DR. GOMBOS ANDRÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, alelnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! A vad védelmérõl, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló T/1662. számú törvényjavaslat élõ környezetünk védelmében jelentõs szerepet játszó szabályozást javasol. Környezetünk, amely az értelmes emberi élet egyik legfontosabb alapja, olyan kincs, amit unokáinktól, dédunokáinktól kaptunk kölcsönbe, megõrzésre, amellyel úgy kell sáfárkodnunk, hogy az számunkra, de az õ számukra is megmaradjon, lehetõleg fejlesszük tovább, és úgy adjuk át ezt a kincset.
Ennek a környezeti kincsnek egyik nagyon fontos része a vadállomány, amelyet védeni és vele gazdálkodni kell. Ennek a védõ és gazdálkodó tevékenységnek - mint célnak - lehet eszköze a vadászat. Tehát felfogásunk szerint nem azért kell védenünk a vadat, gazdálkodni vele, hogy vadászhassunk, hanem azért, hogy a természetes környezetünk biológiai egysége fennmaradjon. A vadvédelmet és a vadgazdálkodást sokféle módszerrel, illetve eszközzel lehet folytatni, mint például a búvóhelyek, a költõhelyek védelme, nyugalmának biztosítása; mezõ- és erdõgazdálkodási technológiák e szempont szerinti alakítása; vadetetõhelyek, -itatóhelyek, vadföldek képzése és azok védelme, karbantartása, üzemeltetése. Ugyanebbe a sorba illik bele a vadászat is - tehát az eszköztár sorába. Megítélésem szerint amikor errõl a törvényrõl beszélünk, csak ezzel a logikával érdemes és szerencsés hozzányúlni a törvényjavaslathoz.
Magának a törvénynek megalkotása már hosszú ideje idõszerû. A törvényalkotók több mint tíz éve készítik elõ a törvényt, próbálkoznak vele; ennek sokféle variánsa volt, de a parlament elé csak most került. Ez a hosszú elõkészítés is jelzi, hogy nagyon sok értéket kell megõrizni, de talán még több érdeket kellene megfelelõen organizálni.
Az érdekkülönbségek már az elõkészítés során is, de most, a parlamenti vitában is megnyilvánulnak, és ezek nem kormánypárt és nem ellenzék, hanem különbözõ szakmai felfogások mentén alakulnak.
Nagyon markáns különbség figyelhetõ meg két témában. Engedjék meg, hogy a továbbiakban errõl a két témáról kifejtsem a véleményemet. Az egyik a 8. §-ban megfogalmazott vadászterület nagysága, a másik a 9. §-ban leírt vadtulajdonjog körül alakult ki.
Vegyük elõször a vadászterület nagyságát figyelmünk nagyító lencséje alá. Azt láthatjuk és tapasztalhatjuk, hogy jelentõs erõk a vadászterület nagyságát 300 hektárban szeretnék minimalizálni. Ennek a véleménynek megvan a maga logikája, amit az elõbb is hallottunk, és abból indul ki, hogy a hivatalosan megszerezhetõ maximális földtulajdon 3 ezer hektárban van rögzítve a törvényben... (Közbeszólások: 300...) - bocsánat, 300 hektárban. Ha elfogadjuk ezt az álláspontot, akkor aki maximális földtulajdonnal rendelkezik, a 6. § (1) bekezdése szerint önálló vadászati jogra tesz szert, és a szabályok szerint élhet is ezzel önállóan.
Ez a logika azonban számomra elfogadhatatlan, mert itt a cél a vadászat és nem a vad védelme, illetve a vadgazdálkodás. Ennek a gyakorlatát számos országban láthatjuk, és ezekben az országokban a kipusztulás veszélyezteti a vadállományt. Nem szeretnék most hosszú felsorolásba kezdeni, de hangzottak el országok az elõbbi felszólalásban, ahol 75 hektárban, 115 hektárban és egyebekben van meghatározva a minimális vadászati terület. Ezeknek az országoknak a vadállományát érdemes megvizsgálnunk - úgy gondolom, kellõ okulásunkra szolgálna.
Ezen túlmenõen figyelembe kell vennünk a különbözõ vadfajok biológiai tulajdonságait, életsajátosságait, szaporodási feltételeit. Ha ezeket számba vesszük, úgy gondolom, egyértelmû, hogy vadgazdálkodási, vadvédelmi szempontból a legcélszerûbb 3000 hektárban minimalizálni a vadgazdálkodási, illetve a vadászati terület nagyságát.
Engedjék meg, hogy néhány adatot felsoroljak, ami tudományos vizsgálódások eredménye. Így például a Gödöllõi Agrártudományi Egyetem vadbiológiai és vadgazdálkodási tanszékének vizsgálatai szerint egy gímszarvasbikának 7848 hektár terület mozgásigénye van, tehén esetében a mozgáskörzet 3592 hektárban lett megállapítva. Az elõbbi esetben ez a 300 hektáros területnek a 26- szorosa, míg a tehén esetében 12-szerese. De francia kutatási eredményeket is sorolhatnánk: szarvasbikák esetében õk 3850 hektárt állapítottak meg, ez 13- szorosa a 300 hektárnak.
Sorolhatnánk további adatokat is: például a vaddisznó éves mozgási igénye - szintén francia kutatási eredmények alapján - 7500 hektár. Egy vaddisznó átlagosan bejárt napi útvonala 4 kilométer körül van. Ha azt vizsgáljuk, hogy a 300 hektáros területen mennyi az az állat, amelynek a kilövése éves szinten lehetséges, akkor szintén a kutatások alapján azt mondhatjuk, hogy gímszarvas esetében 0,8, õznél 1,2, vaddisznónál 1,2, mezei nyúlnál 5 darab, fácánnál 10 darab, fogolynál 3 darab.
Úgy gondolom, a felsorolt számsorok nagyon beszédesek, de tovább vizsgálva a 300 hektár problémáját, azt is figyelembe kell vennünk, hogy például nagyvadas területen a vadászlesek kialakítása hogyan lehetséges. Az elõírás jelenleg is az, hogy a vadászterület határától minimum 300 méterre lehet elhelyezni, fölépíteni a lest. Ha egy 300 hektáros területet veszünk figyelembe, és figyelembe vesszük ezt a 300 métert, ami baleset-megelõzési szempontból is követendõ, akkor azt látjuk, hogy a 300 hektár esetében körülbelül 57-70 százalék az, ami nem vadászható lesrõl. 3 ezer hektáros terület esetében ez az arány, ami nem vadászható, 20-24 százalék.
Úgy gondolom, hogy ezeket a számsorokat és véleményeket figyelembe véve egyértelmûen a 3 ezer hektár minimalizálása mellett érdemes állást foglalnunk.
(19.00)
Az utóbbi idõben azonban hallani olyan véleményeket is, hogy rendben van, legyen a vadgazdálkodási terület minimum 3000 hektár vagy esetleg több, de egy-egy ilyen területen legyen több vadászterület, mondjuk, például 1000 hektárban határozzuk meg a minimális vadászterületet. Számomra ez a megoldás sem fogadható el, hiszen ez a megoldás is a vadászatból indul ki, eszközbõl csinál célt, és ugyanúgy veszélyezteti a vadállományt, mint a 300 hektáros megoldás, mert értelmes, tudományos, szakmai alapokon nyugvó vadgazdálkodást nem tesz lehetõvé, különválasztja a vadászatot és a vadgazdálkodást.
A másik sokat vitatott, de sarkalatos pontja a törvénynek a 9. §-ban megfogalmazott vad tulajdonjogával foglalkozik és azt állami tulajdonba kívánja adni. Ez a megoldás, melyet én is támogatok, biztosítja a feltételeket ahhoz, hogy a vadnak az általa okozott kár esetén nevesített, felelõs ura, gazdája legyen, de vadvédelmi szempontból is fontos, hogy felelõs ura legyen a vadnak. Ugyanakkor vannak, akik a res nullius, vagyis az uratlan jószág elve mellett foglalnak állást. Ha ezt elfogadnánk, a vadat egy sorba helyeznénk - mint az elõbb elhangzott - a csigával, a gombával, a verébbel és így tovább. Ez a megoldás szintén veszélyezteti a vadvédelmet és a vadgazdálkodást is, ami nem lehet cél. Néhány országban jelenleg is vannak ilyen "uratlan jószág"- szabályozások, és a jószágból sajnos csak nagyon kevés maradt ezeken a helyeken.
Az elõbb elhangzott, hogy nálunk ennek hagyománya van, hogy ez így történt. Én úgy gondolom, hogy érdemes végigtekinteni e szabályozási mód történelmén, s akkor azt látjuk, hogy a vad uratlan jószágként való kezelése a római korban alakult ki, amikor még nagyon sok természeti erõforrású vad állt rendelkezésre és viszonylag kicsi volt a népsûrûség. Amikor viszont az arány, hála a civilizációnak és sok minden másnak, megváltozott, akkor ezek a szabályozási elvek is megváltoztak. A feudalizmusban az uralkodóé mint az állam megtestesítõjéé lett a vad; majd a késõbbiek folyamán, például a francia forradalomkor, 1789-ben ismét uratlan jószág lett, és sajnos ki is pusztultak a vadak Franciaországban. De például az Egyesült Államok legfelsõbb bírósága 1896-ban kimondta, hogy az állam a vadon élõ állatok birtokosa, és joga és kötelessége ezeket megõrizni az államnak, illetve megfelelõen hasznosítani.
Nézzük meg, hogy Magyarországon a két világháború között hogyan vélekedtek neves tudós emberek és ebben illetékes egyesületek! Például a Nemzeti Vadász Védegylet 1940-ben közzétett állásfoglalása szerint: "Az ország területén élõ vadállomány nemzetünk kincseinek egyike, a nemzeti vagyon jelentõs része, és mint ilyen, megfelelõ jogi védelemben részesítendõ. A törvény világosan szakítson a római jogból átvett és mára már elavult felfogással, hogy a vad uratlan dolog." 1941-ben gróf Festetics Pál a következõt mondja: "Hát lehet-e a római jog szerint valami egyszer gazdátlan, senki vagyona, egyszer meg ugyanannak a birtokolt állatja? A vad igenis valakié. Ha a tulajdonosok magas száma következtében mint a vagyontárgyat elosztani nem lehet, bekövetkezik a közös, a köztulajdon esete. A vad a magyar nemzet vagyona, annak elejtése elválaszthatlanul összefügg a föld tulajdonjogával, és aki azt a törvényes jog és elõírások ellenére ejti el, a nemzetet lopja meg." De sorolhatnám tovább, akár Róth Gyulának vagy másoknak is a véleményét.
Kedves Képviselõtársaim! Úgy gondolom, hogy az elmondottakból világosan kitetszik, hogy egyrészt frakciónkon belül is eltérõ álláspontok vannak, és ezek az álláspontok kétféleképpen jelennek meg. Az egyik féle álláspontot én próbáltam megjeleníteni, nevezetesen a 3000 hektár melletti állásfoglalást, illetve az állami vadtulajdon melletti állásfoglalást. Gondolom, hogy képviselõtársam majd el fogja mondani a másik véleményt is.
Ennek ellenére a törvény egészét megfelelõnek tartom. A nyolc fejezet jól tagolttá teszi a törvényt, a fejezetek egymásra épülnek, az érintetteket, azok feladatait és kötelességüket pontosan meghatározzák. Nyelvezete magyaros, szakszerû, ugyanakkor közérthetõ. Elfogadása esetén hosszú idõre, legalábbis hosszabb idõre biztosítja megítélésem szerint ennek a területnek a szabályozását, s ezért, igaz, módosító indítványokkal, tisztelettel elfogadásra javaslom a tisztelt Háznak.
Köszönöm a türelmüket. (Taps.)