DR. PÁLOS MIKLÓS (KDNP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A vadgazdálkodásról, a vad védelmérõl és a vadászatról szóló törvényjavaslat hosszú vajúdás után került a tisztelt Ház elé. Sokan, de hozzáteszem, hogy elsõsorban e rendkívül összetett kérdéshez nem kellõen értõk és hiányos ismerettel rendelkezõk szorgalmazták türelmetlenül a törvényjavaslat elõterjesztését, mert úgy gondolták, hogy a rendszerváltás egyik legfontosabb állomásaként elõször kell lebontani az elmúlt világ oligarchiájának egyik bevehetetlennek hitt védõbástyáját, a vadásztársaságokat. Talán sokan emlékeznek még az osztályharcos idõkben szárnyra kelt közhelyre, mely így szólt: a társadalom vezetõ ereje a munkásosztály, a munkásosztály vezetõ ereje a kommunista párt, a párt vezetõ ereje pedig a vadásztársaság.
(19.20)
Ez persze nem volt így igaz. De kétségtelenül irritálta a társadalmat, hogy a vadásztársadalom egy része a kiválasztott politikai elitbõl került ki, és vadászfegyvert csak az kaphatott, aki a rendszer megbízható híve volt.
De mint szinte mindennek, ennek az évtizedek alatt kialakult vadászati formának is voltak értékei, és a közeli múlt történelmébõl okulva most azt kell górcsõ alá venni, hogy a szükségszerûen jelentkezõ változtatási igények mellett mik azok az értékek, amiket át kell menteni, és melyek azok az új igények, amelyek beiktatásával megalkotható egy olyan vadászati törvény, mely hosszú távon rendezi a vadgazdálkodásnak, a vad védelmének, a vadászat jogának rendkívül bonyolult és összetett kérdéskomplexumát. A megváltozott helyzet most érlelte ki azokat a feltételeket, amikor már látható és érzékelhetõ a követendõ út, ezért érthetõ és indokolt volt a hosszú, gondos elõkészítés.
Az évek óta folyó szakmai viták már azt is jelezték jó elõre, hogy talán egyetlen törvényjavaslat sem kavar majd akkora érzelmi vihart a magyar jogalkotás körében, mint a most itt vitára bocsátott vadászati törvény. A társadalmi rendszer átalakulása, a tulajdonviszonyok változása és a piacgazdaságra való fokozatos áttérés szükségszerûen vetette fel a vadgazdálkodás és a vadászati jog eddigi szabályozásának felülvizsgálatát.
Schamschula György képviselõtársam már szólt arról, hogy a magyarság történelmén végighúzódnak és szinte minden történelmi korban megtalálhatók a vadászathoz kapcsolódó mítoszok. Ezek a hõsi legendák még a mûvészetek legkülönbözõbb ágazatait is megihlették az irodalomtól a piktúrán át a zenemûvészetig. Nem beszélve arról, hogy a népmûvészetek és a népszokások között számtalan helyen szolgált forrásként õseink foglalkozása. Ha csak arra gondolunk, hogy miként jelent meg a csodaszarvas regéje a magyar irodalomban, Bartók Béla halhatatlan zenemûvében, a Cantata Profanában, és miként formálódott egy nemzet önbecsülésének, hõsi cselekedeteinek mitológiájává, hogy e hõstörténetekben micsoda csodálatos egységben és harmóniában jelent meg a természet szépsége, a vadász kitartó hõsiessége és az elejtett zsákmány méltósága, akkor érzékelnünk kell, hogy a vad védelmérõl, a vadgazdálkodásról és a vadászatról szóló törvénynek nemcsak azt kell szabályoznia, hogy mi minõsül vadnak, ki jogosult azt elejteni és ki részesedhet a természet e különös produktumából, hanem kimondatlanul, de azt is figyelembe kell venni, hogy e terület új jogi szabályozása miként õrizheti meg azt az évszázadok alatt összerakódott értékhalmazt, ami egy egész nemzet megtartó erejének egyik pillére volt.
Túlságosan egyszerû lenne, ha egy idejétmúlt társadalmi rendszer néhány nemkívánatos elemével az egész magyar vadásztársadalomról mondanánk kritikát, és csupán azért változtatnánk meg egy sor elõremutató tendenciát, mert a gyakorlatot néhányan sajátos értelmezéssel eltorzították. A magyar vadállomány világhírû. Ez csak azért alakulhatott így, mert az elmúlt évtizedekben a vadásztársadalom és a vadgazdálkodás irányítói és kiszolgálói értékmegóvó és értékfejlesztõ tevékenységet is végeztek. Leszámítva a kiváltságosok megkülönböztetett elõnyeit, a magyar vadásztársadalom túlnyomó többsége a természetet ismerõ, szeretõ és megbecsülõ emberekbõl áll.
(Tóth Istvánt a jegyzõi székben dr. Semjén Zsolt váltja fel.)
A vadászattal kapcsolatban megfogalmazott társadalmi kritika nem az ellen irányult, hogy a magyar vadásztársadalom hogyan vadászik, hiszen errõl nem is tudott képet alkotni a kívülálló, hanem azt kifogásolta, hogy kik vadásznak. Ezt az úri passziónak nevezett sportot szinte teljes mértékben azonosította a társadalmi elittel, közben alapvetõ ismeretei sem voltak arról, hogy a vadásztársadalom szürke hétköznapi munkásai mi mindent tettek meg a magyar vadállomány megóvása és fennmaradásának biztosítása érdekében. Ki kell mondani, hogy az erdészeknek, a vadásztársasági tisztségviselõknek, a hivatásos vadõröknek, a vadászmestereknek és a túlnyomórészt kérgeskezû magyar parasztemberekbõl álló vadásztársasági tagoknak köszönhetõ, hogy egész Európa még mindig szívesen jár Magyarországra vadászni, és hogy a magyar gazdaság javainak megtermelésébõl több milliárdos nagyságrendet produkál a vadgazdálkodás. Többek között ezért sem mindegy, hogy milyen törvényt fog alkotni most a Magyar Országgyûlés.
Ezek elõrebocsátása után engedjék meg, hogy rátérjek a törvényjavaslat általános értékelésére. Az 1991 óta szinte évente elkészült vadászati törvénytervezetek közül vitathatatlanul ez a legkiforrottabb, és most már látható, hogy az elõttünk lévõ T/1662. számú és pontosan száz paragrafusból álló törvényjavaslat alkalmas lesz arra, hogy hosszú várakozás után, néhány módosítással megnyugtató módon szabályozza a vadászattal kapcsolatos kérdéseket.
Mint ahogy a korábbi viták során már elhangzott, három kérdés körül alakultak ki heves viták. Az elsõ, hogy kié legyen a vadászat joga. Ebben a kérdésben Rusznák Miklós képviselõtársam már ismertette a kereszténydemokrata álláspontot: a vadászat joga elválaszthatatlan a földtulajdontól, és a tulajdonosnak érdekeltnek kell lennie a vadgazdálkodásban. Ha a kettõ elválik egymástól, zavar keletkezik a rendszerben, és óhatatlanul is jóvátehetetlen károkat okoz a vadgazdálkodásban. A szakma teljesen egységes abban a kérdésben, hogy a földtulajdon nagy részével rendelkezõ tulajdonosok a vadászat jogából részt kell hogy kapjanak. De a tulajdonosoknak azzal is tisztában kell lenniük, hogy a rendelkezési joggal milyen értékek kerülnek a kezükbe, ezért a jogok mellett és azzal egy idõben meg kell hogy jelenjen a kötelesség és a felelõsség is a világhírû magyar vadállomány megóvása és fennmaradása érdekében.
A közeli jövõben ki kell dolgozni annak feltételrendszerét, hogy a vadászati jog gyakorlása és a vadállomány megóvása olyan összhangban legyen egymással, ahol megjelenik az érdekazonosság. A vadászat nem várhat öncélúvá, nemcsak az egyén egyfajta gyarapodási, szórakozási és sportigényét kell hogy szolgálja, hanem az örömszerzés és az anyagi javak megteremtésén túl - és véleményem szerint ez az elsõdleges szempont - fenn kell hogy tartsa a természet egyensúlyi állapotát is. Ezért áldozatot kell érte hozni azoknak is, akik ma olyan megközelítésbõl tekintenek a vadászatra, amibõl csak jogosultságok származnak.
Magyarország az Európai Unió tagja kíván lenni. Nem haszontalan ezért egy pillantást vetni az Unió tagállamainak vadászati törvényeire, nehogy nyugatbarát szemléletünk miatt olyan hibába essünk, hogy az ott meghonosodott szabályozás lemásolásával építsük fel az új magyar modellt, mert problémák azért ott is vannak. Engedjék meg, hogy a nyugat-európai modellek kritikáját ne én adjam, hanem segítségül hívjam a leghitelesebb véleményformálót, dr. Yves Lecocq urat, az Európai Unió tagállamai vadászati szövetségének fõtitkárát.
Lecocq úr óva inti Magyarországot a vadászati jognak kizárólag a földtulajdonhoz való kötésétõl. Mint kifejtette, õk már okultak a tapasztalatokból, felmérték a földtulajdonosi rendszer vadállományra káros hatásait, felismerték, illetve elismerték, hogy a vadgazdálkodás terén csak azok az államok tudtak komoly eredményeket felmutatni, amelyekben a vadászati jog az államot illeti. Igen, ki merem mondani - nem én, idézni merem Lecocq urat. Éppen ezért az a törekvésünk, mondta a fõtitkár, hogy az Európai Unió tagállamaiban a vadászati törvények módosításával a vadászati jogot egységesen ismét az államra ruházzák át. De azt is meg kell jegyezni, hogy ezt az álláspontot képviseli az évtizedek óta külföldön élõ neves magyar vadász szakember társulat, akiknek módjuk volt megismerni a két modell közötti különbség minden üdvös és káros hatását.
De felhozhatók példaként az Egyesült Államok és Kanada vadászati törvényei is, ahol a vadászat joga alapvetõen az államot illeti meg, pedig ezen államok demokratikus berendezkedése és a tulajdonosi szemlélet primátusa aligha kérdõjelezhetõ meg. Ezekben az országokban még a vadászat ellenzõi is tényként fogadják el, hogy a sportvadászat miatt még egyetlen állatfaj sem pusztult el, a magántulajdon miatt azonban már igen.
(19.30)
Óva intem képviselõtársaimat attól, hogy a szavazás megejtésekor olyan törvényt juttassanak a népakarat szintjére, ami a nyugat-európai országokban már meghaladott modellnek minõsül. Ezért tartom elfogadhatónak és fontosnak azt a törvénytervezet 5. §-ában felvett megszorítást, hogy a vadászati jog gyakorlásával, hasznosításával kapcsolatos kötelezettségeket és jogokat a vad védelmére vonatkozó szabályok elsõdlegessége mellett az erdõgazdálkodásra, a halgazdálkodásra, a természetvédelemre, az állatvédelemre, az állategészségügyre, a termõföld hasznosítására, valamint a növényvédelemre vonatkozó külön jogszabályok rendelkezéseivel összhangban kell megalkotni. Ennek az alapelvnek garanciális szabályként kell bekerülni az új jogszabályba, mert csak ez biztosíthatja, hogy a vadászat nem válhat öncélúvá, és hogy nem hagyhatja figyelmen kívül a természet általános védelmének összhangját és egyre sürgetõbb szükségszerûségét.
Ennél a pontnál kapcsolódnék a másik fontos és sokat vitatott kérdéshez: kié legyen a vad tulajdonjoga? Ebben a kérdésben két alapvetõ nézet csapott össze a törvénytervezet vitája során. Az egyik, hogy a vad az állam tulajdona, a másik az úgynevezett res nullius, azaz hogy a vad uratlan dolog.
Talán elõször a res nulliusról. A fogalom a római jog körébõl származik. Gaius, Hadrianus császár neves jogtudósa dolgozta fel a témát, és évezredekre tisztázta e fogalom jogi tartalmát. E neves jogtudós szerint "senki dolgának" minõsültek többek között a természettõl fogva uralt dolgok, mint a vadak, halak, madarak. Ezek tulajdonjogát okkupációval, foglalással lehetett megszerezni, ami az eredeti tulajdonszerzés egyik formája volt. A tulajdonviszonyok és a jog fejlõdése a késõbbiek során átértékelte a res nullius intézményét, és a kárfelelõsségi rendszer mai formájának kialakulása a modern jogrendszerek jelentõs részében megszüntette a res nullius kategóriáját. Az érdekek túlnyomó többsége amellett szól, hogy az uratlan dolog, a senki tulajdona ne nyerjen nagy teret a társadalomban, mert ez különösen a vadállomány fennmaradását és ezzel az ökológiai egyensúly felborulását eredményezheti.
Erre figyelemmel egyet lehet érteni a javaslat azon rendelkezésével, hogy a vad legyen az állam tulajdona, és ezt csak az szerezhesse meg, aki a pontosan körülírt szabályok betartásával a vadat elejti. Még így is nehéz feladat hárul azokra, akik a vad elejtésének feltételeit kötelesek betartatni és ellenõrizni.
Ha uratlanná minõsítenénk a természetes élõvilágot, ezzel nemcsak ökológiai zavart idéznénk elõ, hanem olyan folyamatokat indítanánk el, melyek az élõvilág felszámolásának talán elsõ állomásai lennének. Ezért nem túlzás azt állítani, hogy az emberiség fennmaradásának feltétele az ökológiai egyensúly megteremtése, és ebbe a fogalomkörbe, még ha kis részben is, de kimondva vagy kimondatlanul beletartozik a vadon élõ állatvilág is.
A törvényjavaslat harmadik, de talán legtöbbet vitatott pontja a vadászterület nagysága. Az egész világon egységesnek mondható az a szakmai igény, hogy minél nagyobb egy vadgazdálkodási egység, annál biztosabbnak tekinthetõ a természet egyensúlyának megõrzése. Senki nem állíthatja hittel, hogy néhány száz hektáros területen lehet tervszerû vadgazdálkodást folytatni, és hogy ilyen mértékû vadászterületek alkalmasak lennének még csak a szinten tartásra is. Ha pedig még ezt sem képes biztosítani, akkor akarva-akaratlanul is, de részeseivé válhatunk a természet pusztításának. Ezt felelõsen gondolkodó törvényalkotók nem vállalhatják.
Csak a több ezer hektáros vadgazdálkodási területek képesek arra, hogy megõrizzék a vadállomány mennyiségi és minõségi értékeit, és biztosítsák a fennmaradáshoz szükséges genetikai feltételeket. A magam részérõl ezért egyetértek azzal, hogy a törvényjavaslatban szereplõ 3000 hektár kerüljön elfogadásra.
Mint már említettem, a magyar vadállomány világhírû. Az elmúlt évtizedekben szinte egész Nyugat-Európa Magyarországra járt vadászni. Ennek egyetlen oka volt, hogy olyan állományt találtak a magyar vadászmezõkön, amiért érdemes volt ideutazni és e számukra rendkívül költséges sportra áldozni. A vadászturizmus nemcsak a vad kilövése kapcsán jelentkezõ trófeabevételeket biztosította a gazdaságnak, hanem az itt járt turisták egyéb költekezései is jelentõs bevételt hoztak az országnak, és azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a fegyvergyártás és -kereskedelem, a lõszer-kereskedelem, a vadászati eszközök árusítása jelentõs, nagyságrendben milliárdos bevételt biztosít az államnak.
A nyugat-európai vadásztársadalom - anyagi jólétükbõl fakadóan - olyan emberekbõl áll, akik járják a világot és elmesélik élményeiket. Nem volt közömbös, hogy ezek az emberek milyen hírünket vitték el a világba, és ennek is köszönhetõ, hogy a vadászturizmuson kívül egyéb idelátogatók is szívesen jöttek Magyarországra, mert itt még találtak valamit a természet eredetiségébõl, érintetlen szépségébõl.
Engedjék meg, hogy mindezek alátámasztására összehasonlító adatokat is tárjak a tisztelt Ház elé, mert ezek az adatok nemcsak a tényeket szemléltetik, hanem a tendenciákat is mutatják. Ez pedig nagyon fontos akkor, amikor a jövõbe vezetõ utat kell megszabnunk a törvényalkotással. Most van meg a lehetõségünk arra, hogy ezeket az elõremutató faktorokat továbbéltessük, a fejlõdést gátló vadhajtásokat pedig levágjuk.
A külföldi vadászok érdeklõdése Magyarország iránt az 1960-as évek második felében kezdõdött, és az 1971-es budapesti vadászati világkiállítás után egyre fokozódott. A Magyarország fõ vadjaként számon tartott gímszarvasok és dámszarvasok esetében veszítettünk a világhegemonikus szerepünkbõl. A gímszarvasok tekintetében Bulgária, a dámszarvasokéban a skandináv országok, a muflonoknál pedig Csehország és Szlovákia elõzött meg bennünket. Csábította a vadásztársadalmat, hogy az õzbak- és a vaddisznóállomány Lengyelországban és Bulgáriában, a skandináv országokban és Skóciában szépen fejlõdött, megelõzött bennünket, ami nem annak volt köszönhetõ, hogy minden földtulajdonos alanyi jogon szerezte meg a kilövés jogát a területére tévedt vadon. Ezekben az országokban, valamint az európai mércével mérve vadászatilag jelentõs országokban - mint például Románia, Ukrajna vagy a többi szovjet utódállam - a vadászat és a vad tulajdonjogát az államénak mondja, a vadászterület mértékét pedig a magyarországiéhoz mérten is többszörösben határozta meg. Nem véletlen, hogy az idelátogató vadászturisták intik a magyar vadásztársadalmat a vadászterület felaprózódásának veszélyétõl, okulva saját országuk szomorú tapasztalataiból.
Tisztelt Képviselõtársaim! Különös hangsúlyt kapott ez a legnagyobb létszámban idelátogató osztrák és német vadászok részérõl. Õk ezt tették, és vadjaik már csak mutatóban vannak a vadászterületeken - no meg az állatkertekben. (Mészáros Béla: Ez egyszerûen nem igaz!) A vadászatot különösen kedvelõ olaszok pedig az egész közeli múltban írták át törvényeiket az irányban, hogy a vad csak állami tulajdon lehet, ezért a vadászterület mértékét a fentebb már vázolt igényekhez igazították. Õk már tudják, hiszen náluk még egy verebet lelõni is Tell Vilmos-i bravúrnak minõsül.
Végül engedjék meg, képviselõtársaim, hogy említést tegyek a törvény és a végrehajtása érdekében kialakítandó alacsonyabb szintû jogszabályok megalkotásának nagyon fontos feladatáról, ez pedig nem egyéb, mint a vadászati jogszabályok betartásának szankciórendszere. Ugyanis születhet a vad és ezen keresztül a természet védelme érdekében akármilyen jó törvény, ha betartatásának nincs meg a garanciális és végrehajtható háttere. Mindezek érdekében szükségesnek tartom, hogy a vadászati tevékenység koordinálására egy országos hatáskörû szerv hívassék életre, mely kis létszámmal, de hozzáértõ, profi szakemberekkel mûködik. Ide olyan személyeket kell kinevezni, beválasztani vagy valamilyen formában delegálni, akik elsõsorban nem a vadászatból, hanem a vadászatért élnek.
(19.40)
Ennek a szervezetnek kellene átfognia a vadgazdálkodás egész ügyét a vadon élõ állatok továbbélési lehetõségének biztosításától a marketing munkán át a vadorzók elleni védekezésig - mindent. A megyei önkormányzatok bevonásával országos hálózatot kell kialakítani annak érdekében, hogy a magyar vadgazdálkodás szinten tartható és fejleszthetõ legyen, hogy a komoly nemzeti kincsünknek minõsülõ vadállomány túlélje a politikai változásokat, mert - hála Istennek - a vad még pártsemleges.
Tisztelt Képviselõtársaim! Magyarország faunája és flórája potenciálisan magában hordozza azt a lehetõséget, hogy ezen a téren visszaszerezzük a sokáig vitt európai hegemóniánkat. Ehhez a nem mindennapi törvényalkotási feladathoz kérem képviselõtársaim felelõsségteljes munkáját.
Köszönöm kitüntetõ figyelmüket. (Taps.)