BÉKI GABRIELLA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! Ennek a vitának a negyedik órájában tartunk, és bár éppen mögötte vagyunk egy ilyen izgalmas pengeváltás-sorozatnak, kétperces- sorozatnak, mégis azt gondolom, a kifáradás jelei is lassan mutatkozni fognak. Éppen ezért mindazt, amit mondani szeretnék, egyrészt számottevõen tömörítem, másrészt pedig idõt hagyok magamnak, hogy valóban én is bekapcsolódjak a vitába, és reagáljak jó néhány elhangzott állításra.
Nyugdíjrendszer-reformról van szó, mégpedig kétféle értelemben is. Az egyik értelme ennek a reformnak a befizetett járulékok kezelési módjának az átalakítása, amelyet röviden, tömören csak finanszírozási reformként emlegetek. A másik kérdéskör pedig a nyugdíjba vonulás feltételeinek, konkrét szabályainak a megreformálása. Azt gondolom, ez a két megközelítés jól elválasztható. Az utóbbi kérdésekkel szeretnék foglalkozni. Az elõzõvel - hogy a felosztó-kirovó, illetve a várományfedezeti vagy tõkefedezeti rendszernek milyen arányát alakítsuk ki - már részben foglalkozott Gaál Gyula képviselõtársam, és megteszi ezt majd még Ungár Klára is.
Egészen konkrétan, nevezetesen azzal a kérdéssel szeretnék foglalkozni, illetve annak a környezetével, amirõl itt ma nagyon sok állítás elhangzott: ez a korhatár emelésének a kérdése. Biztos vagyok benne, hogy sok új dolgot így, a vita negyedik órájában mondani nem fogok, mégis azért tartom fontosnak, amit mondani akarok, hogy hangsúlyokat tudjak áthelyezni ennek a kérdésnek az értelmezésében.
Gondolhatnánk, hogy nagy az egyetértés a korhatáremelés kérdésében, mert nincs letéve az asztalra olyan nyugdíjreform-tervezet, amely korhatáremeléssel ne számolna. Egyfelõl mindenki elismeri, hogy reformra szükség van; másfelõl mindenki számol korhatáremeléssel. Azt gondolom mégis, nagyon sajátos a helyzet, mert miközben a szakmabeliek egyetértenek a korhatáremelés szükségességével, aközben a lakosság nagy-nagy ellenszenvvel és ellenállással fogadja e változtatási szándékot. Ebbõl kifolyólag a politikai pártok jelentõs bizonytalankodást mutatnak idõrõl idõre a kérdés megítélésében.
Engedjék meg, hogy én is egy kicsit visszalapozzak az idõben; nem tíz évre, ahogy ezt miniszter úr is tette beszédében - hiszen való igaz, nem új gondolat a nyugdíjkorhatár emelésének a kérdése. Én csak öt évvel szeretnék visszalapozni. Többen - Pusztai Erzsébet és Csehák Judit is - hivatkoztak már arra a 60/1991-es országgyûlési határozatra, amely a nyugdíjreform szükségességével - egyáltalán, tágabb értelemben a társadalombiztosítási reform szükségességével - kapcsolatban fontos dolgokat megfogalmazott, irányvonalat jelölt meg.
Szeretném emlékeztetni képviselõtársaimat és az érdeklõdõ lakosságot is arra az állításra, amelyet Pusztai Erzsébet idézett itt az elõbb: akkor, 1991- ben ezt az országgyûlési határozatot több mint 80 százalékos támogatással fogadta el a tisztelt Ház. (Dr. Pusztai Erzsébet: Pontosan!) Tehát ebben a 80 százalékban benne volt az akkori ellenzéki pártok támogató egyetértése is, és egészen precízen benne voltak azok a várható intézkedések, amelyeket most szeretnénk konkretizálni.
Elhoztam ezt a határozatot. Nagyon röviden, csak azt a 7. pontot hadd idézzem belõle, amely kifejezetten a korhatáremeléssel foglalkozik. Az került megfogalmazásra, hogy elengedhetetlen a nyugdíjkorhatár emelése, 1993-ban el kell kezdeni a nõk korhatárának fokozatos emelését, majd az ezredfordulót követõen az általános és egységes korhatárt 62 évben kell megállapítani.
Azt gondolom, ilyen elõzmények után kiállni - mondjuk - egy ellenzéki képviselõnek, mint ahogy ezt megtette Selmeczi Gabriella, és arról beszélni, hogy itt egy puccsszerû kormányzati szándéknak szeretnénk érvényt szerezni, legalábbis kétséges és furcsa. Pusztai Erzsébet arról beszélt, hogy az akkori ellenzéki pártok képviselõi nem egészen úgy nyilatkoztak korhatáremelés- ügyben - egyáltalán nyugdíjreformügyben -, mint ahogy most kormánypárti pozícióból teszik. (Dr. Pusztai Erzsébet: Ezt nem mondtam.)
Én pedig azt gondolom, egy kicsit valóban fordított a helyzet. Az akkori ellenzéki pártok nagyobb felelõsséggel érezték át, hogy a nyugdíjrendszer reformra szorul, mert nem tudnak olyan beszédet idézni akkori parlamenti jegyzõkönyvekbõl, ahol a szabaddemokraták képviselõi akár egyetlenegy érvet a nyugdíjreform ellen elmondtak volna. Míg most annak vagyunk tanúi ebben a mai parlamenti vitában, hogy a klasszikus pártszereposztás jegyében fogalmazódnak meg az érvek. A kormánypártok természetesen védelmezik az elõkészített reformálláspontot, az ellenzéki képviselõk pedig - ki-ki vérmérséklete meg érzése szerint - különbözõ módon, de eléggé vehemensen támadják.
Erre még szeretnék kitérni a rendelkezésemre álló idõ végén, de mielõtt reagálásokba fognék, hadd mondjam el valóban nagyon tömören azt, amit a korhatáremeléssel kapcsolatban fontosnak tartok.
Elõször hadd szögezzem le, úgy érzem, ez a korhatárkérdés rendkívüli mértékben túl van dimenzionálva, túl nagy hangsúlyt kap, alkalmas arra, hogy a lakosság hangulatát befolyásolja, hogy politikai indulatokat gerjesszen; miközben senki nem gondolkodik a kormánypárti képviselõk közül egy olyan merev korhatárstruktúrában, amelyet valóban el kellene utasítani.
Számtalanszor elmondtuk, most is szeretnék erre lehetõséget teremteni: rugalmas nyugdíjrendszert szeretnénk. A "rugalmas" jelzõ nem pusztán annyit jelent, hogy a korhatáremelést az egyik évrõl a másikra, egy határvonallal, radikálisan vezetjük be, ami elviselhetetlen terheket róna a lakosságra. Nemcsak attól lenne rugalmas ez a rendszer, hogy átmeneti idõt biztosít a megemelés számára, hanem attól is, hogy a tartalma rugalmas. Vagyis nem jelent kényszert az egyén számára, hanem igenis választási lehetõséget jelent.
Nagyon röviden arról szeretnék beszélni, hogy mi az, ami miatt a lakosság a jelenlegi nyugdíjrendszert igazságtalannak érezheti, igazságtalanként éli meg.
(12.40)
Az közismert, hogy a nyugdíjak átlagos színvonala rendkívül alacsony, az átlag nyugdíj 15 600 forint, és ez tényleg mélyen alatta van annak a szintnek, ahol még szolidan, de színvonalasan meg lehet élni. Ha viszont e szám mellé odatesszük azt az átlagot, amit az éppen nyugdíjba menõk nyugdíjmegállapítása alapján produkálunk, akkor azt látjuk, hogy jóval alatta van - több mint 2000 forinttal, vagy pont 2000 forinttal van alatta - az éppen frissen nyugdíjba menõ átlagos színvonala. Mindez abból az egyensúlyzavarból adódik, hogy a bevételi és a kiadási oldal feszültségét nem lehet a jelenlegi rendszer játékszabályai mellett másként kezelni, minthogy évrõl évre a nyugdíjba vonulás feltételeit rontja a nyugdíjrendszer. Hiszen egyfelõl van egy számottevõen növekedõ nyugdíjaslétszám. Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy ebben a számottevõ növekedésben még nem is játszik szerepet kellõ hangsúllyal a demográfiai változások súlya, hiszen mindez a foglalkoztatási helyzet megváltoztatásának következtében áll elõ. A munkanélküliség kérdésének kezelése szempontjából volt tulajdonképpen egy tudatos kormányzati politika az, hogy felhúzta a zsilipet a nyugdíjba vonulás elõtt, következésképp oda beözönlött egy csomó korhatár elõtti és rokkantnyugdíjas.
Tehát egyfelõl nagyon felduzzadt a kiadási oldal szükséglete, másfelõl pedig igencsak korlátozott a bevételi oldal növekedési lehetõsége. Ilyen körülmények között - és hozzátéve ehhez a nyugdíjrendszernek azt az elemét, hogy törvény szabályozza számunkra a létezõ nyugdíjasok nyugdíjemelését, s azt évrõl évre a nettó átlagos bérnövekedéshez kell igazítani - nem volt, nincs más lehetõség, mint az éppen nyugdíjba vonulás feltételeinek a rongálása.
Azt gondolom, hogy a jelenlegi rendszert mindannyian igazságtalannak tartjuk, és igazából különbség a pártok között is csupán abban van, hogy cipelik-e a döntéssel kapcsolatos kormányzati felelõsséget vagy nem. Ha nem cipelik, könnyebb a vágyak és ideák szintjén megmaradni, és egy elképzelt rendszer érdekében síkra szállni olyan szlogeneket hangoztatva, hogy hogyan legyen biztonságot garantáló és igazságosabb nyugdíjrendszer. Míg ha kormányzati pozícióban van egy képviselõ, akkor nagyobb hangsúllyal kell figyelmet fordítania arra, hogyan alakul a bevételek oldala.
Úgy gondolom - és ez a Szabad Demokraták Szövetsége álláspontja a nyugdíjrendszer kérdésében - , hogy a korhatár helyett, illetve a korhatár mellett a munkában töltött évek számának kell lenni annak a meghatározó elemnek, ami a nyugdíj megállapításával kapcsolatban domináns szerepet kell hogy játsszon. Ha ezt képesek vagyunk megcsinálni, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy azok a lakossági aggodalmak, amik most igen élénken élnek az emberekben és persze különösen a nyugdíj elõtt állókban, csökkenni fognak, és kielégíti az emberek igazságérzetét egy olyan rendszer, amiben a degresszió, tehát a csökkentés figyelembevétele a szolgálati idõre nem vonatkozik. Sõt, ellenkezõleg, valamilyen értelemben a hosszabb szolgálati idõ ösztönzését preferálja a rendszer.
(Az elnöki széket dr. Kóródi Mária, az Országgyûlés alelnöke foglalja el.)
Úgy érzem, hogy az idõm nagyon eltelt, pedig tényleg nagyon szerettem volna jó néhány képviselõtársam mondandójára reagálni. Nagyon röviden emlékeztetnék Torgyán képviselõtársam megfogalmazására, aki azt mondta, azt hangsúlyozta, hogy a nyugdíjrendszer milyen szoros összefüggésben van a gazdaság aktuális állapotával. Azt gondolom, hogy ez azon kevés kijelentéseinek egyike, amivel maradéktalanul egyetérthetünk. Sajnos, a következtetéseivel nem értek egyet, hiszen õ azt javasolta, hogy várjunk továbbra is a nyugdíjreformmal, elõbb hozzuk rendbe a gazdaságot, és majd utána sor kerülhet valamilyen nyugdíjreformra. Képviselõtársaim, én azt gondolom, hogy várakozásra már nincs idõ. Az elõbb idézettekbõl is kiderült, hogy már évekkel ezelõtt kellett volna és sürgõsen kellett volna ebben a kérdésben lépni.
Azt gondolom, hogy az elõzõ kormányzat bátortalanságán múlott, hogy amikor végre '93-ban rászánta magát, hogy valóban törvénybe iktassa a nõi nyugdíjkorhatár emelését, akkor is egy kicsit bátortalanul eltolta a választások utáni idõpontra, majd a választások évében valósággal meg is hátrált a bevezetésétõl. Azt gondolom, hogy ez alatt a néhány év alatt is számottevõen romlott a helyzet, következésképpen további várakozásra nincs idõ. Viszont nagyon jó lenne valóban, ahogy Gaál Gyula képviselõtársam felvezette, közmegegyezésre eltervezni az új rendszert. Valóban nagyon jó lenne nem a lakosság ellenében, hanem a lakosság megértésével, támogatásával eltervezni azt, hogy hogyan is szabályozhatjuk a jövõben a nyugdíjrendszert. Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)