ISTVÁN JÓZSEF (FKGP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselõtársaim! Igen tisztelt Államtitkár Úr! Az egészségügyi és szociális ellátás mindennapi gyakorlata egyre inkább azt igazolja, hogy a rászorultság elve nem lehet kizárólagos zsinórmértéke a szociálpolitikának. Mindenekelõtt azért nem, mert jobbára már csak a lecsúszott, bajba került embereken próbál segíteni, s nem fordít kellõ figyelmet a fenyegetettekre, azokra, akik szociálisan eleve veszélyeztetettek, azokra, akik a piaci versenyképtelenségük miatt kirekesztõdnek a szociális és az intézményes gondoskodás körébõl. Márpedig, ha a megelõzés csõdöt mond, akkor a mind erõteljesebb megszorító intézkedések nyomán a szociális biztonsághoz való alkotmányos jog csak fikció marad.
Köztudott a társadalom kettészakadása, az elszegényedés, nemkülönben a népegészségügyi állapot romlása, a születések és a halálozások romló aránya. Jellemzõ, hogy a 14 éven aluli gyerekek 45 százaléka a létminimum alatt él. Túl nagy ára van annak, hogy a népjóléti tárca feladja a megelõzésért fennálló felelõsséget, azok támogatását, akik külsõ segítség nélkül képtelenek túlélni az önhibájukon kívül bekövetkezett válsághelyzetet.
Ha a 22 500 forintos létminimumot tekintjük szegénységi küszöbnek, akkor az ország lakosságának a fele minõsülne szegénynek, ha a legkisebb öregségi nyugdíj másfélszeresét, 14 400 forintot, akkor a lakosság harminc százaléka minõsül szegénynek.
Ezért kérdezem államtitkár úrtól, milyen megelõzõ intézkedésekkel kívánja a jóléti rendszer reformja garantálni az állampolgárok szociális biztonsághoz való jogát. Várom szíves válaszát. (Taps a jobb oldalon.)