben is lesz olyan, hogy egy tõkeallokációs akció pénzügyi lebonyolítása akár hónapokkal is késõbb fog megtörténni, mint ahogy azt elhatározzák, megkötik a szerzõdést, megszületik az alaptõke-emelésrõl a döntés. Vagy hogyha nem pénzügyi tranzakcióról van szó, hanem természetbeni apportról, ott is lehet jelentõs idõbeli eltérés az elhatározás és a végrehajtás között. A számviteli törvény nagyon precízen szabályozza, hogy mit kell ilyenkor tenni. Ez történt, ezt hajtotta végre a Budapest Bank is és az ÁV Rt. is.
Hogy a két dokumentum iktatására nem került sor, ez kétségkívül hiba. Azért tekintettük - és tekintem ma is - formai hibának, mert következménye a dolognak nem volt, az ügyiratok nem vesztek el, azon a gyûjtõszámon voltak megtalálhatók, abban a dossziéban, amely a Budapest Bank privatizációjáról szólt. Félreértés ne essék, ez nem erény: mint az ügyiratkezelési szabályzat elõírja, természetesen külön, önálló számon kellett volna ezeket a papírokat is iktatni. Ez valóban hiba.
Mindezek alapján úgy látom, hogy a határozati javaslatban két olyan tétel szerepel, amely a tételes analízis alapján nem állja meg a helyét. A 2. pontban, a gondolatjelbe tett mondat fölösleges: "az eljárás közben született végrehajthatatlan megállapodás kivételével". A megállapodást nem kellett végrehajtani, mert nem született meg '95. december 15-éig a bank privatizációja. Ha megszületett volna, akkor végre lehetett volna hajtani.
A második a 3. pont: nem igaz az, hogy sérültek a számviteli alapelvek, és nem tudom, hogy a kormány ezzel mit fog kezdeni. A kormány itt kap egy feladatot, ebben a határozatban, amit most pénzügyminiszter úr örömmel fogadott; nem tudom, akkor is így fog-e örülni, ha majd végre kell hajtani ezt a határozatot. Ugyanis: a számviteli alapelvek sérülése alapján a szükséges lépéseket tegye meg a kormány. Mit fog tenni a kormány? Ki fogja netán hagyni a számviteli törvénybõl a jegyzett és késõbb realizált tõkére vonatkozó szabályokat? Mert ez az egyetlen, amit esetleg megtehet - de ebbõl még nagyobb kalamajka keletkezik. Azt, hogy egy törvényt, egyébként sok oknál fogva, mindig lehet modernizálni, korszerûsíteni, én elfogadom. De nem ennek az ügynek a kapcsán, hanem esetleg más ügyek kapcsán.
Végezetül, tisztelt Ház: a dolog azért megér még ezen kívül is néhány misét. Merthogy bebizonyosodott a vizsgálat alapján is: hogy egy formai hibán kívül a legnagyobb kutakodás se tudott semmit bebizonyítani. Ez ma már nyilvánvaló. Tessék akkor végiggondolni, hogy miért volt ez a cirkusz! Ugye, lehetett egy bankellenes hisztériát kelteni, amit ismerünk: népszerû eszköze a populista demagógoknak. Lehetett egy bankárellenes hisztériát kezdeményezni, amit megintcsak ismerünk ebben a körben. És persze bele lehetett rúgni két pénzügyminiszterbe, akit sok oknál fogva nem szokás szeretni sem az ellenzéki oldalon, idõnként még a kormánypártok oldalán sem. Esetleg nem ez volt a fõ motívum? Vajon most, miután bebizonyosodik mindennek az ellenkezõje, most az érintettek ki fognak állni a nyilvánosság elé - emlékeztetnék Petõ Iván múltkori napirend elõtti hozzászólására -, és azt fogják mondani, hogy "Uraim, bocsánat! Rágalmaztunk, hazudtunk, megalapozatlan állításokat tettünk." Jó lenne, ha a döntéskor a Ház ezt a szempontot is figyelembe venné. Köszönöm. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)