DR. CSEHÁK JUDIT (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Képviselõtársam, Gaál Gyula, már felhívta a parlament figyelmét arra a - tegnap a Népszabadságban megjelent - közvélemény-kutatási eredményre, ami számomra is irányadó volt akkor, amikor a mai vitára készültem. Mindazon túl, amit õ elmondott, még ide idézném azt a fél mondatot, ami ugyancsak igen fontos ebbõl a közvélemény- kutatásból. Az emberek háromnegyede szerint a nyugdíjak nem függhetnek az ország gazdasági helyzetétõl - mondja ez a jelentés -, ugyanakkor az államnak kellene garantálnia az ellátások értékállandóságát.
Azt hiszem, olvasva ezt a közvélemény-kutatást, számunkra, politikusok számára egyáltalán nem lehetett meglepõ a közvéleménynek ez az álláspontja. Éppen ezért van különös felelõsségünk ma abban, hogy felhasználjuk ezt a vitalehetõséget, és nyilvánvalóvá tegyük, hogy a második évezred fordulóján a mintegy hetven éves múlttal rendelkezõ magyar nyugdíjrendszert nem lehet az állampolgárok többségének tetszõ módon megreformálni, nem tudjuk a többség várakozását kielégíteni.
Azért, hogy ezzel a - szenvedélyeket is felkorbácsoló, sokak számára elfogadhatatlan - keserû igazsággal higgadtan és józanul tudjunk szembenézni, és reális célokat fogalmazhassunk meg közösen, érdemes magát az ellátást, a történeti elõzményeket, a nemzetközi tapasztalatokat, a gazdasági, demográfiai, társadalmi tényezõket is vázlatosan szemügyre vennünk, és a jelenleg folyó szakmai elõkészítõ munkát tárgyilagosan elemeznünk.
Nyugdíjas az - mondják az értelmezõ szótárak és a társadalombiztosítási szakanyagok -, aki saját jogú öregségi vagy özvegyi nyugellátásban részesül, valamint az, akit eredetileg ugyan rokkantként, vagy elõnyugdíjasként vagy korkedvezménnyel, vagy engedménnyel nyugdíjaztak, de a korhatár betöltésekor átsoroltak az öregségi rendszerbe. 1993-ban Magyarország majdnem 3 millió, nyugdíjasként nyilvántartott állampolgárából összesen 2 millió 50 ezer fõ volt e meghatározás alapján nyugdíjasnak tekinthetõ. Alapértelmezésben a nyugdíj öregségi nyugdíj, ami az aktív kereseti lehetõség elvesztésébõl származó anyagi veszteséget váltja ki, illetve megpróbálja azt csökkenteni; nem juttatás, nem függhet vagyoni vagy jövedelmi feltételektõl, többnyire éveken keresztül befizetett járulék, elhalasztott jövedelem alapozza meg az ellátásra való jogosultságot.
A magyar közszolgálati nyugdíjrendszert 1912-ben vezették be - ez nem volt nyugdíjrendszer a szó klasszikus értelmében - az ipari munkások, kereskedelmi foglalkoztatottak és alkalmazottak nyugdíjrendszerét pedig 1929. január 1-jén léptette hatályba a törvény. A 70 évvel ezelõtt bevezetett rendszer várományfedezeti elven mûködött: 4-5 százalékos munkáltatói járulékkal indult, és csak 1937-tõl fizetett ki elõször öregségi ellátást. A biztosításmatematikai és demográfiai szempontból kitûnõen megalapozott törvényjavaslatot több mint ezer oldalas melléklet egészítette ki, és nemzetközi összehasonlításban még ma is élen járó, korszerû kezdeményezésnek és rendszernek volt tekinthetõ. A felelõs elõkészítés és a 15 éves tõkegyûjtés után, a második világháború és a háborút követõ hiperinfláció a tartalékvagyont, az ingatlanokat tönkretette, az állampapírokat elértéktelenítette. 1946. augusztus 1-jével, a pénzreform bevezetésével, a 17 éves rendszer tartalékai gyakorlatilag teljesen megszûntek.
Két lehetõség állt a magyar nyugdíjbiztosítás elõtt: vagy teljesen elölrõl kezdi a várományfedezeti rendszerben a tartalékgyûjtést, és eltörli az 1929 és '44 között megszületett várományokat és nyugdíjígérvényeket, vagy pedig áttér arra a rendszerre, amit ma is fenntartunk, és amit felosztó-kirovó rendszernek nevezünk. Tulajdonképpen ezzel az egyáltalán nem politikai természetû döntéssel, amit 1946 után Magyarországon meghoztak, azt tették lehetõvé, hogy a folyó, adott évi járulékbefizetésekbõl a korábbi nyugdíjígérvényeket is ki tudják fizetni, el tudják ismerni a korábban megszerzett jogosultságokat.
Lehetõvé tette ez azt, hogy a gazdaság konszolidálásának megfelelõ ütemben emelkedhessenek a nyugdíjjárulékok - mint ahogy emelkedtek is -, a foglalkoztatottak számának bõvülésével bõvüljön a jogosultak köre - amint az meg is történt, elég expanzív módon. Természetesen ez az elháríthatatlan és nagyon meg nem kérdõjelezhetõ döntés 1946-ban azért is ésszerûnek volt mondható, mert Európában nagyon sokan kényszerültek választani az ilyen típusú átállást - tehát egyáltalán nem volt magyar sajátosság -, valamint 1946-ban és minden olyan nyugdíjrendszerben, amelyben nagy számban vannak foglalkoztatottak, és nem tekinthetõ érett rendszernek, mert fokozatosan válnak az emberek nyugdíjra jogosulttá, a felosztó-kirovó rendszer egy életképes, mûködõ rendszernek tekinthetõ. Tehát a demográfiai, a gazdasági, a politikai és történeti helyzet tette szükségszerûvé ezt a változást.
Az 1946 és 1996 között eltelt 50 év alatt ez a rendszer mûködött, és ez a rendszer teljesen beérett. Ez a felosztó-kirovó rendszer hallatlan elõnye, hogy ilyen sokan váltak Magyarországon nyugdíjjogosulttá, méghozzá saját jogon, saját befizetéseikkel és munkájukkal. Ugyanakkor - cinikus megjegyzések szerint -, mint minden beérett felosztó-kirovó rendszer, ez egy érett pilótajáték, amelyik tulajdonképpen az indulás idejében vagy a középgenerációknak még kielégítheti a várakozását, de az utolsó években belépõk várakozásait már nem tudja kielégíteni.
Bocsánat a cinikus hasonlatért, de a magyar társadalom pontosan tudja, hogy mi a pilótajáték - elég sok nyugdíjas megtapasztalta, illúzióktól terhelten, ezeket a típusú befektetéseket -, és közös felelõsségünk, hogy kollektív pilótajátékokra ne tegyünk közösségi javaslatokat, hogy olyan típusú nyugdíjváltozatokat fogalmazzunk meg, amelyek lehetõleg a rendszerben lévõ minden tag várakozását egyenrangúan tudják kielégíteni. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
(10.30)
Megéltük azt is az elmúlt ötven évben, hogy nemcsak a demográfiai folyamatok és nemcsak a gazdasági folyamatok gyakoroltak befolyást a rendszerre, hanem sokan mondjuk el kritikusan - és mondtuk el kritikusan -, hogy aktuálpolitikai döntések is feszítették ezt a rendszert. Valamennyien tudjuk, hogy az expanzív iparosítás, a bányabezárások, a termelõszövetkezeti termelési struktúra átalakítása vagy a közszolgálat létszámcsökkentése mind- mind a nyugdíjrendszerben csapódott le, olyan korhatár elõtti nyugdíjazások vagy járulékfizetéssel meg nem alapozott, elismert szolgálati idõk formájában, amelyek ma a kötelezettségeket aránytalanul megnövelik és amelyek tulajdonképpen járulékfizetéssel hosszabb távon sem alapozhatók meg.
Ezért igazuk van mindazoknak, akik azt mondják, hogy a felosztó-kirovó rendszer ki van téve a politika aktuális hatásainak. Tulajdonképpen a társadalombiztosítási önkormányzat létrehozása, a Nyugdíjbiztosítási Alap elkülönült mûködése és az elmúlt öt év politikai, társadalmi változásai sem tudták megvédeni a magyar nyugdíjrendszert az elmúlt öt év aktuálpolitikai befolyásától. Pontosan tudjuk - és nem érdemes hosszasan ideidézni -, hogy a munkanélküliségbõl, a feketegazdaság terjedésébõl, az elõnyugdíjazásokból, a korengedményekbõl, a rokkantnyugdíjazások hallatlanul megnövekedett számából milyen terhek származtak a nyugdíjrendszerre. Ezért tehát igazuk van mindazoknak, akik azt mondják, hogy a felelõsségük teljes súlyával és teljes komolysággal kell szembenézni ezzel a rendszerrel, és igenis meg kell próbálni értelmes választ adni ennek a rendszernek a reformjára.
Azonban érdemes azt is ideidézni, hogy nemcsak ezek a külsõ gazdasági- társadalmi folyamatok torzítják a magyar nyugdíjrendszert - a nyugdíjrendszerrõl kiadott ismertetõk tartalmazzák, a képviselõk ezt elolvashatták -, hanem belsõ diszfunkciók és aránytalanságok is vannak a jelenleg mûködõ nyugdíjrendszerben. Általában akkor, amikor az állampolgárok a nyugdíjrendszer reformjáról gondolkodnak, akkor ezeknek a belsõ diszfunkcióknak a kiigazítására gondolnak elsõsorban. Hiszen a magyar felosztó-kirovó rendszer nemcsak a szolidaritás, nemcsak a korábban megfogalmazott egyenlõsdi igények miatt, hanem sok minden más ok miatt is összenyomja a rendszerbõl kifizetett ellátásokat, tulajdonképpen hosszú távon a hosszabb szolgálati idõt teljesítõ és magasabb keresetû rétegektõl csoportosít át az alacsonyabb szolgálati idõvel rendelkezõk és az alacsonyabb keresetûek javára. Errõl már esett itt szó - Gaál Gyula elmondta, miniszter úr is beszélt errõl -, ez tulajdonképpen nem erõsíti a járulékfizetõi érdekeltséget és valójában gyengíti, ez a degresszió igen erõsen gyengíti azt az összefüggést, ami még egy szolidáris rendszerben is meg kellene hogy legyen.
Szó esett itt arról, hogy annak ellenére, hogy a rendszer az ellátásaiban meglehetõsen alacsony színvonalú, vannak olyan szabályok, amelyek rendkívül kedvezõnek vagy túlságosan is elnézõnek mondhatók. És bizony ilyen a magyar rokkantosítás szabálya, amiért nem a rokkantnyugdíjba kerülõ ember a felelõs, hanem mi politikusok, gazdaságpolitikusok és foglalkoztatás-politikusok és politikai és gazdasági döntéshozók; de valóban ilyen ez a rendszer. És természetesen elnézõ vagy kedvezõ a rendszer a tekintetben is, hogy minimumnyugdíjat állapítunk meg az évente nyugdíjba vonulók mintegy 30 százalékának, hiszen ezek az emberek a szolgálati idejükkel és a jövedelmükkel, a keresetükkel nem alapoznak meg még egy 9600 forintos minimumnyugdíjat kitevõ nyugdíjellátást sem.
Ha mindezt megnézzük, akkor összegezve megállapíthatjuk, hogy nemcsak a Népszabadságban megjelent várakozásoknak, hanem a társadalmi igazságosságnak, a biztosítási elveknek, a gazdasági racionalitásnak sem felel meg a mai nyugdíjrendszer. A reform szükségességével - és ezt is bizonyítja a tegnapi közvéleménykutatás - mindenki egyetért, a reformokon azonban, hogyha ezt jobban megnéznénk, többnyire kedvezõ irányú változásokat értenek az emberek. A járulékfizetõ - mint ahogy azt látni lehetett - alacsonyabb járulékot, az ellátást élvezõ pedig kedvezõbb feltételek mellett megszerezhetõ stabilabb és magasabb nyugdíjat szeretne. De még a rendszert jól ismerõ szakemberek is nagyon sok esetben nem a rendszer teljes átalakítását, hanem csak a ma mûködõ rendszer - általam is diszfunkciónak nevezett - belsõ igazságtalanságainak a kiigazítását értik a reformokon.
Tulajdonképpen az elmúlt évek meglehetõsen részletes hazai, nemzetközi szakértõi vizsgálatai, összehasonlító adatai, modellszámításai azt mutatják, hogy változatlan formában és változatlan rendszerben nem finanszírozható ez a rendszer, kedvezõbb feltételek nem ígérhetõk, könnyítések és engedmények nem vezethetõk be a mai magyarországi nyugdíjrendszerbe. Szigorodó szabályok és feltételek mellett lehet viszont igazságosabb és mûködõképesebb nyugdíjrendszert kialakítani; és ez is a feladatunk.
Bár a jelenlegi nyugdíjrendszer reformjának sürgõsségérõl és indokairól elég eltérõ álláspontok fogalmazódnak meg, abban többnyire egyetértés van, hogy a megváltozott társadalmi-gazdasági feltételek, az átstrukturálódó és differenciálódó biztosítotti szerkezet, a diszfunkcionálisan keveredõ szolidarisztikus biztosítási és szociális funkciók, a nyugdíjakban felhalmozódott értékvesztés és aránytorzulások, a gazdasági és demográfiai folyamatokhoz alkalmazkodó tartós, önfinanszírozó képesség helyreállításának a követelménye jelentik a változtatás legfontosabb okait.
A reform célja - és ezt talán nem árt hangsúllyal megfogalmazni - nem az államháztartási reform önmagában, nemcsak az és nem elsõsorban az, hanem az állampolgárok, a biztosítottak öregkori ellátásában a nagyobb stabilitás, a nagyobb biztonság és kiszámíthatóság és az igazságosabb elvek hangsúlyosabb érvényesülése. Az átalakítás célja másodsorban az, hogy igen, valóban növekedjen az egyéni felelõsség és érdekeltség, a takarékoskodásban is és a járulékfizetésben is. Harmadszor, hogy maradjon meg a tradícióknak megfelelõen a generációkon belüli és a generációk közötti szolidaritás is a reform után is; mert ez megõrizhetõ és erre valóban szükség van. Negyedszer, hogy ne legyen növekvõ teher a gazdaságon és a foglalkoztatásban. Ötödször, hogy megnyugtató módon rendezõdjék a biztosítási rendszerbõl kihullottak idõskori szociális ellátása.
A reformlépések általános politikai és társadalmi elõfeltételeirõl és általános kívánalmairól beszélt már miniszter úr és Gaál Gyula is elismételte; erre én nem térnék ki. Amíg az okok elemzésében, illetve a célok meghatározásában egyszerûbbnek látszik a megegyezés, a reformlépések kiválasztása, az átalakítás iránya, az értékválasztás kérdéseinek meghatározása körül világméretû vita folyik. Nincs ugyanis egyetlen olyan nyugdíjmodell sem, amelyik megfelelne egy ideális célmodellnek. A tradíciók, a gazdaság fejlettsége, a demográfiai folyamatok, a társadalmak strukturális átalakulása - és hosszan sorolhatnám - mind-mind befolyást gyakorolnak a választható megoldásokra. Latin-Amerikában, a fejlõdõ országokban tõkefedezeti rendszerek indulnak, a kontinentális, beérett európai rendszerek kiigazításokat, szigorításokat eszközölnek óriási társadalmi botrányok és tiltakozások közepette, a közép-kelet-európaiak világbanki szakértõi javaslatokat mérlegelnek, és saját reformelképzeléseket fogalmaznak meg.
1994-ben jelent meg a Világbank átfogó értékelése a jelenleg mûködõ nyugdíjrendszerekrõl és a krízisben levõ ellátottak számára javasolt megoldásokról. A kötet megjelenésével egy idõben - és ezt nem szabad letagadni - már ugyanakkor napvilágot láttak azok a tanulmányok is, amelyek kritikailag elemzik a világbanki javaslatokat, illetve amelyek óvnak a sematikusan vagy mechanikusan átvett megoldásoktól. A szakértõk általános és közös véleménye - és erre érdemes figyelnünk -: minden országban a nyugdíjrendszer reformja nemzeti kérdés. Nem akarom még egyszer megismételni: azt hiszem, mindenki pontosan tudja, hogy mirõl van szó.
A nyugdíjbiztosításban érintett és közremûködõ feleknek közösen kell kiértékelniük a helyzetet, mérlegelniük a javaslatokat, kimunkálniuk a közmegegyezést a többség számára elfogadható nyugdíjreform körül. Az olasz, a svéd, az ausztriai, a francia vagy a cseh nyugdíjvitákat figyelve, nem tartom, nem látom különösen drámainak és kivételesnek a mi helyzetünket. Nem tartom nagy szerencsétlenségnek, hogy különbözõ értékeléseket és megoldási javaslatokat fogalmaztak meg a különbözõ mûhelyekben dolgozó szakértõk.
(10.40)
Különösen fontos, hogy az érintettek és az állampolgárok az elõkészítõ munkának ebben a szakértõi, és nem politikai szakaszában megismerkedhessenek a különbözõ véleményekkel és javaslatokkal. Az azonban valódi szerencsétlenség lenne, hogyha az érdemi vizsgálatok lezárása, az összehasonlító tanulmányok elkészülése elõtt már barikádharcok alakulnának ki és politikai viták lepnék el a terepet, s a politikai vitákkal elbizonytalanítanánk azokat az állampolgárokat, kiket elfelejtettünk tárgyszerûen és tisztességesen, szakértõ módjára tájékoztatni. Mert igaz, hogy a nyugdíjrendszer bonyolult, de minden állampolgárnak joga van érteni a saját nyugdíjellátását. (Taps a bal oldalon.)
A már vázolt reformcélokkal az eddig megismert javaslatok szerint, mint hallottuk, két különbözõ módon is el lehet érni a változást. Az egyik a Nyugdíjbiztosító Önkormányzat által közreadott, megreformált felosztó-kirovó rendszer, amely tulajdonképpen pontrendszert alkalmazó munkanyugdíj- rendszerre és egy alapnyugdíj-rendszerre térne át. A kormány szakértõi mûhelyeiben, és ezt nevezzük B-változatnak, megfogalmazódott egy vegyes, egy részben tõkefedezeti, kétharmad részben pedig felosztó-kirovó elembõl álló modell.
Szó esett itt arról, hogy mindegyik javaslatnak van elõnye és hátránya, mindegyiknek van kockázata, és mindegyiknek van sajátos technikai elõfeltétele. Rendkívül vázlatosan és a teljesség igénye nélkül, s azért is, hogy a saját álláspontomat világossá tehessem a végén, felsorolom, hogy a nyugdíjbiztosító változatának persze elõnye lehet, hogy 62 százalékos helyettesítési rátát ígér, hogy jobban elismer szolgálati idõt, hogy pontrendszerben nyilvántartott egyéni járulékot, hogy alacsony mûködési költséget, nagy kockázatközösséget, a hagyományosan megismert megoldások továbbvitelét és a jól ismert kockázatokat tárja elénk, és tulajdonképpen változatlan nagyságú járulékokból, de a demográfiai folyamatok ellenére is finanszírozhatónak deklarálja ezt a rendszert.
Ugyanez ennek a modellnek a hátránya is. Ez a modell ugyanis, az optimista elõreszámítások alapján is - a megreformált, tehát nem a változatlanul hagyott, hanem a komoly, nehéz, súlyos korrekciókkal megreformált felosztó- kirovó rendszer - csak változatlan nagyságú, mintegy 30 százalékos járulékokból és adókból képes finanszírozni hosszú távon. Tehát nem tud a gazdaság számára semmilyen könnyebbséget, semmilyen élénkítõ lehetõséget ajánlani. A számítás tisztességes, nem lehet elvitatni, de tulajdonképpen ezt nyilvánossá kell tenni, errõl beszélnünk kell.
Tulajdonképpen ez a javaslat, a nyugdíjbiztosító javaslata nem foglalkozik részletesen a rokkantnyugdíjazással, tehát úgy beszél a nyugdíjrendszerrõl és a nyugdíjrendszerhez szükséges 30,5 százalékos elvonásról, hogy nem mondjuk meg, hogy a rokkantnyugdíj-rendszer még plusz 5 százalék járulékot igényel, és nem lehet megreformálni a felosztó-kirovó rendszert a rokkantnyugdíj-rendszer szigorítása és változtatása nélkül. Tehát a kettõt a jövõben együtt kell tárgyalnunk és együtt kell mérlegelnünk.
Valójában én rendkívül bonyolultnak tartom azt a javaslatát a nyugdíjbiztosító önkormányzati anyagnak, hogy életkeresetre számolná át a már megállapított nyugdíjakat is, hogy életkeresetre számolná át a '88 elõtti kereseteket is. Ehhez én sem technikailag, sem jogilag nem érzem felkészültnek a rendszert és nagyon sok bizonytalanságát látom.
Természetesen nem lehet letagadni azt, hogy csak fokozatosan tudná megszüntetni a degressziót ez a javaslat, hogy a skála kiigazítása bizony homályban marad, hogy bruttósításra és a nyugdíjak adóztatására lenne szükség, hogy a vállalkozóknak azt ígéri, hogy maguk választhatnak olyan nyugdíjosztályt, járulékfizetési osztályt, amibe belépnek, és ez a számomra komoly aggodalmat jelent, hiszen a magyar nyugdíjrendszernek egyszerre kell a bérbõl és fizetésbõl élõk és a saját maguk után járulékot fizetõk nyugdíjredszerének lenni.
Elismeri a javaslat maga is, hogy politikafüggõ, mint ahogy minden felosztó-kirovó rendszer az, és tulajdonképpen nyilvánvalóvá teszi, hogy még ilyen magas járulékok mellett is szükség van járulékreformra, tehát szükség van a járulékalap szélesítésére, többletbevételre is.
A B-változatnak a kormány javaslatát nevezem. A B-változat elõnye az én megítélésem szerint az - és errõl esett már szó -, hogy saját számlán vezetjük azokat a befizetéseket, névre szóló számlán, folyószámlán, amelyeket a munkavállaló maga befizet.
Elhangzott itt, hogy ez a saját számlán vezetett összeg örökölhetõ. Hozzá kell tennem, hogy csak bizonyos esetben. Mert ha valaki életjáradékot kér, akkor nem örökölhetõ a megmaradt rész. Nem örökölhetõ akkor, ha jelentõs részét felveszi a saját nyilvántartott tõkéjének már a nyugdíjba menetelkor. Tehát csak bizonyos feltételek mellett örökölhetõ, és ezt pontosan kell tudni. De ettõl ez még komoly elõnye.
Alacsonyabb járulék mellett vagy csökkenõ járulék mellett mûködtethetõ. Ösztönzöttebb a járulékfizetés, hiszen a személyi jövedelemadó-alappal kapcsolná össze, és ez egy járulékalap-módosítást és reformot is jelent. Nem növekszik, hanem csökkenhet a nyugdíjkiadásoknak a GDP-hez viszonyított részaránya. Rendkívül komoly hatással lehet a tõkepiac fejlõdésére, a hazai gazdaságra és a foglalkoztatásra, csökkenhet az infláció, és ez egy fontos szempont. Ezt mindenféleképpen ki kell emelnünk. Csökkenhet a feketegazdaság terjedelme éppen azért, mert érdekeltség teremtõdik a nyilvános adó és járulék fizetésében, és tulajdonképpen kétharmadban megmarad a felosztó-kirovó rendszer, tehát a hagyományos rendszer, nem teljesen veszi át az új a régi feladatát, és választható is bizonyos korosztályok számára bizonyos feltételek szerint.
Ha már egyszer ilyen lelkesen elmondtam a B-változat elõnyeit, akkor két- három mondatot a hátrányáról is szeretnék szólni.
A járulékkiesés, amit az új rendszerbe viszünk át, természetesen hiányozni fog a jelenlegi nyugdíjkiadások kifizetésébõl. Ezért az, hogy milyen arányból tudjuk kivonni ezeket a járulékokat, alapvetõen meghatározza, hogy ezt a hiányt hogyan tudjuk pótolni, milyen forrásokból. Erre természetesen vannak javaslatok és errõl szólni fogok. Azt is látjuk már, hogy csak fokozatosan csökkenthetõ, nem egy lépésben, a rendkívül magas járulék, hogy tulajdonképpen kötelezõ ez a tõkefedezeti rendszer, ennek az intézményrendszere Magyarországon nem kialakult, és hogyha rendkívül sok foglalkoztatott számára egy lépésben vezetünk be egy ilyen nagy létszámot befogadni kénytelen rendszert, akkor bizony meg kell néznünk, hogy vannak-e ilyen biztosítótársaságok és létezik-e ez a technika, amelyik Magyarországon ezt fogadni képes.
Hiányoznak, nem tagadjuk, a mûködéshez szükséges jogszabályok, ki kell alakítani nagyon fontos állami garanciákat. A tõkefedezeti rendszer hiányosságai bizony nagyon sok tekintetben azonosak lehetnek a felosztó-kirovó rendszer hiányosságaival.
Természetesen rossz politikai üzenete is lehet egy ilyen rendszernek, hogyha nem magyarázzuk meg az embereknek, hiszen mikor azt mondjuk, hogy a felosztó-kirovó rendszer, amit eddig csináltunk, beérett és túl sok újat és jót már nem lehet tõle várni, akkor azok, akik nem tudnak belépni az új rendszerbe, úgy érzik, hogy otthagytuk õket egy igazán már meg nem reformálható rendszerben. Tehát az õ ígéretüket és az õ elõnyüket is meg kell tudnunk fogalmazni. És természetesen lehetõséget adhat arra egy ilyen induló új rendszer, hogy ellehetetlenüljenek vagy csökkenjenek egy megreformált felosztó-kirovó rendszer elõnyei, de erre is tudnunk kell vigyázni.
Kétségtelen, hogy az elõnyök és hátrányok felsorolását a végtelenségig lehetne még folytatni. Mégis azt gondolom, hogy a szakembereknek - és így a politikusoknak is - az a feladatuk, hogy amikor ezek a javaslatok részleteiben is elkészültek, amikor azonos számítási bázison egymás mellé tehetõk, akkor pontosan nézzük végig, hogy az elõnyök vajon ötvözhetõk-e, és az elháríthatatlan kockázatokat tudjuk-e vállalni.
Én a jelenlegi szakértõi munka alapján és annak ismeretében meglehetõsen aggályos és óvatos vagyok, de ennek ellenére már bizonyossággal állíthatom, hogy a technikai elõfeltétele is rendelkezésre áll, és tulajdonképpen a ma mûködõ rendszer szempontjából semmiféle gazdasági kockázata nincs, mondjuk, egy olyan tõkefedezeti rendszer indításának, amelyik 20 éves korban indul és a jelenlegi 6 százalékos munkavállalói nyugdíjjárulékot azonnal átviszi az új rendszerbe. Ennek a világon semmi kockázata nincs, ez akár egy kísérleti modellként is indítható.
Most folynak megalapozó tanulmányok arról, hogy nem a 20 évesek, hanem a 40 és a 20 év közötti korosztályok számára, tehát egy nagyobb tömeg számára egy ugyanilyen nagyságrendû, vagy esetleg 6 és 10 százalék közötti egyéni járulékból építkezõ tõkefedezeti rendszer hogyan alakítható ki, ennek mi a hatása a gazdaságra, és tulajdonképpen ez hogyan ötvözhetõ, házasítható össze a még hosszú ideig mûködõ felosztó-kirovó rendszerrel.
(10.50)
Annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy tulajdonképpen melyik korosztállyal induljunk, nagyon sok mindent kell még tudni, és mint említettem, nagyon sok technikai és gazdasági elõfeltétele van.
A megmaradó felosztó-kirovó rendszer belsõ struktúrájában is bizony érdekeltséget kell teremteni. Én magam nem lennék ellene annak, hogy ami megmarad a felosztó-kirovó rendszerben, ott is pontrendszer mûködjék; hogy a degresszió ne legyen túl erõs, ott is maradjon meg a járulékfizetõ érdekeltsége és az egyéni teljesítmény nyilvántartása.
Meghatározó számomra az, hogy meg tudjuk-e pontosan beszélni a különbözõ korosztályokkal az átalakítás idõszakában a tennivalókat. Valójában reformillúziók nélkül kell beszélni például azzal a negyven év feletti korosztállyal, amely számára, mint hallottuk, szigorításokat tudunk elsõsorban ígérni, és ennek fejében - magasabb korhatáron - legfeljebb nagyobb biztonságot, kiszámíthatóbb, kisebb infláció mellett mûködõ nyugdíjrendszert és lehetõséget arra, hogy 40-60 éves koruk között az önkéntes kiegészítõ biztosításban még saját, önkéntes nyugdíjukhoz is hozzájuthassanak.
(Az elnöki széket dr. Füzessy Tibor, az Országgyûlés alelnöke foglalja el.)
Tulajdonképpen mindegyik reformváltozattal kapcsolatban el kell mondani, hogy nem oldható meg szigorító intézkedések nélkül. A nyugdíjkorhatár-emelés minden változat mellett elkerülhetetlen, és a kormány - ha hosszú ideig elhúzódik a nyugdíjreform egészének a vitája, és nem teszi meg a szükséges szigorító lépéseket - egy olyan helyzetbe manõverezheti magát, velünk együtt, amikor nem lesz optimális választási lehetõsége a különbözõ megoldások között.
Én magam az induló új és a megmaradó régi rendszer legfontosabb kérdésének az érdekeltség megteremtését tartom. Sokat beszéltünk itt sok mindenrõl és én magam is, de ma nem az a legfontosabb kérdése csupán a nyugdíjrendszernek, hogy mennyi foglalkoztatott lesz Magyarországon, hanem az is, hogy akinek munkája van, az fizet-e adót és fizet-e nyugdíjjárulékot. Ha ezt az érdekeltséget nem tudjuk megteremteni, ha ezek az emberek vonulnak ki akármelyik típusú rendszerbõl, akkor a reformok dacára sem lehet biztonsággal finanszírozni még a vegyes változatot sem.
Fontos az, hogy a családtagok biztosítását, a mezõgazdaságból élõ emberek biztosítását, a már eddig húsz évvel nyugdíjjogosultságot szerzett emberek érdekeltségét a további járulékfizetésben meg tudjuk teremteni, mert ezek nélkül a források nélkül nem lehet finanszírozható, megreformált rendszert sem fenntartani.
Azzal szeretném befejezni, amit közben már hangsúlyoztam: a nyugdíjrendszer reformja, egy közmegegyezésen alapuló nyugdíjszisztéma kialakítása nemzeti kérdés. Nem hiszem, hogy pártpolitikai érdekellentétek alapján lehetne felosztani a terepet. Más a már nyugdíjban levõk érdeke, akiknek meg kell ígérni, hogy nem nyúlunk hozzá az ellátásaikhoz, nem bonyolítjuk a sorsukat, amennyire lehet, stabil szabályok alapján, lehetõleg alacsonyabb inflációs környezetben szeretnénk kifizetni a nyugdíjukat. Más érdekli a negyven év fölötti korosztályokat, és más a véleménye a kalandvágyó fiatalnak, aki már csak az ismeretlenség okán is szívesen belevág egy ilyen tõkefedezeti rendszerbe, különösen, ha több elõnyt, mint hátrányt és kockázatot tudunk mellette felvázolni.
Azzal a meglepõ mondattal fejezném be, hogy én nagyon sok tekintetben egyetértek Torgyán Józseffel, és ez reményteljes a számomra ebben a parlamenti vitában. (Dr. Gyõriványi Sándor tapsol.) Frakcióvezetõ úr azt mondta, hogy azt a nyugdíjváltozatot kell támogatnunk, amelyik alacsonyabb inflációt tesz lehetõvé, amelyik segít élénkíteni a gazdaságot, amelyik csökkenti a feketegazdaság terjedelmét, amelyik javítja a foglalkoztatottságot - egyetértünk. Remélem, hogy közösen fogunk tudni ilyen javaslatot megfogalmazni, ezért vitatkozom azzal az utolsó mondatával, hogy rossz irányba haladna a kormány. Köszönöm a figyelmüket. (Nagy taps a bal oldalon.)