DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): Tisztelt Elnök Asszony! Kedves Képviselõtársaim! Vitánk érdekes hullámokat vet: idõnként egészen éles összecsapások hangzanak el, máskor pedig mintha egymásnak rímelnének a Ház két oldalán elhangzott gondolatok - legfeljebb még annak az elismerése hiányzik, hogy ez a rímelés abból a bizonyos összhangzattani szempontból is jó.
Bevezetõül néhány problémát szeretnék felsorolni, az elsõ rögtön olyan, ami még nem került elõ.
Nyugdíjrendszerünk feszítõ gondjai között szerepelnek azon idõsebb nyugdíjasok ügye, akik valamikor a '70-es években vagy a '80-as évek elején mentek nyugdíjba, egy egészen más társadalom mélyen nyomott fizetésével rendelkeztek, és abból az alacsony fizetésbõl deriválódott, született meg az õ nyugdíjuk - tehát alacsony fizetésbõl alacsony nyugdíj. Egy szóval kisnyugdíjasoknak szoktuk nevezni ezt a réteget, és az õ gondjaik ügyében nagyon kevés segítség történt. Az elmúlt négy évben egyszer sikerült egy olyan nyugdíjemelést létrehozni, amely kifejezetten a nyugdíjban eltöltött évek alapján adott többlet-nyugdíjemelést, ezzel elsõsorban ezt a réteget, a társadalomnak ezt a szeletét akarta jobb helyzetbe hozni. Nem jutott rá többször forrás, holott most egy egész más világban élünk, egész más árak vannak, egész más bérrendszer van; a nyugdíjak indexálása folyik, de a már elrontott helyzetet indexálva is csak elrontottnak lehet látni, legfeljebb úgy-ahogy, egy kis levegõhöz jutnak ezek az emberek.
Tehát amikor a forráshiányainkat vesszük számba, legalább azt tegyük meg, hogy ezt a hiányt is számon tartjuk, mint egyfajta erkölcsi kötelezettséget, de itt a korosztályok, az érintett évjáratok - hogy az elõbbi beszédbõl is idézzek - életkorát figyelembe kell venni, és bizony sietnünk kell, hiszen elkerülhetetlenül közeledik az, hogy ezektõl a korosztályoktól el kell válnunk.
A gondjaink között ott szerepel a befizetési kedv hiánya, aminél sok mindenre lehet hivatkozni; talán leginkább a járulék magas voltára lehet és kell hivatkozni.
A befizetõk számának csökkenésérõl is esett már szó; egyrészt azért csökkent a számuk, mert meg sem születtek, másrészt azért, mert nem befizetõk, hanem munkanélküliek. Ha itt helyesek azok a számok, amelyeket Kósáné mondott, akkor a baj talán nem olyan nagyon nagy, de körültekintõnek kell lennünk, mert ha a nyugdíjasból munkanélkülit csinálunk, akkor lehet, hogy a korhatáremeléssel esetleg csökkenteni is lehet nyugdíjjárulékot, a szolidaritási járulékot viszont emelni kell, tehát a dolog nem fog elõbbre jutni. Itt a különféle szakértõknek különféle számok állnak rendelkezésre; azt gondolom, elõbb-utóbb le kell tenni egy olyan hivatalosnak tekinthetõ szakértõi anyagot, amely közhiteles adatokból áll, és nem lesz politikai vita tárgya, hogy mi mennyi.
Az alapvetõ gondok között ott van a többször emlegetett aktív-inaktív arányváltozás, és az is szerepel különféle papírokon és hozzászólásokban, hogy akkor ezen hogy lehet változtatni: a járulék növelésével, a járadék csökkentésével és a korhatár emelésével. A járulékot csökkenteni szeretnénk, itt tehát sok mozgásterünk nincs; a járadékot nem akarjuk csökkenteni, mert erre erkölcsi és alkotmányos jogunk sincs; és az is egy nagyon nehéz dolog, amire Béki Gabriella célzott: valóban, '90 óta mindig, most is, az újra módosított törvény is folyamatosan rontja a frissen nyugdíjba menõk helyzetét - ez sem tartható a továbbiakban! Mit lehet akkor tenni?
A korhatáremeléssel kapcsolatban nagyon sok minden elhangzott, olyan is, amivel egyet lehet érteni. Nem pusztán a munkajogi értelemben vett korhatáremelés a probléma - azt gondolom, ezt lehet a legkönnyebben elfogadni. Ha szó szerint vesszük a szabad választást, akkor a társadalom is megbékél ezzel a gondolattal, és az ellenzéki pártok is megbékélhetnek vele; nem lehet azonban megbékélni azzal az ötlettel, ami a sajtóból szivárgott ki - heves reakciókat váltva ki -, és most, az elõkészítõ anyagban is benne van, nevezetesen: a megemelt nyugdíjkorhatár elõtti nyugdíjba menés nyugdíjcsökkentéssel, méghozzá növekvõ mértékû nyugdíjcsökkentéssel járjon. Kósáné képviselõtársunk beszéde mintha kizárta volna ezt a lehetõséget. Ha kizárta, ha valóban ez a koalíciós pártok szándéka, akkor van egy közös nyelv, amelyen beszélni lehet. Megítélésem szerint elfogadhatatlan ez a bizonyos csökkentés. Pontosan azon kell dolgozni, hogy az érdekviszonyok egy racionális rendbe álljanak be. Ha érdekeltté tudjuk tenni az állampolgárokat, hogy õk akarjanak tovább dolgozni, mert jobban járnak, akkor nem mechanikusan kell emelni, és kényszeríteni õket a nyugdíjkorhatár tekintetében, hanem rájuk kell bízni a szabad döntést - ezer élethelyzet van, amit egy törvény nem tud kezelni. Az állampolgár szabad döntése és egy racionális üzenet kell: jobban jársz, lényegesen jobban jársz, ha tovább dolgozol; és erre azért történetesen van forrás, mert minden olyan állampolgár, aki csak egy évvel is tovább dolgozik, jelentõs megtakarítást hoz az egészben. Ha ennek egy részét neki visszajuttatjuk, akkor az méltó és igazságos lépés, és a már nyugdíjban lévõk érdekeit is védi, mert - azt hiszem, errõl sem esett ma még elég szó - ez is egy nagyon-nagyon lényeges dolog.
Egyébként a befizetésben is érdekeltté kell tenni az embereket! A befizetéssel az a helyzet, hogy pár hónapja az egyik kormánypárti képviselõtársam nagy lelkesedéssel javasolta - azt hiszem, a feketegazdasággal kapcsolatos vitában -: igenis, hozzunk olyan szabályokat, hogy az emberek tudják, ha nem fizetik be a nyugdíjakat, akkor rosszabbul fognak járni. Illõ tisztelettel: ma ez a szabály érvényes, amit a képviselõtársunk javasolt, az ma hatályos jog. 1988 óta mindenkinek beszámít a jövedelme az akármikori nyugdíjába. Évrõl évre automatikusan növekszik az úgynevezett nyugdíjbeszámítási idõszak. Tisztelt képviselõtársaim, minden évben meghozzuk azt a szabályt, hogy a régi befizetéseket hogyan kell indexálni, azok hogyan számítsanak be a most nyugdíjba menõk számára. Tehát tudatosítani kell az emberekben, már most, a meglévõ rendszerben, hogy ezen lehet javítani - ez nem baj, sõt, ez kívánatos! Igen, legyen érdekelt, tudja minden magyar állampolgár: saját jövõjét építi akkor, ha nem minimálbéren tengeti sanyarú életét az 50 millió forintos kocsiban. Tehát azzal nagyon egyetértek, hogy ebbe az irányba kell továbbmenni.
(13.50)
A szolgálati évek jelentõségét nem szabad lebecsülni. Az egész vita a nyugdíjkorhatár kérdésérõl tulajdonképpen semlegesíthetõ. Nem estek jól azok a kicsit - hogy mondjam - gúnyolódónak tûnõ megjegyzések, hogy a 37 éves nõ már akkor nyugdíjba mehet. Egyébként ha a nyugdíjrendszer olyan, hogy a várható életkor alapján kiszámítja az eddig megszerzett jogosultságnak a terítését, és terítjük a 37 éves nõ vagy férfi várható életkora szerint, akkor az illetõ pillanatok alatt fel fogja mérni: ezt a döntést kicsit elkapkodta, hogy most menjen nyugdíjba. Ha ehhez képest a betegeknek, a tényleg rászorultaknak biztosítjuk a rokkantsági ellátást, az természetesen egy lehetséges dolog.
Van ennek a mai vitának egy nagyon furcsa olyan eleme, amely miatt mind kormánypárti, mind ellenzéki képviselõtársaimmal vitatkoznom kell. Mintha dogmaként elfogadtuk volna azt, hogy a szolidaritás: felosztó-kirovó rendszer, és nincs szolidaritás a nemzedékek között: ez a tõkefedezeti rendszer. Én ezt tagadom. A tõkefedezeti rendszer egy kicsit elburkolja a szolidaritást. De ott van, hiszen a kamatoknak óriási jelentõségük van. S a tõke, amely felhalmozódott, a nyugdíjas évek alatt is kamatozik ahhoz, hogy végül is biztosíthassa az élet egészére a szükséges ellátást. Ha pedig ez így van, a kamatot élõmunka hozza létre. S nyilván nem az a korosztály végzi az élõmunkát, amely már élvezi a tõkefedezeti rendszerbõl a nyugdíját.
S ha élõmunkából származó jövedelemrõl van szó, akkor az nemzedékek közötti szolidaritás. Ezért mindkét rendszerben nagyon hangsúlyozottan törekedni kell arra, hogy a gyermekvállalást a nyugdíjrendszer honorálja. Ez nem összekutyulása a különféle rendszereknek, hanem az egymásrautaltságnak a tudatosítása a társadalomban. Ezt két szempontból kell megcsinálni. A szolgálati éveknél lehetne emlegetni azt, hogy igen, aki nem tud most dolgozni, mert valami fontosabbat csinál, arról gondoskodni kell. A fontosabb, a gyermeknevelés. A fontosabb, a katonai szolgálat. A fontosabb, a tanulmányok végzése. Hiába nézek a mûvelõdési tárcára (A tárca képviselõjének helye üres.), de a honvédelemtõl kaptam egy kis támogatást. (Keleti György honvédelmi miniszter helyeslõen bólogat.)
Tehát illõ tisztelettel, igen, akkor költségvetési forrásból, közadókból ki kell pótolni ezeknek a korosztályoknak a járulékbefizetését. Vagy miért nincs ilyen Nyugaton - vagy a fejlettebb országokban, hogy ne mondjuk így, hogy Nyugaton - az egyetemi tanulmányoknál? Hát azért, mert a diplomás a késõbbi életszakaszán egy olyan jövedelemhez tud jutni, amely jövedelem biztosítja számára a megfelelõ nyugdíjat is. Ma a szellemi és nem szellemi munka közötti különbség nem éri el még Magyarországon azt, hogy ez az öt év, hat év kiesett szolgálati idõ olyan könnyedén pótolható lenne.
Amíg tehát nem áll helyre egy olyan bérhelyzet, nem jön létre egy értékorientált jövedelem, addig azt hiszem, alapvetõ kötelességünk, hogy azt a '80-as évek végén megszületett döntést, hogy a fõiskolai, egyetemi tanulmányok nyugdíjszerzõk legyenek, ne változtassuk meg. Ha muszáj - és muszáj - a nyugdíjalap részére a befizetés, akkor azt hiszem, az össztársadalmi szempontból indokolható, tehát az, hogy a költségvetés itt a forrást közadókból biztosíthassa.
Végül - vagy talán nem is egészen végül - szólni szeretnék egy olyan gondolatról, amelyrõl ...