DR. SARKADINÉ DR. LUKOVICS ÉVA (SZDSZ): Köszönöm, elnök asszony. Kedves Képviselõtársaim! A jelenlegi nyugdíjrendszerrõl szeretnék beszélni és annak tükrében mindazokról a várható kilátásokról, amelyekre akkor számíthatunk, ha minden megy tovább a régiben.
Ezek a kilátások - egyszerûen és röviden - rosszak. Sajnos nem rémképek, mert tények és adatok mondják ezt nekünk. Elõször is mi a helyzet most nyugdíjügyekben? Mindenki elégedetlen vele. Nyugdíjas és munkavállaló, munkáltató és járulékfizetõ egyaránt. Magas a járulék, amelyért alacsony szintû nyugdíj jár. Már önmagában ez egy képtelenség. Sõt, a magas járulék nem fedezi még ezeket a rendkívül alacsony nyugdíjakat sem.
A nyugdíjalapban csakúgy, mint az egészségbiztosításiban is éves szinten benne van mintegy 20 milliárdos hiány - állandóan benne van -, amelyet ki más vagy mi más pótolhatna az alapokban, mint mi magunk, adófizetõ állampolgárok. Az állandó hiánynak természetesen fontos oka az is, hogy sokan, túlságosan sokan nem szeretik vagy nem tudják megfizetni a járulékot. A két alap - az egészségbiztosítási és a nyugdíjbiztosítási - göngyölített hiánya már a 220- 230 milliárdra rúg. Ennek a hiánynak a túlnyomó többsége az elmúlt három-négy évben gyûlt ekkorára.
Sajátos ellentmondás, hogy pont ezektõl az évektõl vannak felelõs kezelõi az alapoknak: a biztosítási önkormányzatok. Azt, hogy miként is állhatott elõ ez az áldatlan helyzet, számtalan körülmény idézte elõ. Érdemes ezekrõl is néhány szót ejteni, mert a változtatás indokai elsõsorban ebben a körben keresendõk. Ez a kintlevõség-hiány mára egész egyszerûen kezelhetetlenné vált. Több százezres, hozzávetõlegesen 400 ezer az adósi kör, amelyben a legnagyobb adósok az állami tulajdonú cégek. Egészen elképesztõen hangzik, de a tb- alapokba jelentõs összeget a közintézmények sem fizettek be, amelyek megkapták a költségvetéstõl a tb-nek járó pénzt, de azt nem fizették be oda, ahová kellett volna. Ez utóbbi dolog szerencsére ma már nem fordulhat elõ, hiszen a kincstár felállítása legalább ezt a gondot orvosolni tudta.
Az adósok jelentõs köre továbbá csak fantomadósoknak tekinthetõ - hiszen nincsennek. Megszûnt szervezetektõl pénzt látni egyenlõ a lehetetlenséggel. De kinek van ma mersze ezeket egyszerûen leírni? Hiszen ez biztatás a jövõbeni nemfizetõk számára. Csak tessenek bátran nem fizetni, majd egyszer az önök adósságát is elfelejtjük.
Sok tehát az adós és sok az adósság. Amibõl a tapasztalatok szerint vajmi keveset lehet behajtani. Az ez évre tervezett 54 milliárdos cél egyenlõ a veszett fejsze nyelének keresgélésével. Néha viszont a lehetetlenre is vállalkozni kell. Hátha sikerül.
Többen értetlenül szemléljük, miért fordulhat elõ, hogy ilyen elképesztõ mennyiségû pénz nem folyik be az alapok kasszájába? Viszont ha utánanéz az ember, milyen a nyilvántartási és ellenõrzõ rendszer, az elszörnyedésen túl már nemigen csodálkozik. Emberek kézzel nyálaznak kartonokat, mint tudjuk, legalább 400 ezret. Akták állnak hegyszám. De azt sem lehet tudni, hogy X, Y egy adott évben mennyi járulékot fizetett be pontosan, vagy mennyit nem fizetett be, vagy mennyit nem fizettek be utána. Ma meg kell mondani: hiába lettek gazdái és kezelõi a tb-alapoknak az önkormányzatok. A nyugdíjbaj és az egészségbiztosítási baj baj maradt. Mert nem elég, hogy gazdája legyen valaminek, ha a felelõsségi kérdések nincsenek tisztán megoldva és elhatárolva. Ez az elhatárolás aztán kellõen bonyolult feladvány, mert ki tud és ki mer arra ma jogszerû, alkotmányos és az érdekeltek számára is méltányos és elfogadható választ adni, hogyan legyen - és kell hogy legyen - állami felelõsség a nyugdíjak garantálására olyan körülmények között, amikor a járulékokból befolyó pénzt az államtól elkülönült szervezet kezeli.
Illúzió azt hinni, hogy ahová sok pénz, nagyon-nagyon sok pénz befolyik, az nem válik valamiféle hatalmi és erõcentrummá. Gondoljanak csak bele, a két alap az állami költségvetés csaknem felének megfelelõ összeggel gazdálkodik. Közel ezermilliárd forinttal! Közhelyszerûen visszatérõek a hírek, amelyek arról szólnak: sok a feszültség a biztosítási önkormányzatok és az állam között. Leegyszerûsítve a képet, mindkét fél gyanakodva és szemrehányóan tekintget egymásra. Az önkormányzatok - minden jogi alappal - számon kérik az államtól, hogy nem teljesítette kötelezettségeit.
(14.00)
Például elmaradt a megfelelõ vagyonjuttatás, nagyok az állami vállalatok járuléktartozásai, az állam viszont nincs meggyõzõdve arról, hogy az önkormányzatok minden elvárhatót megtettek költségeik csökkentésére és valóban a jó gazda módjára történõ gazdálkodás irányába haladnak.
Magam is a szociális és egészségügyi bizottság tagjaként gyakran vagyok tanúja az állam és a biztosítási önkormányzatok képviselõi nem éppen bizalomteljes párbeszédeinek. Nincs ez így jól, de mitõl is lenne az? Hiszen az elvarratlan szálak nap mint nap felszínre jönnek, megoldani pedig a felelõsségi kérdéseket egy ilyenfajta felállásban jogi eszközökkel majdnem képtelenség. Hiszen az önkormányzatok minden egyes újabb tisztázó lépést saját önállóságuk csorbítási szándékaként élik meg. Az önkormányzatok felálltak, mûködnek, és ma nem ismerek olyan realitást, amely ne számolna velük. Az állam viszont nem teheti félre saját felelõsségét például a nyugdíjkifizetések garantálására, amely viszont az önkormányzatok további felelõsségnövelése ellen ható tételként értékelhetõ.
Mint már említettem, bonyolult a feladvány, de már arról is szó volt, hogy idõnként a lehetetlent is meg kell próbálni. Ennyit a szervezeti okokról, nézzük a tartalmiakat.
(Az elnöki széket G. Nagyné dr. Maczó Ágnes, az Országgyûlés alelnöke foglalja
el)
Mi az, mi is az a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer - ugye, milyen szörnyen hangzik? -, amilyen ez a miénk is? Korántsem szakmai megfogalmazásban annyit jelent, hogy az adott évben befolyó járulék- és egyéb bevételek képezik az adott évben kifizetendõ nyugdíjak fedezetét. A nyugdíjakat a szolgálati idõ és a kereset alapján állapítják meg, vagyis amit egy évben beszedünk, azt még abban az évben ki is osztjuk. Ez a rendszer mindenképpen a gazdaság adott és aktuális általános állapotát kifejezõ rendszer, hiszen ha csökken a gazdasági teljesítmény, veszélybe kerül a nyugdíjalap biztonsága a garantált és már megállapított, megszerzett jogként mûködõ nyugdíjigények folyamatos fizetési kényszere miatt.
Tartalékok nincsenek, viszont állandó és növekvõ a hiány. A csökkenõ gazdasági teljesítmény a járulékfizetõk csökkenését eredményezi, de nem elég így önmagában ez a gond. A volt járulékfizetõk azonnal megjelennek a valamiféle ellátásra szorulók soraiban, ami - mint tudjuk - újabb forrásokat igényel. Ma ezzel a realitással kell szembenéznünk. 1990 és 1995 között a munkaképes korú népesség 125 ezer fõvel emelkedett, ugyanakkor a foglalkoztatottak száma 1,4 millióval csökkent ugyanebben az idõszakban. Így ha a gazdaság folyamatai sziámi ikermód kapcsolódnak a nyugdíjrendszerhez, a nyugdíjrendszer is állandó és folyamatos korrekcióra szorul.
Mivel az utóbbi években gazdasági változásokban nem volt hiány, gyakran kellett a nyugdíjrendszerhez is nyúlni, aminek eredményeként követhetetlenné váltak a nyugdíjbavonulás szabályai. Elképesztõnek tartom, ha ma valaki nyugdíjba megy, képtelen átlátni, hogy mennyi lesz a nyugdíja. Aki nem nyugdíjszakértõ, egyszerûen nem tudja kiszámítani, hogy mennyi lesz az annyi. Sõt, már olyat is hallottam, hogy papír, ceruza nem is elég még a nyugdíjszakértõ számára sem. Ezt a mûveletet csak számítógépes program képes produkálni.
Nyugdíjügyekben röpködnek a halandó ember számára érthetetlen kifejezések, mint degressziós kulcsok, indexálás, valorizálás stb., ami elfogadhatatlan egy olyan nagy ellátórendszeren belül, amely jó esetben a segédmunkástól az egyetemi tanárig minden munkavállalót érint.
Mondandóm elején ígértem számokat: mi vár ránk, ha nem változik a nyugdíjrendszer? A Központi Statisztikai Hivatal és a Kék Szalag bizottság megállapításait vettem alapul. Nos, folyamatosan nõ az idõs népesség hányada. Ez a növekedés 1996 elejére azt eredményezte, hogy a 60 évesnél idõsebbek az össznépesség 19,4 százalékát teszik ki. Ebbõl is következik: a nyugdíjban, járadékban részesülõk létszáma évrõlévre emelkedik. 1980-ban 2 millió 82 ezer, 1990-ben 2 millió 556 ezer és 1996-ban megközelítõleg 3 millió, egészen pontosan 2 millió 982 ezer 700 fõ 1995 végén.
Mint láttuk, a nyugdíjasok száma a '90-es években több mint 500 ezerrel nõtt. A növekedés háromszor akkora volt, mint az elõzõ ötéves periódusban. Ha ez így megy tovább, 2006-ra 4 millió nyugdíjas lesz.
Azt is jó tudni, hogy a frissen nyugdíjazottak jelentõs része viszonylag fiatal. Az 1995-ben nyugdíjba vonult férfiak 34, a nõk 39 százaléka 50 év alatti volt. Ennek az utóbbi százalékos aránynak az a magyarázata, hogy az 1995-ben nyugdíjba vonult 159 ezer 800 emberbõl 85 ezer 100 fõ vagy rokkantsági, vagy korengedményes, vagy elõnyugdíjba ment. Vagyis: az összes újonnan belépõ nyugdíjasnak több mint a fele korhatár alatti volt. Mit lehet még ehhez hozzátenni?
Még néhány beszédes szám a nyugdíjkiadásokról. A nyugdíjasok száma 1990-tõl - forintban kifejezett értékben - 2,9-szeresére nõtt. Az egy nyugdíjasra jutó havi nettó nyugdíjkiadás 1995-ben 16 ezer 30 forint volt; 2,4-szerese az 1990. évi összegnek. A fogyasztói árak viszont ez idõ alatt több mint háromszorosukra emelkedtek, így az egy nyugdíjasra jutó nyugdíj reálértéke öt év alatt 23 százalékkal csökkent. Ez a csökkenés '87 és '91 között 16 százalék körüli volt; ez már akkor is magas volt.
Mindezekbõl arra a következtésre kell jutnunk: ha az ezredfordulót követõen az '50-es évek demográfiai robbanásának gyermekei nyugdíjba fognak menni, sok jóra nem számíthatnak a jelenlegi nyugdíjrendszerben, mert a kevés járulékfizetõnek kell elõteremteniük az összlakosság akár 40 százalékát kitevõ nyugdíjasainak a nyugdíját. A változás, a változtatás tehát elodázhatatlan. Nemcsak azért, mert pár év múlva még a jelenlegi csekélyke nyugdíjszint sem tartható, hanem a jelenlegi nyugdíjasok megszerzett jogainak megvédhetõsége érdekében is. Mert a nyugdíj nem ellátás, hanem vásárolt és kifizetett jogon alapuló járandóság. Itt térek ki arra, amirõl nem lehet eleget beszélni: bármilyen reformra is kerül sor, az a jelenlegi nyugdíjasok már megszerzett jogait nem csorbíthatja, sõt: csakis kedvezõbb helyzetbe hozhatja õket. Például azzal, hogy évrõl-évre egyre kevesebb az új belépõk száma.
De szükséges még tovább menni: ha tovább hagyjuk magunkat sodorni a jelenlegi nyugdíjrendszer által, akkor néhány röpke év, és maga a nyugdíjrendszer egésze kérdõjelezõdik meg, mert a nyugdíjat azért találták ki, arra való, hogy idõs korára vagy tartós betegsége esetére az ember gondoskodni tudjon magáról; vagyis legalább enni és lakni lehessen belõle. Ha ez még pénzügyi pluszok árán sem lehetséges - amiben a jelenlegi nyugdíjasoknak már nagy gyakorlatuk van -, akkor azt kell mondani, illetve kérdezni, hogy mire jó az egész? Remélem, hogy ezt a kérdést így soha nem kell feltenni. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)