GAÁL GYULA (SZDSZ): Elnöknõ! Hölgyeim és Uraim! Mindenekelõtt vitabevezetõként engedjék meg, hogy örömömet fejezzem ki azért, hogy egyáltalán sor került erre a vitára. Ahogy a miniszter úr az expozéjában mondta, valóban nem mi, képviselõk kezdeményeztük a vitát, hanem a kormány, ugyanakkor azt hiszem, sokunk nevében mondhatom, hogy nagyfokú egyetértésre talált ez a kezdeményezés.
Örülök annak, hogy olyan stádiumba került a nyugdíjreform elõkészítése, amikor már vannak olyan mélységig kidolgozott szakmai koncepciók, amelyekrõl érdemes nyilvános vitát folytatni, és mindenképpen örülök annak, hogy olyankor kerül sor erre a nyilvános vitára, amikor még nem születtek meg a döntések, tehát a vitának tényleg van döntésbefolyásoló szerepe.
Ugyanakkor megkérdezhetõ, hogy egyáltalán miért nyilvánvaló az, hogy át kell alakítani a nyugdíjrendszert; miért nyilvánvaló az, hogy reformra van szükség. Miniszter úr errõl is bõvebben beszélt. Röviden csak jelezném, hogy tulajdonképpen az az alapvetõ oka, hogy mindenki bizalmatlan a mai nyugdíjrendszerrel szemben.
Bizalmatlan a járulékfizetõ dolgozó, hiszen úgy érzi, hogy majdnem semmi összefüggés nincs az általa befizetett járulék és a majdan elvárt nyugdíja között. A nyugdíjára vonatkozólag csak egy ígéret van, ami elég bizonytalan ígéret a tekintetben, hogy majd a 10-20-30-40 év múlva esedékes nyugdíj- megállapítási szabályok szerint majd valami nyugdíjat kapni fog azért, hogy most fizeti a járulékot.
Bizalmatlan és elégedetlen a járulékfizetõ munkaadó is. Õt elsõsorban a magas járulékkulcsok sújtják, és úgy érzi, hogy ez hátrányos helyzetbe hozza azokkal szemben, akiket nem terhel ilyen magas járulékkulcs.
És azt gondolom, hogy elsõsorban, bár utoljára említem, maga a nyugdíjas is bizalmatlan ezzel a rendszerrel kapcsolatban. Bizalmatlan, mert évrõl évre nem tudja, hogy mire számíthasson, akkor sem, hogyha erre vonatkozóan bizonyos törvényi garanciákat próbáltunk kiépíteni az elmúlt idõszakban; és bizalmatlan, mert úgy érzi, hogy az a nyugdíj, amit kap, olyan alacsony, hogy semmilyen nyugdíj-megállapítási szabály nem képes azt olyan szintre hozni, ami az elvárásainak megfelelne. Ha pedig bizalmatlan minden résztvevõ egy rendszerrel szemben, akkor ebbõl egyenesen következik az, hogy maga a rendszer nem fog jól mûködni.
Ez a mai felosztó - kirovó típusú nyugdíjrendszer - elnézést, hogy ilyen szavakat használok, azt gondolom, hogy mára közismertté váltak az ilyen típusú megjelölések - elsõsorban a szolidaritásra épül. Azért tud mûködni, mert feltételezi a szolidaritást az egyes emberek és a korosztályok között. Ugyanakkor, ha a bizalmatlanság eluralkodik benne, akkor ez a szolidaritást öli ki, és ettõl önmagától mûködésképtelenné válhat. Ráadásul ennek a bizalmatlanságnak, amirõl beszéltem, súlyosabb okai is vannak, mert a rendszer egyre nyilvánvalóbb pénzügyi válsággal küszködik. Ennek a pénzügyi válságnak az okai szintén ismertek. Ide sorolhatom a demográfiai okokat, amik azt jelentik, hogy az idõskorúak aránya jelentõsen megnõtt az összlakosságon belül. Ide sorolhatom a munkaerõpiaci hatásokat, ami alatt azt értem, hogy az aktívkorú népességen belül jelentõsen megnõtt az elmúlt években az inaktívak aránya. Ez részben köszönhetõ az elmúlt években megnövekedett munkanélküliségnek, amikor aktív korú lakosság nem járulékfizetõ, hanem egy szociális ellátórendszerben haszonélvezõ - ha szabad ezt a kifejezést használni -, tehát mindenképpen járadékot élvez és nem járulékot fizet.
Nemcsak a munkanélkülieknek a száma nõtt meg, hanem jelentõsen megnõtt azoknak a száma is, akik a nyugdíjkorhatár elõtt vonultak nyugdíjba, részint korengedményes vagy elõnyugdíjazás formájában, részint rokkantnyugdíjazás formájában.
Az expozéban elhangzottból azt az egy számot szeretném kiemelni, hogy a tavalyi adatok szerint a nyugdíjba vonulók hatvan százaléka a törvényes korhatár elõtt vonult nyugdíjba, tehát nem a normál nyugdíjazási eljárásban, korengedménnyel, elõnyugdíj vagy rokkantnyugdíjazás során.
Nem utolsósorban a pénzügyi válság oka az, hogy alacsony a fizetési hajlandóság. Ez nagyrészt összefügg a bizalmatlansággal, de jórészt összefügg azzal is, hogy egy sajátos átmeneti gazdasági rendszerben élünk, amikor az olyan terheket, amiket nem feltétlenül kényszerít ki a jogrend, és lehetõség van elkerülni azokat, szívesen elkerülik.
Ha tehát a nyugdíjrendszer mindenképpen megérett az átalakításra, akkor a következõ kérdésünk az, hogy milyen legyen ez az új rendszer. Itt most minden képviselõ asztalán található egy úgynevezett vitavezetõ füzet, amely ismerteti a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat megbízása alapján készült közvélemény- kutatási adatokat.
Nem volt alkalmam azt most részletesen elolvasni, a tegnapi újságok alapján kivonatosan ismerem a tartalmát, s annak alapján egy érdekes kép rajzolódik ki.
A közvélemény-kutatás ugyanis azt mutatja, hogy a megkérdezettek döntõ többsége milyen típusú elvárásokat támaszt a nyugdíjrendszerrel szemben. Például ilyeneket, hogy a nyugdíj legyen magasabb, legalább a nyugdíjba vonuláskori átlagkereset nyolcvan százaléka, ugyanakkor a fizetendõ járulék legyen alacsonyabb, maximum a mindenkori kereset húsz százaléka. Ebbõl is látszik, hogy itt egy matematikai képtelenségrõl van szó. Nyilvánvalóan ennek a levezetése most nem a feladatom, nem lehet a nyugdíjba vonuláskori átlagkereset nyolcvan százalékát kifizetni egy élet során átlagosan keresett jövedelem húsz százalékos járulékából, hogyha feltételezik azt, hogy azért az átlagkeresetek nõttek az évtizedek során, és ha feltételezik azt az arányt, hogy a nyugdíjaskorú legalább 10 évig igénybe is veszi ezt a nyugdíjat. Ennél a számok egyébként hosszabb idõszakra utalnak.
Ilyen elvárás az, hogy legyen állami garancia a nyugdíjak kifizetésére és értékállóságára. Vagy ilyen elvárás, hogy a nyugdíjszínvonal ne függjön az ország gazdasági helyzetétõl.
Engedjenek meg megint egy rövid megjegyzést. Nyilvánvaló, bármilyen típusú nyugdíjrendszerben gondolkodunk, annak mindenképpen szoros összefüggése van a gazdaság pillanatnyi helyzetével, mûködõképességével, jövedelemtermelõ képességével. A jelenlegi pénzügyi válságnak éppen az az egyik döntõ oka, hogy a mai gazdaság nem képes olyan mértékû jövedelmeket termelni, amik után fizetett járulék, a közös kasszába összedobott pénz, fedezni tudná az éppen most nyugdíjasok méltányos nyugdíjmértékét.
Végül, de talán nem utolsósorban, megint hangsúlyosan fogalmazza meg a közvélemény-kutatás, hogy ne legyen korhatáremelés. Erre a kérdésre késõbb még szeretnék visszatérni.
Úgy ítélem meg, hogy ezek, ismétlem a sajtó által kiemelt eredményei a közvélemény-kutatásnak, elsõsorban a rendszer teljesítményére vonatkozó vágyakat fogalmaznak meg, nem pedig a rendszer alapelveire vonatkozó követelményeket. Természetesnek is gondolom, hogy közvélemény-kutatási technikával nem lehet összeállítani egy, elemeivel egymással jól összeilleszthetõ, az ellentétes elvárásokat egyszerre kielégíteni képes, mûködõképes, azaz a társadalmi közbizalmat élvezõ és finanszírozható rendszert.
Az átalakítástól várt elõnyöknek azonban ára is van, nyilván ezt nem szívesen fogalmazzák meg egy közvélemény-kutatás során. Ezek az árak ritkán szerepelnek a vágyaink között.
Mi is az az ár, és kinek kell megfizetnie? Látnunk kell azt, hogy a nyugdíjrendszer a társadalmi szinten legközvetlenebbül mûködõ, személyek közötti jövedelem-újraelosztás. Azt jelenti, hogy az aktív keresõk jövedelmük meghatározott részét befizetik a nyugdíjpénztárba, és mielõtt az a pénz ott egy kicsit megmelegedhetne, máris kifizetik az éppen nyugdíjasok részére.
(9.50)
Ha akárcsak az adórendszerrel hasonlítjuk össze, akkor is látható, hogy itt sokkal közvetlenebb az összefüggés a személyes jövedelmek között. Az egyik fél a személyes jövedelmébõl fizet azért, hogy az másoknak közvetlenül személyes jövedelmévé válhasson.
Az adórendszer ennél sokkal elvontabb újraelosztást valósít meg a társadalomban. Fizetünk adót a jövedelmünkbõl, és ebbõl közvetetten kapunk mindenféle szolgáltatást: közbiztonságot, honvédelmet, közoktatást, amit nem feltétlenül érzünk közvetlen jövedelemként. Itt azonban egy nagyon szoros összefüggés van. Az egyik fél átadja jövedelmének egy részét egy másik személynek.
Ha azt feltételezzük, hogy a rendszer mûködtetésének költségei - tehát ahogy átcsoportosítjuk az egyik embertõl a másik emberig ezt a jövedelmet -, amelyekbõl tehát spórolni lehet és kell is, a kifizetett nyugdíjhoz képest nem jelentenek érzékelhetõ nagyságú megtakarítási többletet, akkor be kell látni, hogy nem lehet egyszerre a befizetéseket csökkenteni és a kifizetéseket növelni. Ma is az a helyzet, hogy a mindenkori befizetések már nem fedezik a mindenkori kifizetéseket.
A feladat tehát nem kevesebb, mint az, hogy egy új társadalmi közmegegyezést alakítsunk ki a teherviselés mértékére, a terhek elosztásának módjára, valamint a szolgáltatás színvonalára és garanciáira vonatkozólag. Ha ez a mai rendszer a mai elvek alapján nem finanszírozható, ha mindannyian bizalmatlanok vagyunk vele szemben, ha világossá vált, hogy csak úgy lehet a teljesítményét növelni, hogy ha ezzel szemben közösen bizonyos többletkötelezettségeket vállalunk, akkor erre vonatkozólag meg kell tudni kötni egy új közmegegyezést. Megítélésem szerint ez a mai vitanap is ennek az új közmegegyezésnek a körvonalait hivatott megfogalmazni, megrajzolni, létrehozni.
Látnunk kell azt is, ahhoz, hogy mûködõképes új rendszert tudjunk létrehozni, elsõsorban bizalomra van szükség, egy olyan új rendszert kell tudni kialakítani, amelyben bíznak az emberek. Ahhoz, hogy bízni lehessen ebben, úgy ítélem meg, világos beszédre van szükség, és nemcsak ígérgetésre. Világosan meg kell tudni mondani, hogy kiktõl milyen terheket várunk annak érdekében, hogy valóban mûködõképes legyen ez a rendszer és valóban hinni lehessen benne, hogy mûködni fog.
Mi az, amit jó szívvel meg lehet ígérni? Azt mindenképpen, hogy a mai nyugdíjasok helyzete nem romolhat. Ez az átalakítás egyik alapvetõ célja is. Meg lehet ígérni azt, hogy szerzett jogokat nem csorbíthat az új közmegegyezés, hiszen nem annullálhatja a korábbi megegyezés eredményeit.
A nyugdíjukat még nem élvezõk, de már a nyugdíjkorhatárhoz közelállóknak azt lehet ígérni, hogy többletterheket kell vállalniuk ugyan, de megélhetésüket legalább a mai szinten biztosító nyugdíjakhoz juthatnak hozzá. Többletterhek elsõsorban ott hárulnak rájuk, hogy a korhatáremeléssel kapcsolatban egy hosszabb szolgálati idõt vár el tõlük az új rendszer és a járulékfizetés mértékének a plafonját is jóval magasabbra emelné a rendszer. Tehát a számítások szerint megszûnne az a korlát, hogy ma havi 75 ezer forintos jövedelem fölött már nem kell járulékot fizetni. Ezt a korlátot lényegesen magasabbra emelnénk, tehát a magasabb jövedelmûek is többel járulnának hozzá a rendszer fenntartásához.
A 40 év alattiaknak, tehát a fiatalabb korosztályoknak pedig meg lehet ígérni, hogy olyan rendszert alakítunk ki, amely nem teszi lehetõvé vagy lényegesen korlátozza azt, hogy kikerüljék a járulékfizetési terheket. Tehát fiatal korukban is sokkal jobban részt kell vállalniuk a szolidaritásból, mint amennyire ezt a mai rendszer megköveteli. De ezzel szemben egy olyan biztonságos nyugdíjrendszer épül ki, amely talán a mai nyugdíjaknál magasabb és megbízhatóbb színvonalú ellátást biztosít.
Még csupán két elemérõl szeretnék röviden szólni ennek az új nyugdíjrendszernek, ennek az új közmegegyezésnek. Az elsõ az az úgynevezett tõkefedezeti pillér, a második a nyugdíjkorhatár kérdése. Saját tapasztalatom szerint vannak más elvárásai is a nyugdíjasoknak, nemcsak az, amit a közvélemény-kutatás mondott. Nevezetesen az, hogy amit õk kapnak, azt senki ne segélynek tekintse, hanem az az õ pénzük, amelyet évtizedek munkája során befizettek járulékok formájában. Az emberek fejében tehát közvetlen összefüggés van a befizetett járulék és a kapott járadék között, mert ez így lenne logikus és az igazságérzetük is ezt diktálja.
A valóság azonban nem ez, hanem a felosztó-kirovó típusú nyugdíjrendszer, amelyben a mások által pillanatnyilag befizetett összegeket kapják meg nyugdíjként.
Mi az érv ennek a rendszernek a fenntartása mellett? A legfõbb, amit kiemelnék, a szolidaritás elve. Azt hangsúlyozzák, akik ezt az elvet támogatják, hogy ez az a rendszer, amely megvalósítja a nemzedékek közötti szolidaritást. Ez az a rendszer, amely rákészteti a fiatalabbakat, hogy az idõsekrõl gondoskodjanak és ennek fejében õk is elvárhassák azt, hogy róluk is gondoskodjanak idõskorukban.
De éppen ebben rejlik az egyik fõ gyengesége is ennek a mechanizmusnak. Az, hogy a szolidaritásra épít, de nem kényszeríti ki ezt a szolidaritást. Nem tesz semmit annak érdekében, hogy ez a szolidaritás ténylegesen kialakuljon a társadalmi csoportok között.
A másik fõ gyengéje, hogy miközben hatalmas pénzeket mozgat meg, semmilyen pozitív hatást nem gyakorol a gazdasági fejlõdésre. A járulékfizetés csökkenti a jövedelmeket, tehát ilyen értelemben a versenyképesség korlátját jelenti. Ugyanakkor ez az egész nyugdíjrendszer csak elszenvedi a gazdaság mindenkori állapotát, s az évente megmozgatott többszáz milliárd forintos pénzek ellenére sem képes a gazdasági fejlõdésre pozitív hatást gyakorolni.
Ezzel szemben a tõkefedezeti elv azt jelentené: mindenki - amellett, hogy megõrzi ebben a rendszerben is a részvételét - a jövõben egy saját számlára is járulékot fizetne, és ezen a saját számlán saját neve alatt halmozódnának fel a megtakarítások, amelyeket mindenkor növelnének a befizetett összegek hozadékai. Ezek azok a megtakarítások, amelyeket a tõkekezelõ szervek a gazdaságba visszaforgatnának. Így ezek a pénzek a gazdaság növekedésére egyrészt pozitív hatást tudnának gyakorolni, másrészt azt az ígéretet nyújtják a befizetõnek, hogy ez a pénz az õ számára semmiképpen nem veszhet el, még abban a sajnálatos esetben sem - szemben a mai rendszerrel -, ha a befizetõ nem éri el a nyugdíjkorhatárt. Ha úgy dönt és olyan megoldást választ, akkor ez az összeg mindenképpen örökölhetõvé válik, a saját családja jövõbeni boldogulását szolgálhatja.
Röviden még a korhatár kérdésérõl. Azt gondolom - és ezt szeretném az SZDSZ nevében is világossá tenni és errõl képviselõtársaim még részletesebben fognak szólni -, az egész korhatárkérdés egy kicsit nagyobb hangsúlyt kapott a tényleges jelentõségénél. Megítélésem szerint nem jelent többet - és ezt fogjuk képviselni a következõ vitákban is -, mint annak az igénynek a megfogalmazását, hogy hosszabb szolgálati idõ, járulékfizetéssel igazolt szolgálati idõ után menjenek nyugdíjba az emberek. Ez a lényege a korhatár- emelési követelménynek. Maga a korhatár tulajdonképpen légiessé tehetõ egy olyan mechanizmussal, amely elsõsorban a szolgálati idõt veszi figyelembe. A nyugdíjmegállapításnál elsõsorban arra épít, hogy milyen idõtartamon keresztül milyen összegû nyugdíjakat fizetett be a nyugdíj várományosa, s ennek megfelelõ módon állapítja meg a nyugdíjba vonulási idõt, hogy mikor mehet nyugdíjba és milyen összeggel mehet nyugdíjba. A 62 évként megfogalmazott korcentrum valóban csak egy korcentrumként mûködjék, egy olyan igényt közvetítsen a társadalomnak, hogy lehetõleg minél hosszabb járulékfizetés és szolgálati idõ után menjenek nyugdíjba az emberek. De ne egy jogi kizárást jelentsen a tekintetben, hogy korábban nem mehetnek nyugdíjba. Legfeljebb egy garanciát jelentsen arra nézve a munkavállalónak, hogy korábban a munkaadója nem küldheti el. Õ maga azonban, ha megfelelõ szolgálati idõvel rendelkezik és megfelelõ járulékfizetést tudott felmutatni, maga választhassa azt, hogy korábban megy nyugdíjba.
Köszönöm szépen az eddigi figyelmüket, és kérem, hogy figyeljék továbbra is a nyugdíjjal kapcsolatos vitát s igyekezzünk valamilyen közmegegyezés irányába elmozdulni. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)