DR. SZABÓ IVÁN (MDNP): Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselõtársaim! Bevezetõként kénytelen vagyok néhány szót szólni azokról az elõzményekrõl, amelyek következtében ez a vizsgálóbizottság a tevékenységét lefolytatta, és ma a parlament ennek a vitának valószínûleg a lezárásával, majd az ezt követõ szavazással - ez már nem ezen a héten lesz - pontot tesz ennek az ügynek a vizsgálatára.
Emlékeztetni szeretnék arra, hogy 1995 tavaszán a közgyûlés alkalmával derült fény arra, hogy a Budapest Banknál valamilyen tõkefeltöltés történt. Ha képviselõtársaim elõveszik az akkori újságokat, amelyekbõl a társadalom és tisztelt képviselõtársaim is elõször értesültek errõl a tényrõl, láthatják, hogy meglehetõsen nagy zavar uralkodott. Ugyanis az elsõ híradásokban, újságokban az jelent meg, hogy készpénzzel történt a feltöltés, és a következõ napokban - körülbelül tíz napon át - naponta más híradás jelent meg. Volt itt állampapírral való tõkésítés, alárendelt kölcsöntõke, minden elhangzott, ami elhangozhatott, de nem lehetett tudni, hogy igazából mi történt. Ezután, amikor még ez a kaotikus állapot fennállt, a következõ napokban a sajtóban megjelent már az Állami Értékpapír Felügyeletnek is a véleménye, hogy itt mulasztásos törvénysértés történt, hiszen a juttatások eltitkolásával a kisbefektetõk valószínûleg hátrányba kerültek vagy kerülhettek volna. Tehát itt mindenképpen fennállt a törvénysértés esete, aminek eredményeként késõbb az Állami Értékpapír Felügyelet saját hatáskörében eljárva mind a bankot, mind annak akkori vezetõjét büntetésben részesítette.
Rövidesen ugyancsak elterjedt a hír, hogy miközben nem lehet tudni, hogy mi történt valójában, nincs nyoma az iktatókönyvekben azoknak a papíroknak, amelyekben ezekben az ügyekben rendelkeztek. Az iktatás megkerülésével, ellenõrizhetetlen levelek jövés-menése mellett került sor a rendelkezés szerinti részre.
Azt kell mondanom képviselõtársaim, hogy az egész egy kicsit úgy nézett ki, mint amikor az iskolában egy diákcsoportot csínytevésen érnek és nincsenek összebeszélve, hogy mit fognak mondani, amikor lebuknak. Ebben az ügyben is mindenki mást mondott, és a társadalom elõtt ilyenkor mindig az a képzet alakul ki, hogy a lehetõ legrosszabbra gondol, és megalapozatlan vádaskodások tömege is megjelenik.
(12.00)
Emlékeztetni szeretnék arra, hogy ilyen szituációban mondtam el akkor, hogy vizsgálóbizottság létrehozását tartom szükségesnek a körülmények tisztázására, és hozzá kell tennem azt is - meg lehet nézni a Parlamenti Naplóban -, hogy mind a kormánypárti képviselõk, mind a kormány részérõl elhangzott olyan nyilatkozat, hogy üdvözlik ezt, mert legalább az ország közvéleménye elõtt egy hiteles képet lehet nyújtani arról, hogy mi is történt valójában.
Tulajdonképpen tehát egy tisztázó szándék jelent itt meg, és szeretném hozzátenni ehhez a mostani véleményemet: a Magyar Demokrata Néppárt alapvetõen meg van gyõzõdve arról, hogy az országnak és a magyar gazdasági rendszerváltozásnak nem tesz jót, hogyha akár látszatügyekben, akár valós ügyekben a bankszférával szemben egy indokolatlannál nagyobb mértékû ellenõrzést provokálunk ki az egyébként is meglévõ lakossági gondolkozásban és hangulatban. Én úgy hiszem, hogy ez árt magának a rendszerváltozásnak, árt a piacgazdaság kiépítésének, ezért különösen fontos az, hogy ezekben a kérdésekben lehetõség szerint mindenki - ami esetleg olyan szakmai rész, hogy nem érti meg - tisztán lásson, és az értékítélet világos legyen ezekben az ügyekben.
A másik dolog, ami meggyõzõdésünk: nem igazán az viszi elõre az ország ügyét, hogyha egy adott esetben bekövetkezett hibából kizárólag egy aktuálpolitikai ügyet kreálunk vagy esetleg az ítéletünk egy prekoncepción alapszik. És itt legyen szabad annyit elmondanom, hogy ebben az ügyben a vizsgálóbizottság jelentése világossá teszi, hogy a vizsgálat annál is indokoltabb volt, mert ha szabad lenne osztályoznom, hogy mi történt és ennek milyen volt a prezentációja a magyar társadalomban, nyugodt lélekkel mondhatom, hogy miközben lehet vitatkozni azon, hogy ami történt, az miért történt és miért az volt a megoldása a történésnek, ahogy ezt csinálták, és erre lehet közepes osztályzatot adni; de hogy ennek a prezentációja a kormány részérõl elégtelen volt, azt hiszem, ezt kormányoldalon is el lehet fogadni. Ez nem jó, mert nem viszi elõre az ügyet, fõleg egy olyan kényes helyzetben, amikor kiderült, hogy idõközben az érintett bank vezetõjébõl pénzügyminiszter lett, aki éppen ebben az idõszakban olyan intézkedésekre tett javaslatot a parlamentben, amely predesztinálta õt arra, hogy az országnak ne a legnépszerûbb pénzügyminisztereként vonuljon be a történelembe.
Végül azt hiszem, hogy igazán akkor segítünk az ország dolgán, a piacgazdaság sorsán, hogyha olyan tanulságok levonására ad egy ilyen vizsgálóbizottság alkalmat, amelyik nem aktuálisan, hanem általában minden kormány számára a cselekedetekre és a prezentációra egyaránt értelmes javaslatokat tartalmaz. És a lefolytatott vitában, amit két hét alatt volt szerencsénk végighallgatni, a legnagyobb problémát abban látom, hogy ebben egyáltalán nem történt különösebb elõrehaladás. S azt is meg kell mondanom, hogy ennek van egy olyan oldala is, ami a vitát igazán kiváltotta, hogy maga a jelentés, amelyik objektív és tárgyszerû, nem mindenütt áll szinkronban az országgyûlési határozattal, ahol sajnálatos módon ezeknek a konzekvenciáknak a levonására a kormányzati oldal nem volt maradéktalanul hajlandó.
Én azt hiszem, megpróbálom tényszerûen elõtárni azokat a kérdéseket, amelyeket érdemes vitatni, és nagyon ajánlom megfontolásra a további ügyek - és általában az ilyen jellegû ügyek - normális tárgyalása érdekében, hogy ne hangulati gondolatok alapján döntsünk.
Az elsõ, amirõl még a bevezetõben szólnom kell - és ebben látom a vita egyik nagy lényegét -, hogy sokszor az a beállítás történt itt, hogy kár volt ezt az ügyet kiszakítani egy másik vizsgálóbizottság általánosabb feladatkörébõl, amelyik konkrétan a bankkonszolidációval kapcsolatos kérdéseket feszegeti. Azt hiszem, itt kezdõdik az elsõ érdemi vita a vizsgálóbizottság kormánypárti és ellenzéki tagjai között, tudniillik a legnagyobb megyõzõdéssel állítom, hogy éppen azért volt szükség erre a vizsgálatra, mert ez, ami itt a Budapest Banknál történt, nem a konszolidáció része, hanem a konszolidáció lezárulását követõen egy olyan beavatkozás, amelyik felteszi ezt a kérdést, hogy ha ez indokolt volt - márpedig úgy tûnik, hogy bizonyos szempontok szerint indokolt volt és elfogadható -, miért vált ez szükségessé. Ebbõl kellene levonni a konzekvenciát, és nem összemosni egy befejezett folyamat után szükséges pótintézkedést, és úgy tüntetni fel, mintha ez annak szerves része lenne. Pont az a kérdés, miért volt szükség erre az injekcióra egy, egyébként már a jelenlegi kormány által lezárt konszolidációs folyamat során, hiszen a konszolidációs folyamatnak azt a három lépcsõjét - amit még '93 decemberében hozott az elõzõ kormány - valóban végrehajtotta az elõzõ kormány, és ez a három lépcsõ után következett be.
Én ezért tehát annyit szeretnék errõl az egész folyamatról mondani - mert itt van a problémák egyik gyökere, visszatérek erre majd egy konkrét pontnál - , hogy a bankkoszolidációba most nem kívánok belemenni, de annyit el kívánok mondani, hogy általában a közhangulattal és bizonyos hangulatkeltõ felszólalásokkal szemben a bankkonszolidációnak az érintett bankok vezetõi nem túlzottan örültek. Pontosan a technika az, amelyik állampapírral való feltõkésítést hozott, és annak a ténynek, hogy ennek révén az állam nagyobb beleszólási jogot nyert a bankok belsõ életébe, nem nagyon örültek a bankvezetõk. Ennek egyetlenegy igen szembeötlõ példáját szeretném felmutatni: az Agrobank esetét, amely külföldi magántulajdonosok tulajdonában lévõ bank, ahol grammra kiszámolták a konszolidáció során kért feltõkésítési összeget úgy, hogy az véletlenül se haladja meg a bank tõkéjének 50 százalékát, nehogy az állam tulajdona többségi tulajdonná alakuljon, és így stratégiai döntésekbe beleszólást nyerjen többségi tulajdonosi pozícióból az állam. Meg is lett a következménye: az Agrobank a végén teljesen összeomlott. És a vége mégis az lett Bokros Lajos pénzügyminisztersége alatt, hogy a magántulajdonosok elvesztették a bankban lévõ tõkéjüket, de jobb lett volna, ha a konszolidációs folyamat során eleve úgy indulnak neki, hogy itt az eredeti tõketartalmuk nem tartható meg.
Részleteiben három dologgal szeretnék foglalkozni a jelentéssel kapcsolatban.
Nagyon röviden az egyik: történt-e törvénysértés vagy nem? Ez volt az egyik fõ vitapont ebben az ügyben.
Már az elmúlt héten egy kétperces reagálásban szerettem volna hivatkozni arra is - hivatkoztam is -, hogy pontosan azt nem szeretnénk, hogy egy olyan szakmai kérdésben, miszerint történt-e törvénysértés vagy nem, itt, a parlamentben többségi határozattal döntsünk arról, amit egyébként ez a parlament nem tarthat kompetenciájába valónak. Itt olyan szakmai kérdésrõl van szó a számviteli törvény esetében, amelyben valóban nagyon megoszlanak a vélemények.
Szeretnék itt utalni arra, láthattuk itt a felolvasott papírokból is, hogy a Pénzügyminisztérium számviteli fõosztálya egészen más papírt írt, mint az államtitkára - de lépjünk ki az érdekeltek körébõl. Azt hiszem, nem követek el nagy titoksértést akkor, ha azt mondom, hogy a két auditáló - rendkívül neves két külföldi cég, az Earst and Young és a KPNG - homlokegyenest ellenkezõ véleményt adott arról, hogy ez a könyvelés sért-e valamilyen jogszabályt vagy nem sért; helyes-e, hogy decemberben jelenik meg az egyik helyen, a másik helyen csak a következõ év márciusában. Magyarul nem érzem azt, hogy a parlament kompetens abban, hogy egy ilyen szakmai kérdés ügyében letegye-e a voksot egyik vagy másik vélemény mellett.
Éppen ezért elfogadhatatlan az a fajta határozati javaslat, amit opponálunk az ügy kapcsán, hogy míg a jelentésbe ezek teljesen tisztán és világosan állnak, hogy itt milyen szakmai vita áll fenn, az országgyûlési határozati javaslatban a kormányzati többség azt javasolja, hogy mondjuk ki: a tõkejuttatás megfelelt a hatályos jogszabályoknak. Kérem, nem tudhatja ez a Ház eldönteni, hogy megfelelt-e vagy sem! Ezt nem tudta eldönteni az Állami Számvevõszék; ezért javasoljuk mi egy módosító indítvány keretében, hogy ezt egy megfelelõ szakmai fórum döntse el, és ha szakmai alapon úgy dönt, hogy történt törvénysértés, akkor járjanak el ennek megfelelõen; ha pedig nem történt, akkor ad acta kell tenni - de ne kényszerítsék itt a parlamentet ebbe a helyzetbe!
Az értékpapír-felügyelet kérdésében egy törvénysértésrõl beszéltem, amit a bank vezetése követett el; ennek megtörtént a megfelelõ felelõsségre vonása is.
(12.10)
Még egy dologról szeretnék szólni ebben a körben, hogy történt-e törvénysértés vagy nem. Nem történt törvénysértés a technikának abban a részében, amit Békesi László itt többször is hangsúlyozott, hogy milyen állampapírokkal került ez az ügy rendezésre. De a prezentáció során a kétségek iránt mégiscsak nagy gyanút keltett az - és itt a jelentésbõl két mondatot szeretnék felolvasni -, hogy tulajdonképpen a vizsgálati jelentés megállapította, hogy az egész folyamat egy kormányhatározattal indult, amelyik 1994. december 8-án kelt. Ugyanakkor a jelentés 7. oldalán olvashatjuk a következõ mondatot: a Budapest Bank Részvénytársaság felöltöztetésére konszolidációs kötvénycsomag állt rendelkezésre, amelyet a PM a költségvetési törvényben foglalt limiten belül 1994. december 20-án bocsátott ki.
Tehát itt egy céltudatos cselekvés volt, törvényi kereteken belül, de a célra orientáltságot mégiscsak meg kell állapítani ebben az ügyben; nem úgy általában döntöttek a kötvények kibocsátásáról, hanem konkrétan erre az ügyre koncentrálva, és ezt úgy oldották meg, hogy a végén ebbõl bizonytalan joghelyzet alakult ki, mint az elõbb már elmondtam.
A másik vitás kör - amirõl szeretnék néhány szót szólni - elsõsorban a vita során alakult ki a jelentésnek avval a részével kapcsolatosan, hogy a kormánybiztosnak milyen volt a kompetenciája ebben. Ez a vita körülbelül úgy aposztrofálódott, hogy ki a tulajdonos, aki döntésre jogosult volt, és jobb-e, hogy ha egy kézben van a tulajdon.
A következõket szeretném errõl elmondani, mert ez a vita a konszolidációs folyamat egészét érinti:
Szeretnék emlékeztetni arra - és nem tudom, hogy például az Igazságügyi Minisztérium azóta megváltoztatta-e az álláspontját -, hogy annak idején, amikor a konszolidációs kötvények kibocsátásra kerültek, igazságügyi minisztériumi állásfoglalást kértünk arra vonatkozólag, hogy a kötvénykibocsátással történõ tõkésítés esetén, ami alapvetõen az államháztartást és a költségvetést is érintõ következményekkel és felelõsségvállalással jár, lehet-e ezt úgy beiktatni, hogy az állami költségvetésbõl, a költségvetés alapján kibocsátott kötvényekbõl történõ feltõkésítés esetén egy nem kormányzati szervként mûködõ, részvénytársasági formában mûködõ vagyonkezelõ - aki így tulajdont szerzett - lehet-e a tulajdonos. Jogtechnikailag ez megáll-e? Az Igazságügyi Minisztériumnak 1993- ban az volt a határozott jogi álláspontja, hogy ilyen esetben a parlament és a társadalom elõtt való elszámolhatóság érdekében - az akkor még ugyan nem létezett, de papíron már az elõkészítés folyt, de a költségvetést ilyennek kell tekintenünk - a kincstár kell hogy a tulajdonos legyen, mert az a parlament által közvetlenül felelõsségre vonható, szemben a részvénytársasággal, amely fölött a kormánynak direkt pozicionális joga nincs közvetlen intézkedésre.
Indokolt volt ezt a kérdést fölvetni, mert elõbb említettem, hogy a bank vezetõi nem lelkesedtek a konszolidációért, és éppen azért nem lelkesedtek, mert az akkori ÁV Rt. - ma az átalakítás után ÁPV Rt. - nagyon is puha tulajdonosnak bizonyult a bankszférával szemben, és tudták, hogy a kincstár, illetõleg a Pénzügyminisztérium sokkal keményebb kondíciókkal fogja ezt a konszolidációt végrehajtani. Borsódzott mindenkinek a háta a bankvilágban, hogy a PM, magyarul direkt az állam tulajdonába kerül a dolog. És szeretném a tisztelt képviselõtársaimat tájékoztatni arról, ha esetleg akkor az újságban is olvasható skandallumra nem emlékeznének, hogy az ÁV Rt. igazgatótanácsa hozott egy határozott, egyhangú döntést, amelyben bejelentették, hogy az ÁV Rt. a saját tulajdoni többségében levõ bankoknál nem hajlandó a konszolidációval kapcsolatos kormányhatározatot végrehajtani.
Ma is vannak ilyen jelei ilyen kérdéseknek; csak szeretnék emlékeztetni a napokban lezajlott dologra, ahol az ÁPV Rt. egyik igazgatósági tagja szépen elmesélte, hogy miért nincs joga Suchman Tamásnak megvétózni, mondjuk, a szolnoki olajtranzakciót.
Tehát egy közvetett dolog esetében nagyon kétséges, hogy vállalhat-e az állam felelõsséget egy államháztartás keretében kibocsátott költségvetési közvetlen vonzatú kötvény esetében egy nem közvetlen irányítása alatt álló szervnél. És szeretném azt is elmondani, hogy az életben nem lett volna bankkonszolidáció, ha az akkori miniszterelnök, Boross Péter nem él a törvény adta jogával, hogy ugyan beleszólni nem tud az ÁV Rt. igazgatósági tanácsának a döntésébe, de egyre joga van: az igazgatóságot fölmenteni. És akkor egy nagyon gyors intézkedés keretében Boross Péter ezt meg is tette: kiment és elmesélte a fiúknak, hogy nem kell megváltoztatni a saját maguk által hozott határozatot, de akkor õ megváltoztatja az igazgatóságot.
Igen ám, de ez egy leblokkolt folyamat, hosszú ideig tart, amelynek ha megnézzük a törvényes dolgát, akkor bizony egy nagyon keserves folyamatnak nézünk elibe, míg a költségvetés és a kincstár közvetlenül a pénzügyminiszter hatása alatt, irányítása alatt áll.
Ezért tehát abban, hogy egy tulajdonos legyen és a többségi tulajdonos a kincstár, teljes mértékben egyetértek; és ebben a vitában pont az volt a kérdéses, hogy amikor ez a vizsgálat folyt, nagy káosz keletkezett, és a nagy káoszban nem lehetett tudni, hogy a kormánybiztos milyen minõségében cselekszik. Hisz egyidejûleg volt az ÁPV Rt. elnöke, egyidejûleg volt - akkor úgy nevezték, mert már nem volt több államtitkári hely vagy helyettes államtitkári hely - fõcsoportfõnök a PM-ben, és még emellett bankprivatizációs kormánybiztos. Nem lehetett tudni, hogy milyen minõségében jár el. Ennek megfelelõen meglehetõsen kaotikus állapot alakult ki. Nem akarom idézni a jelentést, valóban ez volt a másik alapvetõ kérdés, hogy tisztázatlan jogkörök nélkül nem lehetett tudni, hogy mi történik. Így született az a megállapodás, amelyrõl egyébként kimondja a jelentés is, hogy a megállapodás halva született volt és végrehajthatatlan.
Végül egy következõ kérdésrõl is kell beszélnem, mert ez talán a legtöbbet világít meg abból, hogy mi is történt és miért történt a Budapest Banknál. Az elõbb már felvetõdött az a kérdés, és ezt úgy fogalmazom meg, hogy a Budapest Bank vezetése akkor jól sáfárkodott-e a rábízott bankkal, és hol keresendõ akkor a hiba, hogy egy bankkonszolidációs folyamatot követõen egy negyedévvel vagy félévvel újra be kellett lépni ebbe az ügybe.
Kérem, szeretném ebben az ügyben felolvasni a parlament ülésszakának a naplójából, amit ebben az ügyben Békesi László képviselõtársam mondott, ami így szól: "A történet alapja a Budapest Bank 1993-as konszolidálása, amelynek a célja az, hogy a bank a 8 százalékos tõkemegfelelési mutatót minimálisan elérje. Nyilvánvaló, hogy addig a bank üzembiztos mûködése és privatizációs elõkészítése nem fejezhetõ be." Ezt hajtja végre 1993-ban az Antall-kormány, ennek a végrehajtásnak a keretében születik egy szerzõdés, amely a Budapest Bank részére követelményként elõírja, hogy a konszolidáció fejében egyetlen év alatt kell a kockázati tõketartalék összegét produkálni.
Kedves Képviselõtársaim! Az elmúlt héten igen nagy derûre fakadtak, amikor Sepsey Tamás arra hivatkozott, hogy a szerzõdés kétoldalú jogügylet, és mindenki úgy mosolygott, hogy ugye, ebben kvázi a Budapest Banknak nem volt alternatívája, persze hogy aláírta, mert mit tehetett volna egy pénzügyminiszterrel szemben.
Tisztelt Képviselõtársaim! Szeretném elmondani, hogy ez 1993-ban és '94 elsõ negyedévében történt, amikor nem az volt a következménye, ha egy állami többségi tulajdonú cég igazgatója szembeszegül a miniszterrel, hogy ekkor õt leváltják, hanem az egész közvélemény elõtt a miniszter veszíti el a hitelét. Fordítottan mûködött a dolog! De ehhez még két dolgot szeretnék hozzátenni - és errõl nem beszélt ebben a Házban még senki:
A konszolidációs mértéket a bank saját maga határozta meg. Tehát hogy mennyi az, amit õ rossz hitelnek minõsít, ez a bank saját hitelminõsítése volt. Mint akkori pénzügyminiszter állítom, egyetlen banknál nem kérdõjeleztük meg, hogy ennél több is kellene, pedig volt, ahol igenis én is tudtam, hogy több kellene, de a bank szuverenitását egyetlen esetben nem léptük át. Tehát az, hogy jól konszolidálódott-e a bank, nem a kormány ügye volt, hanem a banké. És ahogy az elõbb elmondtam, a bankvezetõk inkább alulkonszolidációt kértek, semmint fölülkonszolidációt; és azt is szeretném elmondani, hogy amikor én aláírtam a konszolidációs szerzõdést, sokszor hetekig, volt olyan bank, amelyiknél egy hónapig ment az alkudozás az apparátus és a bank vezetése között, és elém csak akkor került aláírásra a papír, amikor a bankvezetés már aláírta. Én voltam kész helyzet elé állítva - nem a bankvezérek!
(12.20)
Tehát itt szó nem lehetett arról, hogy a Budapest Banknál szántszándékkal a kormány alultõkésített. Arról volt szó, hogy a Budapest Bank vezetése megállapította, hogy mennyit kell konszolidálni, és ennek alapján világos volt, hogy õ tudta elbírálni egyik oldalon, hogy ez elégséges vagy nem elégséges. Utólag kiderült, hogy nem volt elégséges. Ezt nem a kormány, hanem a bankvezetés számlájára kell írni és - megítélésem szerint - itt kezdõdnek a bajok.
A másik, amit ebben az ügyben tudni kell, hogy ebben a helyzetben a bankvezetés is - és tudva ezt a helyzetet jómagam is - úgy láttuk a helyzetet, hogy igazából ebbõl a kérdésbõl egyetlenegy elõremenekülés van: a bank minél hamarabb privatizálandó. Ez a folyamat el is indult, és nem kényszer hatására írta alá a bank akkori vezetése, hogy a tõketartalékot 1994 decemberéig vállalja feltölteni, még ha a nyereség ezt nem is fedezi, mert meg volt gyõzõdve a bank vezetése, hogy év végéig sikerül a privatizáció, és az új tulajdonos tõkeemeléssel ezt meg fogja csinálni. Tehát nem járt el felelõtlenül, csak rosszul kalkulált. De ez teremtette azt a helyzetet, hogy mivel nem jött létre a privatizáció, ez nem sikerült, ez a következmény az volt, hogy sajnos nem lehetett mit csinálni, bele kellett avatkoznia az államnak.
Egyetlenegy dolgot viszont meg kell mondanom: nemigazán volt szerencsés, amikor Békesi László azt mondta itt, a kétperceseiben, egy hozzá intézett kétpercesre: Nem azért nem vették meg a Budapest Bankot, mert rossz állapotban volt az a két privatizatõr, aki megjelent 1995 elsõ félévében, hanem mert az ország volt olyan állapotban, amely olyan helyzetre adott okot, hogy itt óvatos volt a befektetõ.
Tisztelt Képviselõtársaim! Akkor azt kell mondanom, érthetõvé válik, hogy a kormány miért nem tudott bizonyos adatokat az elmúlt két évrõl vagy az azelõtti évekrõl. Mert ezek szerint ez a Budapest Bank könyveiben van egyedül lefektetve. Ugyanis a privatizatõrök - gondolom - nem ott jöttek rá az ország állapotára, a Budapest Bank könyveinek átvizsgálásánál. Mert akkor miért jöttek be? Miért vonultak be a bankhoz, miért vizsgálták át a könyveiket? Ott tudták meg, hogy az ország rossz állapotban van, és utána kimentek farral a bankból? Hát teljesen téves a logika. Két privatizatõr jött, elment, mert meg akarta venni a bankot, megnézte a könyveit és rájött, hogy az ország sanyarú helyzetben van. Ezt a magyarázatot nem lehet elfogadni.
Tehát világos, hogy itt a bank vezetõsége alulkalkulálta a konszolidációt, jól kalkulálta a privatizációt, hogy ott majd megoldja a tartaléktõke- feltöltést. Nem jól kalkulálta ennek idõbeli lebonyolítását. Tehát itt voltak azok a problémák, amelyek végül is oda vezettek, hogy egy ilyen jellegû technikát kellett alkalmazni.
Ámde elhangzott az is, hogy a másik megoldás az lett volna, hogy itt tõkeleszállítással lehetett volna még megoldani a dolgot, ami nem lett volna a legszerencsésebb. Én ezzel egyetértek, bár a jelentés alapján is - és a parlamenti vitában elhangzottak alapján is - igazából nem tudom, hogy mi történt. Ugyanis olvasom ugyancsak az április 9-i országgyûlési naplóban, ahol Békesi László a következõt mondja: "Nem a privatizációs bevételbõl fizették vissza a 12 milliárdot, hanem a bank meglevõ tartalékából. Utána adták el a bankot." Majd pedig Ungár Klára elmondja: "Tizenkétmilliárd konszolidációs kötvény került a Budapest Bankhoz, amely visszakerült a Magyar Államkincstárba. Majd 1996-ban egy tõkeleszállítással, illetve tõkefelemeléssel ez a 12 milliárd forint a privatizációból befolyt a bank könyveibe. Történik egy privatizáció, amit úgy hívnak, hogy tõkefelemeléses privatizáció." Ezek szerint tehát a bank hamarabb adta vissza a 12 milliárdot, nem a privatizációs folyamat keretében. Akkor viszont ezt a technikát a kormány is megtehette volna, semmivel nem került rosszabb helyzetbe. De mégiscsak egy tõkeleszállítás volt és ezt követõen egy tõkeemelés. Így történhetett az meg, hogy a magyar államot valóban nem érte kár. Az egész ügy prezentációs problémának látszik az elõbb elmondott törvényességi mellett.
Egyetlenegy nyitott kérdés maradt, mivel nem volt a vizsgálóbizottság mandátuma, a privatizáció kérdésének a vizsgálata. Ezért tisztelettel felteszem a kérdést, talán most kapásból nem is tud rá válaszolni senki: ennél a tõkeleértékelésnél és ismételt tõkeemelésnél mi történt a kisbefektetõk hárommilliárdos tõkestopjával? Érintette-e a leértékelés vagy csak az állami részt érintette? Mert ebben az esetben kizárólag a hárommilliárdos kisbefektetõi résznél - ha érintetlenül maradt - juthatott valaki tõkeelõnyhöz az államhoz képest, és akkor vetõdik fel egyedül az a kérdés: történt-e itt valaki számára valamiféle anyagi elõny vagy nem, kik a kisbefektetõk, van-e köztük például a bank akkori menedzsmenjébõl valaki.
Azt hiszem, tanulságként annyit kell levonnunk, hogy az országgyûlési határozat ennek alapján két helyen aggályos a számunkra, és ez az a két hely, amelynek alapján Kósa Lajossal és Csépe Bélával jómagam is módosító indítványt nyújtottunk be, amely a parlamenttel olyasmit akar kimondatni, ami a vizsgálóbizottság anyagából nem tiszta, nem világos, és nem is a parlament szakmai kompetenciája. Ez pedig az, hogy a tõkejuttatás megfelelt-e a hatályos jogszabályoknak és elégséges-e csupán annyit mondani, hogy számviteli alapelvek sérültek meg. Ha ezekre a kérdésekre egy nem parlamenti, hanem szakmai vizsgálóbizottság egyértelmû választ ad, ezt helyezzük oda. Ezért a módosító indítányban foglaltakat fenntartva ajánlom a vizsgálóbizottságnak módosított országgyûlési határozati javaslatát elfogadásra. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiban.)