KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA (MSZP): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! Nagyon nehéz a vita ötödik órájában ellenállni annak a kísértésnek, hogy az ember megpróbáljon a korábban elhangzottakra valamilyen módon reagálni. Én mégis megpróbálom ezt megtenni, és maradok eredeti elképzelésemnél; annál tudniillik, hogy az 50 körüli nõi korosztály érdekeiben és az õ nevükben próbálok szólni.
Többé-kevésbé komolyan, többször mondtam már kortársaimnak, hogy meg kellene alakítanunk az ötvenes nõk érdekképviseleti szervezetét. Hiszen ez a korosztály valóban érdekképviseletre szorul. Ez az a korosztály, amelyik a háború alatt vagy közvetlenül a háború után született, ez az a korosztály, amelyik a gyermekeit a gyermekgondozási segély segítsége nélkül szülte. Ez az a korosztály, amelyik ma nagyon gyakran kerül abba a helyzetbe, hogy nemcsak a szüleit kell támogatnia, hanem az életet kezdõ gyerekeit is.
(13.20)
Ez az a korosztály, amelyik a munkaerõpiacon gyakran kerül majdnem reménytelen helyzetbe; hiszen nézzék meg az álláshirdetéseket, és nem fognak olyat találni, amelyik egy betölthetõ állásra 50 körüli nõ jelentkezését is elfogadja.
Nehéz helyzetû korosztály a miénk. És mégis, ennek a korosztálynak a nevében is vissza kell utasítanom minden olyan politikai szándékot, amelyik generációk között akar feszültséget kelteni. Ennek a korosztálynak a nevében is vissza kell utasítanom azokat az észrevételeket, azokat a megállapításokat, amelyek az 50 körüli nõk érdekeit úgy védik, hogy az 50 körüli nõk érdekeinek védelmével ijesztgetik a már nyugdíjban lévõ idõseket, vagy hivatkoznak arra, hogy a munkában maradó 50 évesek elviselhetetlen terheket és létbizonytalanságot hárítanak a fiatalokra.
Meg vagyok arról gyõzõdve, hogy az elõttünk álló feladatot csak egyképpen oldhatjuk meg: úgy, hogyha létrejön egy generációk közötti megállapodás; a három nagy generáció közötti megállapodás, ahol a fiatalok terhei nem lesznek elviselhetetlenek, ahol az 50 körüliek nyugdíjhoz jutási esélyei nem romlanak tovább, és ahol a ma már nyugdíjban lévõk biztonságát nem fenyegeti veszély.
Természetesen lehet tiltakozni a nyugdíjkorhatár emelése ellen, lehet hangzatos politikai frázisokat mondani a nõi nyugdíjkorhatár emelésének megakadályozása érdekében. De ha a generációk közötti megállapodás elmarad, akkor ennek a következményei azokra hullanak vissza, akik most ez ellen a megállapodás ellen tesznek.
Azt, hogy a nõi nyugdíjkorhatár felemelését szükségszerûnek tartja a szakma és a politika, 1991-ben a már sokat idézett országgyûlési határozat eldöntötte. Eldöntötte, belátván azt, hogy a "muszájjal" nem lehet vitatkozni. A mondat Jókai Móré, aki azt mondta, hogy a "kell" még idõnként áthágható, de a "muszáj" olyan nagy úr, hogy azzal vitatkozni nem lehet. És ezt a "muszájt" 1991-ben az országgyûlési határozat elfogadása során olyan körülmények között látta be 80 százalékos többséggel valóban a magyar parlament, amikor elindult a GDP drámai csökkenése - ez egyébként néhány év alatt a háborús veszteségek nagyságrendjét elérte -, amikor Magyarországon elkezdett növekedni a munkanélküliség, '93-ra, a korhatáremelésre vonatkozó törvény elfogadásáig drámai nagyságot ért el, hiszen elérte a 700 ezres csúcsot, és ekkor még a munkaerõpiacra viszonylag nagy létszámú korosztályok léptek ki. A "muszájjal" azonban már ekkor sem lehetett vitatkozni.
A demográfiai okokra nagyon sokan hivatkoztak ma délelõtt. Ehhez legfeljebb azt a megjegyzést kell fûznöm, hogy természetesen a "muszáj" mögött meghúzódó demográfiai okok nem elsõsorban az alacsony születési számból vezethetõk le. Azt hiszem, naivitás azt képzelni, hogy a ma alacsony születési szám miatt kellett 1991-ben és '93-ban a korhatárt felemelni. De a demográfiai okok között természetesen ott van az a tény, hogy a század elsõ negyedében született, nagy létszámú korosztályok - szerencsére - jelentõs arányban élnek, itt élnek velünk és közöttünk, õk a mai 70-esek és 80-asok, és ezeket a nagy létszámú korosztályokat egy rendkívül alacsony aktivitású, rendkívül alacsony szinten ténylegesen foglalkoztatott aktív korcsoportnak kell eltartania.
Az "eltartás" szó ellen tudom, hogy lázadoznak azok az állampolgártársaink, akik ma nyugdíjasok - és szeretném, ha nem értenének félre -: nem tartom õket eltartottnak a szó erkölcsi és szociológiai értelmében. Hiszen ezt az országot valóban õk építették fel, és ebbe az országba beleépítették az egész életüket. De a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer logikája szerint õk a mindenkori aktívak járulékbefizetéseibõl kapják a nyugdíjukat. Ennek a nyugdíjnak más forrása nincs. Ezért vagyok kénytelen megismételni a mondatomat: a ma élõ, nagy létszámú nyugdíjas korosztályokat csak a nagyon alacsony aktivitású, nagyon alacsony foglalkoztatási szintû aktív generációk tarthatják el.
A nyugdíjkorhatár emelésének szükségességét tehát belátta a szakma és belátta a politika. Ezért azt hiszem, célszerû másodikként azt a kérdést föltenni, hogy itt és most, 1996 tavaszán lehetséges-e a nyugdíjkorhatár felemelésének valódi elindítása, lehetséges-e, hogy az évekkel ezelõtt meghozott döntés valódi következményeivel végre szembenézzünk, lehetséges-e, hogy ez a kormány elvállalja azt, amit az elõzõ kormány csak kimondott, de végrehajtani nem tudott, lehetséges-e elindítani a nõi nyugdíjkorhatár emelését - vagy az olyan katasztrofális következményekkel jár, amelyeket apokaliptikus módon festettek fel elõttem az elõttem szóló szónokok.
Ha mérlegeljük a lehetõséget és a lehetségességet, akkor természetesen a '93-as állapothoz képest meg kell állapítanunk azt is, hogy a munkanélküliség azóta csökkent. Még akkor is fontos tény ez, ha tudjuk, hogy a munkanélküliség belsõ összetétele viszont rendkívüli módon romlik. És bármennyire is furcsa, bármennyire is paradoxonnak tûnik, a munkanélküliség belsõ összetétele tulajdonképpen a nõi nyugdíjkorhatár felemelhetõsége mellett szóló érv.
Tudniillik a ma munkanélküli állampolgártársaink között nagyon sokan vannak olyanok, akikre, mondjuk ki - szörnyû, de ki kell mondani -, soha többé nem lesz munkaerõpiaci kereslet, vagy nagyon valószínûen soha többé nem lesz piaci körülmények között kereslet. Hozzásegíthetjük õket munkához támogatott módon, közhasznú munkában, de a munkaerõpiac nem fog tudni állást felajánlani az alacsonyan képzettnek, a szakképesítéssel nem rendelkezõnek, a szakképesítés megszerzésére képtelennek, annak, aki depressziós térségben él, annak, aki más szempontból hátrányos a munkaerõpiacon - hadd ne folytassam a sort -, csökkent munkaképességû, vagy mondjuk ki azt is: cigány. Hiszen ha egy cigány munkavállaló számára próbál a munkaügyi központ állást találni, azt hiszem, képviselõtársaim is tudják, hogy ezt milyen eséllyel teszi.
Tehát a munkanélküliség belsõ összetételébõl az következik, hogy a nyugdíjkorhatár emelésébõl származó munkaerõpiaci hatás nem változtat a munkanélküliség tényleges nagyságrendjén, hiszen a ma tartós munkanélküliek jelentõs többségét, fájó szívvel mondom, a társadalomnak hosszú távon el kell tartania.
Fontos tény az, hogy a foglalkoztatottak létszámának a csökkenése megállt. Fontos tény, hogy az elkövetkezendõ 15 évben viszonylag alacsony létszámú korosztályok fognak kilépni a munkaerõpiacra - ma az általános iskolában rendkívül alacsony létszámú gyermekkorosztályok tanulnak. Fontos tény az is - kénytelen vagyok reagálni a Torgyán József által elmondott számokra -, hogy az elmúlt években a most korhatáremeléssel érintett nõi korosztályok jelentõs része már inaktívvá vált. Torgyán József több százezres, munkaerõpiacon bennmaradó tömegrõl beszélt. Ha majd megteszi, hogy megnézi az ezzel kapcsolatos statisztikai adatokat, akkor látni fogja, hogy 2000-ig ez a munkaerõpiacon maradó nõi munkavállalói grémium nem haladja meg a 60 ezer fõt, és ennek az az egyszerû oka, hogy még ebben az évben is, 1996-ban a most 50 éves, tehát 1946-ban született korosztály élhet a korengedményes nyugdíjazás lehetõségével, és éltek az idõ elõtti nyugdíjba vonulás lehetõségeivel az egy- két évvel idõsebb korosztályok.
(13.30)
Tehát a nyugdíjemeléssel érintett korosztályok jelentõs része már kiürült, megritkult, azok, akik nyugdíjba akartak menni, a jogszabályi lehetõségekkel élve ezt megtették.
Mindebbõl az következik, hogy most nem a korhatáremelésrõl kell döntenünk, errõl a döntés megvan. Arról kell viszont döntenünk, hogy hogyan, milyen körülmények között válthatjuk valóra a korábbi parlament nagy egyetértéssel hozott döntését és hogyan kell ezt a döntést úgy valóra váltani, hogy az a társadalom számára elfogadható legyen.
Én nem tudom értelmezni képviselõtársnõmnek azt a mondatát, hogy tiltakozik a korhatár drasztikus emelése ellen. Azt, hogy a korhatáremelés lépcsõzetes módon történjen, szintén az elõzõ parlament eldöntötte, még akkor is, ha ebbõl a parlamentbõl fájó módon ifjú képviselõtársnõmet hiányolni kellett, gondolom, hogy egy-egy parlamenti pártnak azért van kollektív emlékezete. Tehát hogy a korhatáremelésre kétévenként egy évvel kerüljön sor, ami sokkal közérthetõbb módon azt jelenti, hogy minden egyes életkori csoport, minden egyes évjárat - elnézést kérek kortársnõimtõl, tudom, hogy a boroknak van évjáratuk, nekünk, nõknek nincs, és sajnos az idõ múlásával ezért értékünk sem feltétlenül emelkedik, mint a boroké, de mégiscsak ezt a kifejezést használom - egy évvel tovább dolgozik, ebbõl az következik, hogy minden második év üres, minden második évben nem lép ki korosztály a munkaerõpiacról, nem megy nyugdíjba. Tehát ha most a papírformát számoljuk, az 1941-ben született nõk az idén még 55 éves korukban elmehettek és elmehetnek nyugdíjba. Ebbõl következõen legkorábban az 1942-ben született nõket érintheti a korhatáremelés, és a lépcsõs emelés szabályai szerint minden következõ évjárat egy évvel tovább dolgozik, és így érjük el a következõ évezred elsõ évtizedének a közepére a hatvanéves nõi nyugdíjkorhatárt. Drasztikus emelésrõl tehát szó nincs és nem is lehet, és természetesen annak a mérlegelését kérem és kérjük a kormánytól, hogy az eredetileg elfogadott táblázattól eltérõen az 1942-ben született nõkre ne szakadjon rá egy hároméves induló lépcsõ, hiszen az 1942-ben született nõk nem tehetnek arról, hogy a nyugdíjkorhatár emelésével az elõzõ kormány nem tudott megbirkózni, és számukra is olyan lépéseket kell biztosítani, hogy ne kerüljenek indokolatlanul, különösen ne kerülhessenek alkotmánysértõ módon hátrányos helyzetbe.
A másik kérdés, amellyel szembe kell néznünk, nem a "mikor", hanem a "hogyan" kérdése, és azt hiszem, hogy ebben a mai vitában - néhány képviselõtársamtól eltekintve - errõl esett a legkevesebb szó, hiszen a történet nem a nyugdíjkorhatár-emelésrõl szól ma már, igyekeztem érvelni amellett, hogy ez a kérdés évekkel ezelõtt eldõlt. Arról szól viszont sokkal inkább, hogy a kormány, a parlament hogyan tudja valóra váltani az eredeti politikai szándékot. Azt a politikai szándékot, hogy ne mechanikus módon korhatárt emeljen, hanem olyan helyzetet teremtsen, amelynek során a nyugdíjba vonulási korcentrum emelkedik meg. Hangzott el errõl adat a korábbiakban. Valóban az átlagos nyugdíjbavonulási idõ Magyarországon a nõknél alig haladja meg az 52. évet, a férfiaknál pedig 54. év, és nálunk sokkal gazdagabb országok és sokkal gazdagabb nyugdíjbiztosító rendszerek sem bírják elviselni, hogy ilyen fiatal korban kezdjék nagy tömegben a korábbi aktívak a nyugdíjas életüket. Viszont soha senki nem cselekszik saját józan érdekei ellenében, ezért a nyugdíjkorcentrum emelkedésében csak akkor lehet bízni, hogyha olyan szabályok, olyan feltételek kerülnek bevezetésre, amelyek érdekeltté teszik az érintetteket abban, hogy tovább dolgozzanak. Ezért megerõsítem mindazt, amit a korábbiakban elsõsorban Béki Gabriella, Gaál Gyula és Csehák Judit mondtak errõl, ezt a célt csak akkor fogjuk elérni, hogyha a nyugdíjbavonulás lehetõsége nem mereven kötõdik életkori határhoz, hanem meghatározó a szolgálati idõ, a jogszerzõ idõ. Azt hiszem, mindenki, aki ma aggodalommal figyeli a parlamenti vitát, egyetért velünk abban, hogy aki több szolgálati idõt szerzett, aki hosszabb ideig dolgozott, aki hosszabb ideig fizetett járulékot, azokért is, akik korábban választották a nyugdíjba vonulás lehetõségét, annak jobban kell járnia.
Ma a helyzet fordított, erre is történt utalás, hiszen a mai rendszerben, ha valaki jóval a korhatár elõtt nyugdíjassá lesz, mert nyugdíjassá lehet, akkor - mire eléri az öregségi nyugdíjkor határát - magasabb nyugdíjjal rendelkezik majd, mint azok, akik a korhatárig dolgoztak és õérte is fizettek járulékot, az õ megélhetéséhez is hozzájárultak. Az igazságtalan helyzeten fordítani és az ösztönzõkön változtatni kell, és nem büntetéssel, hanem a továbbdolgozás, a további szolgálati idõ megszerzésének reális mértékû javításával. Még egyszer mondom: senki nem cselekszik józan érdekei ellenében, hogyha az ösztönzõrendszer jól mûködik, hogyha világos lesz, hogy aki korábban lép ki az aktív életbõl, ezt a döntést elvállalhatja, de ha tovább dolgozik és mások eltartásához is hozzájárult járulékaival, akkor garantáltan jobban fog járni, a választási lehetõség nem drámai élethelyzetet, hanem józan mérlegelést tesz majd lehetõvé.
Természetesen még egy megjegyzést kell az elhangzottakhoz fûznöm. Körülbelül egyetértés volt abban, hogy egy ilyen rugalmas rendszerben nem a merev életkori határ, hanem a szolgálati idõ és az életkor valamilyen kombinációja teszi lehetõvé a nyugdíjba vonulást. De természetesen egy minimális szolgálati idõvel tetszés szerinti idõpontban nem lehet nyugdíjba vonulni. Ez azt jelenthetné, remélem, hogy Szilágyiné Császár Terézia sem így gondolta -, hogy miután ma 20 éves szolgálati idõvel lehet nyugdíjra jogosultságot szerezni, ha ezt tetszés szerinti idõpontban meg lehetne tenni, akkor ma mondjuk a 37 évesek is 20 éves szolgálati idõvel nyugdíjba vonulnának, és innentõl kezdve csak azt kellene eldönteni, hogy melyik az az életkor, amikor kötelezõen át kell menniük a tiloson. Mert azt hiszem, senki nem gondolhatja komolyan, hogy 37 évnél kezdõdõ nyugdíjaskortól egy remélhetõleg minél hosszabb, kiszámítható emberi életkor végéig elfogadható színvonalon el tud tartani a biztosítás nagyon korán nyugdíjba menõ állampolgárokat. Ennyit tehát a szolgálati idõrõl - és megismétlem: az idõ elõtti nyugdíjba vonulás feltételei között - sok képviselõtársammal együtt így gondoljuk - meg kell tartani kedvezményként a gyermekek számát, és még egy feltételben egyetértünk jó néhányan: a szolgálati idõ és a gyermekek száma mellett mérlegelendõnek tartjuk a nyugdíjra készülõ egészségi állapotának beszámítását az idõ elõtti nyugdíjba vonulás feltételei közül.
Kedves Képviselõtársaim! Mi ötvenesek nagyon sokfélék vagyunk. Vannak közöttünk gyermekesek és gyermektelenek. Vannak közöttünk olyanok, akik még alkotni akarnak és pályájukon elõre akarnak lépni, vannak közöttünk olyanok, akik megfáradtak, nem egészségesek és szeretnének minél elõbb nyugdíjba vonulni. Vannak közöttünk egészségesek és vannak közöttünk betegek. Vannak közöttünk olyanok, akik családban élnek és számíthatnak mások támogatására, és vannak közöttünk olyanok, akik csak önmagukra számíthatnak. Én a törvényhozástól és képviselõtársaimtól azt kérem, hogy gondoljanak erre a sokféleségre, ezért megismétlem azt, amit Béki Gabriella mondott: legyen a nyugdíjba vonulás választási lehetõség, és a továbbdolgozás ne legyen kényszer.
Azt kérem, hogy igazítsa a törvényhozás az ellátórendszereket ahhoz a sokféleséghez, amelynek a jellemvonásai természetesen még tovább sorolhatók.
(13.40)
Végül egyetlen mondat - kénytelen vagyok úgy válaszolni képviselõtársaimnak, hogy nincsenek jelen -: Lányi Zsolt képviselõtársam azon aggódott, hogy mindaz, amirõl mi beszélünk, hogyan jut el a széles közvéleményhez. A Szocialista Párt társadalmi vitát kíván szervezni a nyugdíjrendszer átalakításáról és a nyugdíjkorhatár emelésérõl; és miután 209 képviselõvel rendelkezik, lehetõsége van arra, hogy minden egyes választókerületben fel tudja ajánlani azokat az információkat, amelyekre minden bizonnyal sokan várnak. Én egyébként személy szerint szívesen látom Lányi Zsolt képviselõtársamat bármelyik fórumon, amelyre megyek; nagyon fontos lenne, hogy szakmai érvekkel álljunk együtt az állampolgárok elé, és vállalom a szakmai vitát a nyugdíjrendszer korszerûsítése és a nyugdíjkorhatár emelése kérdéseiben is. Ha pedig ennek a vitának a végére értünk, szívbõl remélem, hogy a kortársaim nevében is mondhatom, remélhetem: kialakul a generációk közötti megállapodás esélye. Mindenkitõl, aki az érintett korosztályhoz tartozik, az erre való nyitottságot szeretném kérni. Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon.)