DR. KIS GYULA JÓZSEF(MDF): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Kedves Nyugdíjasok, akik még hallgatják a rádiót!
A mai vita arról szól, hogy bajban van a nyugdíjrendszer. Úgy tûnik, hogy ez a társadalom számos felsorolt és néhány általam említendõ ok miatt nem képes gondoskodni öregjei biztonságos ellátásáról.
Elhangzottak ötletek, hogy hogyan lehetne ezen a helyzeten változtatni. Ez lenne a nyugdíjreform koncepciója, amit elénk is hoztak, s errõl óhatatlanul eszembe jut a hetvenes éveknek az a pesti szólása, hogy a szocializmus az nagyon jó dolog, csak a hozzá vezetõ út ne lenne.
Most éppen itt állunk a hozzá vezetõ úton, ugyanis az a probléma, hogyha a nyugdíjrendszer egyszer katasztrofális helyzetben van, nem finanszírozható, akkor honnan vegyük elõ azt a pénzt, amivel finanszírozni lehet. Hogyha megosztjuk a gondokat, mint ahogy a 60/91-es országgyûlési határozat megpróbálta: háromfelé vágta a várható nyugdíjak mértéke arányában a problémát, azt mondta, hogy akinek nem jut, az úgyis kéne, hogy szociális segélyt kapjon, ehelyett kapjon inkább állami nemzeti alapnyugdíjat. Aki eleget dolgozott és eleget fizetett be élete során, az a befizetések arányában kapjon úgynevezett munkanyugdíjat. Aki meg megteheti, meg jobban fél az idõskori elszegényedéstõl, az önként önkéntes pénztárba - amely saját tulajdonú és önkéntes elhatározás alapján, saját ellenõrzése mellett mûködik - még kiegészítõ befizetésekkel is biztosíthassa a nyugodtabb idõskorát.
Ez 1991-ben volt és amit ma délelõtt, délután beszéltünk, az tulajdonképpen ennek a visszakérõdzése, nagyrészt azzal fûszerezve, hogy mindenki saját találmányaként adta elõ, noha ez közismert.
Ami igazán új, az a Pénzügyminisztérium némi világbanki sugallatra fogant ötlete, hogy ne úgy osszuk fel, hogy ki tud megélni a nyugdíjból, meg kinek mennyi lesz, hanem úgy osszuk fel, hogy hány éves. Aki negyven év alatti, azt vegyük ki ebbõl a rendszerbõl, s annak a befizetéseibõl képezzünk tõkét - most tegyük zárójelbe, hogy ki, mikor, hogyan képez tõkét -, abból képezzünk tõkét. A többiekrõl valahogy majd gondoskodni fog az állam.
Az a kérdés, hogyha a negyven év alattiak befizetéseinek egyharmadát kivesszük a rendszerbõl, akkor mitõl lesz több, honnan lesz az a pénz, ami megoldja a nyugdíjrendszer jelenleg is meglévõ válságát. Tehát a gond az oda vezetõ út, az, hogy ennek a fedezete, az átmenet fedezete honnan kerül elõ, hiszen az, hogy jó, ha van egy nyugdíjrendszer mögött tõke, amelynek hozama hozzájárul a kifizetésekhez, ez sem új találmány. Mondjam azt, hogy 1944-ben valamely képviselõ állításával szemben Magyarországon 44 százalék volt biztosított - arra való tekintettel, hogy nagyon sok tulajdonos volt, magánzó, mezõgazdasági és egyéb tulajdonos; akinek nem volt szüksége nyugdíjra, nem fizette be, de a tõkejövedelme nem a társadalombiztosításban, hanem a saját jogán megvolt.
(15.30)
És mert a Bethlen-Peyer-paktumban lemondtak a mezõgazdasági dolgozók szervezésérõl a szociáldemokraták, ezért a nyugdíjrendszerbõl õk is kimaradtak 1942-ig, amikor megalakult a Mezõgazdasági Dolgozók Nyugdíjegylete.
Tehát Magyarországon egy kifejezetten jól mûködõ nyugdíjrendszer volt, amely bizony jelentõs részben tõkefedezeti elven mûködött. Senki nem kárhoztatja ezt. Egy baj van. Az, hogy ennek kialakulásához 1896-tól 1942-ig bizony hosszabb idõ kellett, mint a mi hátralevõ idõnk, sõt, még a gyerekeink hátralevõ ideje is.
Ezt a szerves fejlõdést hiányolom ebbõl az elképzelésbõl. Ugyanis meg lehetne csinálni - ezen közben a pénzügyminisztériumi államtitkár úrra nézek - , amikor arról van szó, hogy mi lenne ennek a tõkefedezetnek a fedezete. Kérem, az a pénz, amelyet államosítottak '46-tól '50-ig, az 500 milliárd, az ötven év alatt befizetett, mint hallottuk Bogár Lászlótól, 14 évnyi nemzeti jövedelemnek megfelelõ összeg, amely nem került be tõkeként a nyugdíjrendszerbe, az nem veszett el. Az megvan: gyárakban, intézményekben. Mondhatnám, megvolt. Mert ezeket önök szíveskedtek privatizálni. S ez a privatizációs bevétel, ez lenne a fedezete az átmenetnek.
Ha tehát a hozzá vezetõ út nehézségeirõl beszélek.... és Kiss képviselõtársam azt kérte, hogy legyen valakinek ötlete, hogy ezt miként lehet könnyíteni. Nagyon egyszerûen. A mai nyugdíjasok nem kegydíjasok, nem szociálisan támogatásra szorulók, nem szerencsétlenek, hanem tisztes, becsületes munkával, egy élet munkájával, a tõlük levont, ki nem fizetett munkabérbõl levont társadalombiztosítási járulék fejében jár nekik az a nyugdíj, amit egykor munkabérben nem kaptak meg, és jár nekik a nyugodt megélhetés.
Az õ munkájuk ott van a gyárakban, az intézményekben, és ott van most a költségvetés zsebében mint privatizációs bevétel. Akkor ne tessék úgy csinálni, mintha az eltûnt volna, és nem lenne meg a nyugdíj tõkefedezete. Mintha ezt most kellene akkumulálni egy rendkívül vonzó pénzügyi rendszerben. Ha én lehetnék az a bankár, aki állami segédlettel, az állam elnyomó hatalmának erejével, a törvény erejénél fogva úgy szedhetném be havonta, fix befizetés formájában az állampolgárok fizetésének 10-20-30-akárhány százalékát, hogy majd 20-25 év múlva, attól függõen, hogy milyen ügyesen gazdálkodtam vele, kezdem elõször visszafizetni.... De ha ügyetlen, akkor ... Senkit nem lehet a törvény erejével arra kényszeríteni, hogy jól gazdálkodjék.
Ha ilyen helyzetben lennék, akkor én is azt mondanám, én Istenem, jó Istenem, adj nekem egy ilyen lehetõséget. Gondolom, jobban imádkoztak nálam azok a nagyrészt, sõt kizárólag külföldi tulajdonú biztosítótársaságok, amelyek erre a fél költségvetésnyi, hatalmas, évi fix bevételre számítanak.
Mire számít ezzel szemben a költségvetés? Arra számít, hogy állampapírokba kényszeríti ezeket a befektetéseket, amelyek valóban beruházási tõkeként megjelenve élénkíteni fogják a gazdaságot. Ha viszont erre számít - és nyilván erre számít, még az államtitkár úr is mást nem mondhat, minthogy ez a lényege az egész játéknak -, akkor tessék megmondani nekem, mi a különbség eközött és a békeköcsön között. Az a különbség, hogy még Rákosi elvtárs sem merte kötelezõen elrendelni formálisan. Mi most kötelezõen rendelnénk el. (A képviselõ közben ütemesen dobol a pulpituson.)
Tehát ha egyszer arról van szó, hogy át kell térni a tõkefedezeti rendszerre, senki nem vitatja. Nyugat-Európában 10-11 százalékban így mûködnek a társadalombiztosítók. De akkor tessék szíves lenni a tõkét hozzátenni, és ne tessék azt eljátszani, amit az elõdeik, hogy az államosított pénzzel, a befizetésekkel felélték az ország múltját, ne tessék eljátszani, amit önök játszanak, hogy a gazdasági megszorításokkal a jelenét, és miután ez sem elég, most a jövõjét próbálják felélni egy vélt gazdasági növekedés oltárán. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzék padsoraiban.)