DR. MEDGYESSY PÉTER pénzügyminiszter: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Elhangzott több hozzászólásban az az igény, hogy jó lenne, ha több szó esne a társadalmi jövõképrõl, a gazdaságpolitikai elképezelésekrõl, és hogy az egészet hogyan lehet beilleszteni valamifajta nagyobb egységbe. Ezért a mondanivalómat ezzel szeretném kezdeni.
Az államháztartási reform kérdéseirõl kívánok szólni néhány szót, miután az államháztartási reform része a nyugdíjreform. Mit értünk államháztartási reform alatt? Egyébként is, ha nem veszik tiszteletlenségnek, azt szeretném mondani, hogy olyan érzésem van, hogy ha én most a tévé másik oldalán ülnék, nagyon csodálkoznék, hogy mirõl beszélnek a képviselõk, mert olyan nyelvezetet használnak és használunk, amit a normál átlagember egyszerûen nem tud megemészteni. Ezért az államháztartási reformról sem igazán tudják, hogy micsoda. Megpróbálnám tehát nagyon röviden két mondatban megmagyarázni.
Az államháztartási reform alatt én azt értem, hogy megkezdõdött egy rendszerváltás nálunk a nyolcvanas évek végén és a rendszerváltás a társadalomnak, a gazdaságnak bizonyos területeit nem érintette. Az elosztási rendszerek gyakorlatilag olyanok maradtak, mint amilyenek voltak korábban. Ezeket az elosztási rendszereket meg kell változtatni, hozzá kell igazítani egy olyan polgári társadalomhoz, egy olyan civil társadalomhoz, ami felé megy ez az ország. Ez annyit jelent tehát, hogy a rendszerváltás része, talán egyik legfontosabb része az államháztartási reform. Ennek jegyében arra kell ráébreszteni az embereket, hogy öngondoskodásra van szükség, hogy maguknak kell felkészülniük a jövõjükre, a családdal kapcsolatos tennivalókra, hogy ez az öngondoskodás egyúttal azt igényli az emberektõl, hogy alkalmazkodóképesség alakuljon ki. Egy olyan alkalmazkodóképesség, amely lehetõvé teszi azt, hogy Magyarország felzárkózzon a világhoz, mert azok az országok voltak csak sikeresek, amely országok képesek voltak egy nagyon gyors alkalmazkodásra az állandóan változó világhoz. Ezt az igényt támasztja alá tulajdonképpen az államháztartási reform a maga oldaláról.
Ebbõl az is következik természetesen, hogy az államháztartási reform is - és így a nyugdíjreform is - nem egy vagy két év ügye, hanem 15-20 évé minimálisan. Elkezdõdött már az államháztartási reform bizonyos lépésekkel sokkal korábban és még nagyon sokáig fog folyni. Tehát ez egyfajta nagyon nagy változás, ami alapvetõen az emberek gondolkodását, az embereknek a saját maguk életéhez való hozzáállását kell hogy megváltoztassa. Ez egy nagyon nagy beleszólás az emberek életébe.
(12.50)
Ebbõl következõen gondolom azt, hogy mindenfajta felelõs hozzászólást meg kell gondolni, végig kell rágni, és megfelelõ, érdemi válaszokat kell tudni adni.
Természetesen az államháztartási reform nem csak nyugdíjreform, hanem nyugdíjreform, egészségügyi reform, oktatási reform - tehát a teljes elosztási rendszert, ha úgy tetszik, az államháztartás teljes kiadási struktúráját érinti. Ebbõl adódóan nagyon nagy igényû, nagyon komplex dolog, és nagyon sok összefüggése van. Ami miatt ezeket muszáj megtennünk, az az, hogy a ma mûködõ rendszerek nem töltik be a feladatukat, és veszélyes rendszerekké váltak. Veszélyes rendszerekké váltak azért, mert a mûködésképtelenségük rohamosan gyorsan fog kiderülni, tehát elõrefelé kell menekülni, és pozitív megoldásokat kell találni. Egyébként ez történik szinte a világ minden országában. Tessék megnézni, mi van Németországban, mi volt a múlt év végén Franciaországban, mi van Angliában!
Ezek nem konfliktusmentes kérdések, ezt senki nem állítja. De minden ország túl kell jusson ezen a perióduson, és nekünk van egy történelmi esélyünk, hogy mi most ne Európa hatvanas éveihez igazodjunk, hanem Európa kilencvenes éveihez tudjunk igazodni, hiszen az ott végbemenõ változásokat is figyelemmel lehet és érdemes kísérni.
Természetesen ahhoz, hogy az öngondoskodás kialakuljon, gazdasági növekedés kell. Ezért mindenkivel egyetértek, aki ezt a kérdést fölvetette; és hozzáteszem a másik oldalát is: ez egyúttal a gazdasági növekedés forrásává is válhat. Itt tehát egyfajta állandó kölcsönös kapcsolat van, és ennek tudatában és ebben a hitben kell ezzel a kérdéssel foglalkozni. Ezért gondoljuk mi azt - és gondolom személy szerint is azt mély meggyõzõdéssel -, hogy a gazdasági növekedés elõkészítésén és az erre való felkészülésen kell ennek az országnak - és a kormánynak is - tevékenykednie.
Mit értek én a feltételek alatt? Azt értem, hogy az államháztartás nem költekezhet túl, mert ha túlköltekezik, elvonja a tápanyagot a vállalkozói szférától. Ma az történik - és évek óta ez történik -, hogy az állami túlköltekezés nem teszi lehetõvé azt, hogy a vállalkozói szféra bõvüljön és erõsödjön. Értem ennek a gazdasági növekedésnek az elõkészítésén azt, hogy csökkenjen az infláció; mert inflációcsökkenés nélkül nincs vállalkozás, vállalkozás nélkül pedig nincs gazdasági növekedés. S ahhoz, hogy csökkenjen az infláció, nélkülözhetetlennek tartom, hogy csökkenjenek a kamatok. Mindezek azok a feltételek, amelyek ahhoz szükségesek, hogy azt lehessen mondani, hogy a gazdaság növekedési hátterét elõkészítettük.
Ugyanakkor - és nagyon fontosnak tartom a másik oldalt - meggyõzõdésem az, hogy azáltal, ha egyfajta öngondoskodásba megy bele ez az ország - mint ahogy a világon minden ország, minden fejlett társadalom ebbe az irányba megy -, ebbõl következõen ez egyúttal a gazdasági növekedés forrása is, azért, mert a megtakarítások, amely az öngondoskodásnak egyfajta következménye, egyúttal visszaforgathatók a gazdaságba; élénkíthetik, bátoríthatják a gazdasági növekedést, és ehhez a piaci intézményi rendszerek kidolgozásán is érdemes gondolkodni és tevékenykedni.
Az államháztartási reform alapkérdése - vagy egyik kulcskérdése legalábbis - a nyugdíjreform. Ezzel kapcsolatban néhány olyan fontos elemet szeretnék kiemelni, ami, úgy gondolom, elhangzott itt a vitában is, Szabó miniszter úr expozéjában, sok hozzászólásban. Mi azt valljuk, hogy az idõskori biztonságban, mint mindenütt a világban, az öngondoskodásnak tehát helyet kell kapnia. Ennek feltételeit azonban meg kell teremteni többek között azzal, hogy az élõmunka jóléti célú terhelését minden eszközzel mérsékelni kell, mert helyet kell hagyni a teljesítményeknek, a bérjövedelmek növekedésének - és ezáltal az öngondoskodásnak. Ennek jelentõségét külön is aláhúzza, hogy már most tudjuk: 2010 után demográfiai boom következik be a nyugdíjasok létszámában. Az úgynevezett Ratkó-gyerekek nyugdíjba mennek; ezt bármilyen nyugdíjrendszernek kezelnie kell.
Emellett a jövõ generációja, benne a gyermekeink iránt érzett felelõsség is megköveteli, hogy olyan terjedelmû idõskori szociális biztonságot teremtsünk meg, amely tartósan vállalható. Meg kell értenie a társadalom valamennyi olyan rétegének, amelyik még távolabb áll a nyugdíjazástól, hogy öngondoskodás nélkül nem tartható fenn az aktív életszakaszban elért jövedelempozíció. Nem szabad illúziókat kergetni. Már most nyíltan fel kell vállalni, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszerben érvényesülõ, a mindenkori átlagkeresetekhez viszonyított úgynevezett helyettesítési ráta nem emelhetõ, miután magasabb nyugdíjkiadást nem bír el az ország. Az elkövetkezõ 10-15 évben ez biztosan így van, s ha ez igaz, akkor érdemes belevágni egy olyan ambíciózus tervbe, amely az ország gazdasága számára évente nagyságrendekkel növekvõ, tartós, legalább 20-25 évre lekötött lakossági megtakarításokat tud gerjeszteni. Ezt csak egy tõkefedezeti nyugdíjelem képes biztosítani. Érdemes - és ezt most mint pénzügyminiszter is mondom - akkor is meglépni ezt, ha ezzel átmenetileg költségvetési többlethiányt vállalunk - és gondolom, nem kis dolog ezt hallani egy pénzügyminisztertõl... (Szórványos derültség.)
Az egyeztetések során a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat rendszeresen elmondja, hogy ha minden pozitív tényezõ bejön - amivel mi is számolunk -, akkor egy magasabb szintû nyugdíjrendszerhez is van forrás. Bár efelõl vannak bizonyos kételyeim, de fogadjuk el, hogy van forrás. Ebben az esetben azonban nem teljesül az az elsõ számú követelmény, amelyet hozzászólásomban már említettem: az igen magas járulékteher csökkenése. Magyarországon ugyanis az élõmunkaköltségekhez képest 58 százalék a társadalombiztosítási terhelés; tehát 100 forint bérre 58 forint teher jut. A fejlett Európában 30-40 százalék között van ez a tipikus járulékteher; s csak megemlítem, hogy Kelet-Ázsia országaiban ez 10-20 százalék, Japánban közel 20 százalék ez az arány. Mi úgy számolunk ma - ez itt mint kérdés, mint felvetés is elhangzott -, hogy egy olyan 5-10 százalékpont közötti csökkenés az, amely még biztosítja a ma nyugdíjban lévõk és nyugdíjba menõk nyugdíjához szükséges hátteret és ugyanakkor a gazdasági növekedés szempontjából egyfajta lendületet adhat. A mai magas járulékteher csökkenti a magyar termékek versenyképességét a nemzetközi piacokon, beszûkíti a vállalkozások mozgásterét - tehát borzasztóan káros. Ebbõl következõen mindenkivel egyetértek, aki a járulék csökkentésének igényét veti föl.
Mi az, ami ma az egyik legnagyobb probléma a gazdaságunkban és a társadalomban? Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy a feketegazdaság az, amibõl nem jön állami bevétel, és emiatt van a tisztes adófizetõknek magas adóterhe és járulékfizetési kötelezettsége. Igen figyelemreméltó adatok vannak arról, hogy a vállalkozások gyakran minimumbéren foglalkoztatnak magas kvalifikációjú szakembereket - idézõjelben minimumbéren -, illetve maguk a vállalkozók is minimális adózott jövedelmekbõl tartják fent néha sokmilliós gépkocsijaikat.
Mi segíthet ezen? Többek között egy olyan nyugdíjprogram, amelyben a befizetések szorosan kötõdnek a kifizetésekhez, és az élõmunka terhelése elfogadható szintre mérséklõdik. Mindezt a jelenlegi járulék- és nyugdíjrendszer nem képes egyidejûleg teljesíteni.
A piacgazdasági viszonyokhoz való felzárkózás egyben azt is igényli, hogy ne valamennyi elosztási rendszer garantálja a szociális funkciót, hanem a szelektív szociálpolitika legyen az, amely ezt egy helyre centralizálja. Szét kell tehát választani a szolidaritási és az egyéni érdekeltséget, valamint a szociális funkciót. Rendet kell tehát ezen a téren csinálni. Ennek megfelelõen az alapnyugdíj a szolidaritási, a tõkefedezeti nyugdíjelem az egyéni érdekeltséget, a szociális funkciót pedig a szelektív szociálpolitikai rendszer kell érvényesítse, és akkor minden funkciónak megvan a maga eszközrendszere.
Mit tud még a tõkefedezeti pillér? Azt, hogy a járulékfizetõ egyéni számláján gyûlik a megtakarítás, így folyamatos információja van a biztosítottnak arról, hogy mennyi pénze van, amikor nyugdíjba megy, mire számíthat. Ráadásul meghatározott korlátok között, egyéni döntés szerint örökölhetõ a befizetett összeg; azok között a korlátok között, amelyekrõl egyébként itt már szó volt. Ez, úgy gondolom, igen vonzó; végre az úgynevezett nagy kasszában nem tûnnek el egy élet során befizetett súlyos összegek, mert ez bánt sokakat. Nyilvánvaló, hogy vállalni kell egy bizonyos szintig a szolidaritást; ezt teljesíti az új nyugdíjrendszer elsõ, úgynevezett alapnyugdíja.
Természetesen megértem azokat, akik a nyugdíjrendszer biztonságát féltik, vagyis félnek attól, hogy az új, vegyes finanszírozású rendszerben keletkezõ tartós megtakarítások esetleg elúsznak. Szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy mint a világon mindenütt, a tartós megtakarítások tõkepiacon történõ felhasználásának biztonságát meg lehet teremteni.
(13.00)
Néhány elrettentõ példán túl - amit nyilván jó szándékból szoktak emlegetni - nem ez jellemzi a tõkepiacokon mûködõ megtakarításokat. Többek között ezért célszerû a nyugdíjalapok decentralizálása, és javasolt intézményként az elismert pénztári forma alkalmazása. Ez már önmagában egyfajta diverzifikáló, megkülönböztetõ tényezõ - íme, én is beleesek abba a hibába, hogy olyan kifejezéseket használok, amiket a közvélemény nyilván kevéssé használ -, természetesen százszázalékos biztonság nincs, de ez a központi költségvetésbõl finanszírozható kiadásnál is ugyanígy van, csak másképp éljük meg, mert például a reálértékek csökkennek.
(Dr. Kiss Róbert helyét a jegyzõi székben Sasvári Szilárd foglalja el.)
A nyugdíjtervek nem érinthetik kedvezõtlenül - s ez nagyon fontos - sem a nyugdíjban lévõ embereket, sem azokat, akik a jövõben lesznek nyugdíjasok. Mi abban hiszünk, hogy lesznek olyan korosztályok, amelyek az új rendszerben a tõkefedezeti nyugdíjelem beérésével jobban járnak. Nem elkapkodott intézkedéssorozatról van szó; az új, vegyes finanszírozású nyugdíjrendszer végül is 2020-ban teljesedik ki, ha önök, képviselõk, elfogadják azt a javaslatot, hogy az új, vegyes finanszírozású nyugdíjrendszerben a kötelezõ átlépés a 40 éves és az ennél fiatalabb korosztályokra vonatkozzék. A 40 év fölöttieket sem zárnánk ki, számukra választási lehetõséget biztosítanánk az új rendszerben.
Végül hangsúlyozni szeretném, hogy meggyõzõdésem szerint azok vállalnak kisebb kockázatot, akik egy ilyen ambíciózus nyugdíjrendszer-váltást támogatnak, mert ha sokan vagyunk ilyenek, akkor sokan hiszünk abban is, hogy a magyar gazdaság képes a tartós növekedési pályára ráállni, ha a feltételeket kõkemény következetességgel megteremtjük hozzá, a tartós megtakarítások dinamikus növekedését, minden eszközt az infláció leszorítására, a kamatok csökkentésére és exportképességünk javítására fordítjuk.
Mindehhez az új típusú nyugdíjrendszer hozzájárulhat, de a lényeg az, hogy véleményünk szerint az általunk javasolt nyugdíjrendszer az idõskorú lakosságnak az elkövetkezõ évtizedekben összességében biztosabb, magasabb színvonalú ellátást fog biztosítani.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)