TÓTH SÁNDOR (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Bevallom, már nem igazán akartam elmondani az általános vitában a hozzászólásomat, de az itt elhangzottak és az a polémia, amely a vadászati törvény körül folyik, arra kellett hogy ingereljen, hogy hozzászóljak.
Szeretnék utalni arra, hogy nemcsak a földtulajdonhoz kötött vadászati jog demokratikus, hanem az állami vadászati jog legalább ugyanannyira demokratikus, bár a törvénytervezet nem errõl szól, és ez már kompromisszumok kérdése. Szeretném kifejteni, hogy mint minden törvénykezési szándéknál, itt is azt a legfontosabb kérdést kell feltennünk, hogy a születendõ törvény kinek vagy minek az érdekét, szempontjait tekinti kiinduló alapnak, a mindenek felett állónak. Esetünkben a vadászati törvénynél azt kell eldönteni, hogy a vadászható vadfajok, a nemzeti kincsnek tekinthetõ vadállomány fenntartását kell-e alapvetõnek tekinteni vagy valami mást: például a földtulajdonosok érdekei határozzák meg a jogszabályt, és csak ezt követik a vadgazdálkodás és a vadászat szempontjai.
Véleményem szerint a XX. század végén, amikor sokak szerint az emberiség végveszélybe sodorja a Föld biológiai egyensúlyát, s környezetünk kizsákmányolása már visszafordíthatatlan folyamatokat is elindított, nos, ekkor a felelõsen gondolkodó embernek egyetlen választása van: a kiindulási alap nem lehet más, mint a vadon élõ s ma még létezõ vadfajok érdekei.
(20.30)
Tudom, hogy sokan vannak azok, akik azt vallják, hogy napjainkban éppen azt a kort éljük, amikor a tulajdon szentsége mindenek felett áll, ez a társadalmak kõsziklája, és erre építõdik minden. A törvénytervezet is úgy fogalmaz, hogy a vadászati jog mint vagyonértékû jog a földtulajdon elválaszthatatlan része. A vad viszont - nagyon helyesen - az állam tulajdonában van.
A kornak megfelelõen gondolkodó ember számára ma már túlhaladottak az olyan elméletek megfogalmazásai, amelyek szerint a vad ismét uratlan jószággá, res nulliussá válnék. Ez utóbbi megfogalmazás jó volt a történelmi múltban, a római jogban, mára azonban túlhaladott a korszerû vadgazdálkodás, a vadtenyésztés, a vadnak árucikké válása, óvása és védelemben részesítése idején. Úgy gondolom, e kérdésben elegendõ indok szól amellett, hogy a szabad területen élõ vad az állam tulajdona legyen. De lássunk érveket is hozzá!
Magyarországon kicsinysége ellenére Európa egyik vadászati nagyhatalma; pontosabban az elmúlt öt-hat év jogbizonytalanságáig az volt - ma csupán Európa vadászati középhatalmának tekinthetjük magunkat. Bizonyítja ezt, hogy az 50-60 ezer magyar vadász mellett 20-25 ezer külföldi bérvadász vadászik évente hazánkban, s ezek a vadászok kivétel nélkül az úgynevezett nyugati világot képviselik, azokat az országokat, ahol szenvedélyüket már nem tudják kielégíteni, mert egyszerûen nincs vadjuk.
Nekünk még miért van? Mert a vadászati jog évtizedekig az államé volt, s a vad úgyszintén. A vadászterületek legtöbbje nagyjában-egészében megfelelt a vad élõhelyének, kellõen nagy egységek révén lehetõség volt a tudatos vadgazdálkodásra. Azt hiszem, azt senki nem vonhatja kétségbe, hogy a világhírûvé lett magyar vadgazdálkodás és a bérvadászati lehetõség a nagy vadászterületeken fejlõdött ki. Azt is szeretném még megemlíteni, hogy évtizedekig a vadászatból származó bevételek visszafordítódtak a vadgazdálkodásba, s volt - és állítom, hogy van - egy vadásztársadalom, amelyik sokat dolgozott a vadászatért. Nem lehet kockára tenni azt, ami az évtizedek folyamán megteremtõdött, hiszen becsületes vadászemberek ezrei temérdek munkával és áldozatkészséggel segítették ezt a nagyszerû fejlõdést, ami megalapozta a méltán világhírû magyar vadállomány minõségét. Ha becsületesen végiggondoljuk a magyar vadászat ügyét, akkor azt hiszem, egyértelmû, hogy ezek miatt lettünk világelsõk, mint a gímszarvasagancs, dámvad- és õztrófea országa.
Az utóbbi évek hanyatlása sem azért következett be, mert a régi törvény idejétmúlta - mert a rendszerváltás szele még nem csapott le a vadászatra -, hanem a jogbizonytalanság miatt. Hiszen egy rossz törvény is jobb, mint a lebegtetett törvény, amelynek híre arról szól, hogy egy létezõ, eredményeket felvonultató vadásztársadalmat kiforgatnak pozíciójából.
Mindezek ismeretében a XXI. századot megcélzó, a környezeti és ökológiai szempontokat jogos pozícióba visszaállító vadászati törvény nem indulhat ki másból, mint a magyar vadászat és vadgazdálkodás valóságából, a természettel tökéletes összhangban lévõ fejlõdés igényébõl.
Nyugati barátaink óva intik Magyarországot - mint már többen is elmondták hozzászólásukban - a vadászati jognak kizárólag a földtulajdonhoz való kötésétõl. Õk már okultak a tapasztalatokból. Felmérték a földtulajdonosi rendszer vadállományra káros hatásait, felismerték, illetve elismerik, hogy a vadgazdálkodás terén csak azok az államok tudnak komoly eredményeket felmutatni, amelyekben a vadászati jog az államot illeti meg. Éppen ezért az a törekvésük, hogy az Európai Unió tagállamaiban a vadászati törvények módosításával a vadászati jogot egységesen ismét az államra ruházzák.
Nehezen érthetõ, hogy a tisztán földtulajdonosi-vadászati rendszer hívei miért hagyják figyelmen kívül a tényeket, a szakmai szempontokat és a magyar valóságot. Ha nyugati példákat emlegetnek, miért csak egyes példákat ragadnak ki, miért egyoldalúan vizsgálják azokat, s miért nem veszik figyelembe a nyugati államok negatív tapasztalatait? S ha már nyugatbarát szemléletünk van - túl a svájci és a lengyel példán -, felhozható az USA és Kanada példája, ahol a vadászati jog alapvetõen az államot illeti, vagy Franciaország a maga vegyes vadászati rendszerével. Hiszem, hogy senki sem vonja kétségbe ezeknek az államoknak a megfelelõen demokratikus berendezkedését és tulajdonosi szemléletét, és különösen az USA és Kanada rendkívüli eredményeit, amelyeket a vadászati rendszer és a vadgazdálkodás fejlesztése területén elért. Ugyanígy nem kérdõjelezhetõ meg az Európai Unió törekvéseinek demokratikus jellege sem.
Lehetséges lesz, hogy hosszú huzavona után - melynek most tanúi vagyunk - sikerül összehozni egy olyan földtulajdonosi vadászati rendszert, amely idõközben megváltozik egész Európában? Sajnos rágondolni is rossz, hogy még a nehezen elképzelhetõ tökéletes törvényi szabályozás mellett is mit lehet mûvelni az évekig tartó átmeneti idõszakban a vadállománnyal!
Úgy vélem, csak az állam nyújthat garanciákat és felügyeletet a szakszerû vadászat és vadgazdálkodás fenntartásához. Ezért mindenképpen támogatandó az a szankció - illetve még szigorítások szükségesek a törvénytervezetben -, hogy a vadgazdálkodás szempontjainak eleget tudjunk tenni. Nagyon tartok tõle, hogy a magángazdálkodók többségének eszébe sem jutna a vadászidények és az elejthetõ vad engedélyezett darabszámának törvényes betartása, hiszen a profitéhség csillapíthatatlan. Arról nem is szólva, hogy sokan nem is értik, ez a vadászati törvénytervezet mirõl szól.
A rossz példákból már okulhatnánk! Ilyen volt az erdõk átgondolás nélküli privatizálása. Nem tudom, miért van az, hogy a természetvédõk és jeles szervezeteik többsége fennhangon hirdeti és követeli, hogy az erdõk meghatározó részének állami tulajdonban kell maradniuk, a védett területek pedig csak a természetvédelem tulajdonában õrizhetõk meg; miért hisszük, hogy a vad más lenne, és pusztán a haszonszerzés reményétõl hajtva a földbirtokos jól fog gazdálkodni vele? Csak az illegális fakitermeléseket kell megnézni - és a nyoma sem maradt védett területeket! Valójában nem is tudjuk, hogy kinek a kezében, tulajdonában vannak ma Magyarországon a földtulajdonok, úgyhogy átmenetileg nem tartanám rossz megoldásnak a vadászati jog nagyobb állami kezelését.
Véleményem szerint a vadgazdálkodást és a vadászati jogot most nem szabad szétforgácsolni, mert egyébként valóban oda juthatunk, hogy pár éven belül újabb vadászati törvényt kell alkotni.
Megítélésem szerint alsó határértékként a 3000 hektár elfogadható, de célszerûbb lenne még nagyobb területeket meghatározni a vadászterületek kialakításánál. Csak így lehet megvalósítani a környezeti rendszer mûködésének és a vadgazdálkodás szempontjainak megfelelõ komplex élõhely más elemeihez is kapcsolódó korszerû vadgazdálkodást. Biztos vagyok benne és hiszem, hogy megfelelõ figyelemmel el lehet kerülni a megosztottság vagy a szembeállítás veszélyét ilyen nagy területeknél is.
Többen felvetették, hogy a vadászterületek nagyságának a maximumát is ki kellene jelölni, hogy a vadászat iránt megnövekedett társadalmi igényt ki lehessen elégíteni, és ne alakuljanak ki nagyobb vadászmonopóliumok. Ezért szükségesnek tartanám a törvénytervezetben beszabályozni, hogy maximum 10-15 ezer hektárnál ne legyenek nagyobb területek. Ez akadályozhatná meg azt, hogy egy szûk kör kezébe sok tízezer hektár nagyságú vadászterület jusson.
Természetesen alapvetõ szempontnak tartom, hogy a földtulajdonosokat mindenképpen érdekeltté kell tenni a vadgazdálkodás elõsegítésében, hiszen a vadon élõ állatok az õ földjeiken élnek. De ezt állami vadászati jognál is lehet biztosítani, hiszen a bérleti díj a földtulajdonosokra vagy a földtulajdonosok képviselõjére szállna.
Azt majdnem felesleges törvénybe iktatni, hogy a földtulajdonos elsõbbséget kapjon a vadászatban, hiszen lehet-e olyan balga vadásztársaság, amely nem elõször a jelentõsebb földtulajdonosokat veszi fel tagnak, ha az - vagy azok - vadászni akarnak. Ez az érdekük!
A vadászati jog földtulajdonhoz kötése - mint mondtam - nem demokratikusabb, mint az állami tulajdoné. Tudniillik a példák - és ezek nyugati példák - elõttünk vannak. Még szólhatnék a svéd példáról is, akik pont az 1971-es budapesti világkiállítás után vették át a magyar vadászati gyakorlatot, és soha nem látott vadgazdálkodási eredményeik vannak.
(20.40)
Nem igazán tartom megnyugtató megoldásnak a tervezetben, hogy az ingatlantulajdonosok közössége járna el a vadászati jog hasznosítását illetõen. És ha már érdekrõl beszélünk, ez óhatatlanul oda is vezethet, hogy a vadászat egy szûk érdekcsoport birtokába kerülne és kiszolgálna olyan érdekeket, amelyek távol állnak a vadásztársadalom évtizedek során fenntartott és megõrzött értékeitõl.
Mellesleg a törvénytervezet szerinti megoldás nem igazán csak a mostani vadásztársaságok érdekeit szolgálja, mert sokkal inkább a földtulajdonhoz, a nagyobb birtokhoz köti a vadászati jogot. Olyan technikát alkalmaz, amely a kisbirtokost, a kis földtulajdonosokat, illetve azok jelentõs részét egyszerûen kizárja a vadászatból, és a meglévõ, állami kezelésben lévõ óriási méretû vadászterületek is megmaradnak bizonyos apparátusi érdekek kiszolgálására.
A földtulajdonosok milliós tábora semmivel sem járna rosszabbul állami vadászati jog esetén, ha a haszonbérleti díj õket illetné.
A 300 hektáros megoldásnál, ami a jelentõsebb földtulajdonosokat illeti, úgy érzem, hogy a tervezet szerinti megoldás esetében a kistulajdonosok alig fognak kapni valami haszonbérleti jogot, de a nagyobb földtulajdonnal rendelkezõk mindig rájuk fognak hivatkozni megszületendõ kiváltságaik megszerzése, majd megõrzése érdekében.
Úgy érzem, ettõl függetlenül - mint kompromisszumos megoldást - a 3000 hektáros vadászterületet támogathatónak kell tartani, ezekkel a veszélyekkel, amelyeknek kitértem egyes elemeire. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)