DR. SZOLNOKI ANDREA az SZDSZ vezérszónoka: Tisztelt elnök asszony, köszönöm szépen a szót. Kedves Képviselõtársaim!
Ma Magyarországon - én azt gondolom - nincsen egyetlenegy olyan ember sem, aki nem kiált az egészségügy reformja után. Ma Magyarországon senki sem elégedett a magyar egészségüggyel, fõleg annak nem a kórházi ellátóhálózatával. Az állampolgár, a beteg és a leendõ beteg a járulékok magasságát panaszolja, ugyanakkor amikor kórházba kerül, akkor úgy érzi, hogy nem megfelelõ szintû ellátást kap az omladozó, rossz állapotú kórházakban és sok esetben elhasználódott, amortizálódott mûszerek között.
(10.30)
Az egészségügy reformja 1990 után megkezdõdött. A háziorvosi rendszer kialakításával kezdõdött az egészségügy reformja, és ma már büszkén mondhatjuk, hogy ez a reform a háziorvosi rendszert teljes egészében átalakította. Kedvezõ, pozitív irányt vett a reform és a privatizáció folytán az országban már több, mint 50%-a a háziorvosi praxisoknak privatizált formában mûködik. És ez mindenképpen nagyon jó, a betegek sokkal elégedettebbek és a háziorvosok is - nagyobb teljesítményük arányában - nagyobb összegekhez, mûködési költségekhez jutnak hozzá, most már az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól direkt módon.
A reform elérte a kórházakat is, a hatalmas kórházi kapacitást, amely a 80- as évekre 110 ezer ágyra nõtt föl. Hiszen, ha visszaemlékszünk a bázisfinanszírozás mechanizmusára, akkor a kórházak abban voltak érdekeltek, akkor volt a kórházigazgató nagy és szõrös és okos, ha minél több ágyat birtokolhatott. A négyágyas kórtermekbõl így lettek nyolcágyas kórtermek, az ötágyasba betoltak még három ágyat, és ugyanakkor a szociális helyiségeket, a WC-ket, a tusolókat nem fejlesztették a kórházak. 110 ezer ágy alakult így ki Magyarországon.
Az elmúlt év reformjának következtében a kórházi ágyak számának csökkentésére 93 ezer ágy alakult ki, amelyet a jelenlegi elõterjesztés is soknak talál. Valójában fölmerül a kérdés: sok-e a kórházi ágy ma Magyarországon, vagy kevés? Ha a környezõ országokhoz viszonyítjuk magunkat, és 10 ezer lakosra számítjuk a kórházi ágyak számát, akkor találunk a környezetünkben olyan országot, ahol ettõl sokkal magasabb ágyszám is van, és találunk természetesen olyan országot is, ahol alacsonyabb is. De soha nem lehet szinte lemajmolni a másik ország ágyszámát, hiszen itt olyan speciális morbiditási, mortalitási mutatók vannak, olyan speciális szociális környezet van, amellyel nem lehet magunkat Svájc, Ausztria vagy akár Németország ágyszámaihoz hasonlítani.
Ha azt nézzük, hogy a teljesítmény-finanszírozás bevezetésének következtében lényegesen csökkentek az ápolási idõk a kórházakban - mert valóban felére csökkentették az ápolási idõt -, és hogyha azt nézzük, hogy korszerû mûszerekkel, korszerû terápiával rövidebb ideig kell, hogy feküdjön a kórházban a beteg, akkor valóban azt lehet elmondani, hogy sok területen valóban több a kórházi ágy, mint ami elviselhetõ volna, vagy ami egyáltalán szükséges. De ha a másik oldalról közelítjük meg a dolgot, és azt nézzük, hogy a kórházban sokszor szociális indokból is fekszik beteg, vagy kórházba fekszik olyan beteg, aki ápolási otthonra, vagy krónikus ellátásra, vagy akár elfekvõbe lenne való, akkor viszont kevésnek bizonyul még ez a 93 ezer kórházi ágy is, hiszen nincs hova hazaküldeni a beteget, amikor nincs otthon házi ápolás, nincs hova küldeni a beteget, amikor nagyon kevés - az országban talán kétszáz - ágyas ápolási otthon, ápolási osztály van - ez is Budapesten - és ennek is megvannak a sajátos tapasztalatai, hogy mennyire nem küldik a többi kórházak ebbe az ápolási egységbe, a krónikus belgyógyászatokra a betegeket.
Tehát, ha a szociális indokból kórházba fekvõket ki lehetne vonni és idõsotthonba, szociális otthonba lehetne õket helyezni, az nagyon jó volna, s akkor valóban lehetne drasztikusan a kórházi ágyak számát csökkenteni. De pillanatnyilag még Budapesten is 1700 a napi várakozók száma, akik idõsotthoni ellátásra, szociális otthonra várnak. Nagyon nehéz ma egy szociális otthonba bekerülni, hiszen oda csak befelé vezet az út élve, sajnos kifelé már nem így.
Tehát ahogy ürülnek a szociális otthoni ágyak, úgy lehet õket föltölteni. Azt szoktuk mondani az orvosi gyakorlatban, hogyha valakinél a kórházban fölmerül - egy idõs betegnél -, hogy szociális otthonban kéne elhelyezni, mire el sikerül õt helyezni, a beteg általában már nem éli meg azt a napot. Ha ezeket a feszítõ erõket is figyelembe vesszük, akkor talán nem is olyan nagyon sok ez az ágy, de hogy ennek a területi elosztása, és szakmánkénti elosztása nem megfelelõ, az majdnem biztos.
A teljesítmény-finanszírozás bevezetésével egy olyan illúziót kergettünk, hogy a kapacitások szûkítését fogja maga után vonni a teljesítmény-arányos finanszírozás a kórházakban. Ez sajnos nem következett be, sõt, negatív hatása volt a teljesítmény-finanszírozásnak, a kórházak abban voltak érdekeltek, hogy ha rövid ápolási ideig is, de minél több beteget vegyenek föl és mindegyik ágyukat - ha lehet - töltsék be azért, hogy nagyobb teljesítmény-pontszámot érjenek el, és ennek megfelelõen nagyobb forintértéket kapjanak az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól.
Tehát az orvos szakma tudja a keresletet és a kínálatot is meghatározni az egészségügyben. Hiszen az, hogy valaki beteg-e, vagy hogy mennyire beteg, ez csak vizsgálódás kérdése, és ennek a vizsgálódásnak a végeredménye lehet aztán a kórházi ellátás.
Ugyanakkor egy óriási árrobbanás is bekövetkezett a magyar egészségügyben, nevezetesen a keleti piacok lezárulásával csak Nyugat-Európából tudtunk már - és tudunk már - vásárolni, nyugat-európai áron. Tehát az összeg, amit az Országos Egészségbiztosítási Pénztár gyógyító-megelõzõ kasszája juttatni tud a kórházaknak, az valóban kevés, kevés a bérköltségekre és kevés a dologi költségekre. Tehát, amikor a kormány egy olyan törvénytervezetet tesz elénk, amely a kapacitások szûkítését célozza meg, akkor a céllal egyet kell, és egyet tudunk érteni, a hozzá vezetõ technikával már kevésbé.
Az elõttünk fekvõ törvénytervezet összemossa az ellátási felelõsséget az Országos Egészségbiztosítási Pénztár és a települési önkormányzatok között. Nevezetesen azt mondja, hogy a mûködési költségekért az Országos Egészségbiztosítási Pénztár felel, az ellátási felelõsség pedig a települési önkormányzatoké. Holott, az önkormányzati törvény egyértelmûen kimondja, hogy az ellátási felelõsség és feladat, az a települési önkormányzatoké. Ha a törvény csak azt akarná befolyásolni vagy meghatározni, hogy a települési önkormányzatok milyen feladatot kell, hogy ellássanak az egészségügy terén, az helyénvaló volna. De az, hogy a települési önkormányzat milyen módon, milyen kapacitással, hány ággyal és hány kórházzal kívánja ezt ellátni, az azt gondolom, hogy durva beavatkozás az önkormányzati törvény szellemében. Sõt, mi több, kimondja a törvénytervezet azt is, ami szerintem nonszensz, hogyha nem köt szerzõdést az Országos Egészségbiztosítási Pénztár az önkormányzattal, akkor az önkormányzat mentesül az ellátási kötelezettség alól. Ez mindenképpen ellentétes az önkormányzati törvény szövegével és szellemével, mert nem mentesülhet a települési önkormányzat az ellátási kötelezettség alól.
A törvénytervezet hatalmas jogot és lehetõséget ad az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak. Az elsõ szerzõdéskötésnél, a törvénytervezet elfogadása után, elsõként az Országos Egészségbiztosítási Pénztár teszi le a szerzõdési ajánlatot, a késõbbi években pedig az ún. megyei egyeztetõ fórumok, amikrõl szintén fogok majd valamit beszélni.
Aggályosnak találom azt, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár ilyen hatalmas jogot kap a kezébe. Két okból tartom aggályosnak: az egyik az, hogy az utóbbi idõben a renoméja az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak, hát erõsen megcsorbult bizonyos anomáliák és fölfedett dolgok következtében, ez az egyik, és a másik az, hogy nem látom az Országos Egészségbiztosítási Pénztárban azt a szakembergárdát, akik alkalmasak lennének arra, hogy ilyen mélységben, megyei szinten, városi szinten beavatkozzanak a megyékben folyó egészségügyi ellátásba.
(10.40)
A törvény egy nagyon modern módon akarja megközelíteni a megyei ágyszámokat, nevezetesen egy képlettel. A képlet a törvény szellemétõl erõsen idegen, és a magyar egészségpolitikától is igen idegen. Jómúltkorában, a Népjóléti Minisztérium egyik vezetõje azzal dicsekedett, hogy ilyen képlete még nyugat-európai országoknak, még Amerikának sincsen.
Én azt gondolom, hogy nem véletlen, hogy nincsen, mert talán nincs is rá igazából olyan nagy szükség. A képlet nagyon modernnek tûnik és a matematikai módszereket is integrálja, de ugyanakkor a képletben a szintetikus mutatók összetevõi évrõlévre változhatnak, és ennek megfelelõen - ahogy a szociális és egészségbizottság elõadója is említette - felmerül annak a lehetõsége, hogy egyik évben, a mutatók megváltozásának következtében ágyat kell csökkenteni és a másik évben, a mutatók éppen megváltozásának következtében, ugyanazon a területen ágyat kell növelni, ami mindenképpen egy kicsit aggályosnak mondható.
Ugyanakkor a képletbõl hiányoljuk a környezeti hatások mutatóit. Nevezetesen azt, hogy egy városban vagy egy megyében mekkora a zöldfelület, mennyi az autóbuszok száma, mennyi a csatornázott lakások, az egészséges ivóvízzel ellátott lakások száma.
Ha ezt az úgynevezett zöld alternatívát is bevisszük ebbe a képletbe, úgy ez alapvetõen megváltoztatja a képlet végeredményét. Nevezetesen, a fõváros vonatkozásában 2500-3000-rel több ágyra lenne lehetõség, amennyiben ez a zöld alternatívás képlet kerülne elfogadásra.
A Megyei Egyeztetõ Tanács, amely a kormányprogramban még Regionális Egészségügyi Tanács volt - hogy hogyan változott ez Megyei Egyeztetõ Tanácsra, azt nem nagyon tudom, hiszen a kormányprogram régiókban beszélt még. Hiszen az egészségügyben spontán alakultak ki régiók. A nagy megyeszékhelyek környékén, illetve az egyetemi városok környékén 6-7 régió úgy alakult ki spontán, hogy nem is kellett ezt fölülrõl vezényelni. Hiszen a mentõautó soha nem tisztelte a megyehatárokat, mindig odavitte a beteget, ahova a régióban a legmagasabb szintû - ha arra volt szükség - ellátást nyújtó intézmény volt.
A Megyei Egyeztetõ Tanácsnak tagja az Országos Egészségbiztosító Pénztár képviselõje. Ahogy miniszter úr felsorolta, hogy kik a tagjai, ez mind nagyon helyes, hogy mind tagjaivá válnak ennek az egyeztetõ tanácsnak, de én elég aggályosnak találom, hogy 19 plusz a fõváros, 20 megye egészségügyi tanácsának, illetve az egyeztetõ tanácsok mindegyikének tagja az OEP egy-egy szakembere.
Én nem hiszem, hogy az OEP-nek 20 ilyen jól képzett szakembere volna ma, hogy ezeknek az egészségügyi megyei egyeztetõ fórumoknak tagjai tudnak lenni, sõt, a törvénytervezetben az is benne van, hogy akár ott is kell nyilatkozniuk az OEP szerzõdéskötési ajánlatáról vagy pedig 3 napon belül.
Én nem tudom, hogy alkalmas-e ma az Országos Egészségbiztosítási Pénztár erre.
A mellékletekre rátérve, sajnos a szakmai hibáktól hemzsegnek a mellékletek. Nagyon-nagyon sajnálatos az, hogy amikor a speciális országos regionális ágyakat meghatározta a minisztérium, nem fordult a szakmai kollégiumokhoz, az országos intézetekhez, amelyek ezeket szakmai oldalról alá tudták volna támasztani, és azt gondolom, még most sem késõ a szakmai kollégiumok véleményét kikérni, amikor a speciális ágyakról van szó, hiszen ha valaki, akkor a szakmai kollégiumok alkalmasak erre a megmérettetésre. Én nem tudom, hogy milyen elvek alapján vagy milyen végkövetkeztetésre jutva jutott a minisztérium ezen speciális ágyszámok összeszámlálására.
A 3. számú melléklet végén speciális tábla jelenik meg, amely érthetetlen számomra, hiszen a törvény szövegébe nem foglaltatik bele, ugyanakkor a MÁV- nak, a HM-nek és a BM-nek olyan védettséget ad, amely szakmailag indokolatlan, hiszen területi ellátási kötelezettség nem terheli ezen intézményeket, ugyanakkor megfelelõ védettséget élveznek a törvény melléklete szerint.
A szövegben keveredik az Egészségbiztosító Pénztár és az Egészségbiztosítási Önkormányzat feladatköre, hiszen az Országos Egészségbiztosítási Pénztárt említi a törvény majdnem mindhol. Ugyanakkor viszont tudjuk, hogy a döntéshozó testület az Egészségbiztosítási Önkormányzat kell, hogy legyen, a végrehajtást pedig az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak kell végeznie.
A megyei egyeztetõ fórumokon nem alakul ki egyezség, márpedig megkockáztatom, hogy nem fog kialakulni egyezség, illúzió azt gondolni, hogy ezeken az egyeztetõ fórumokon a különbözõ tulajdonosok, kórházakat tulajdonló önkormányzatok önként és dalolva fogják leadni az ágyaikat. Tényleg komoly viták lesznek, de az, hogy megegyezés is kialakuljon, azt a legritkább esetben tudom elképzelni. Ebben az esetben dönt az Országos Egészségbiztosítási Pénztár.
Ha e döntést nem tartja jónak a települési önkormányzat, akkor bírósághoz fordulhat a törvénytervezet szerint. Én egyszerûen nevetségesnek találom, hogy bíróságnak kell eldöntenie ezt a kérdést, nem beszélve arról, hogy az idõ olyan formában halad, míg a bíróság esetleg egy-két év múlva döntést hoz, hogy addigra már a kórház nyomait sem lehet azon a területen felfedezni.
A számok sem stimmelnek a mellékletekben. Nevezetesen, a képlet alapján kiszámítható, hogy egy megyében hány ágy volna feltétlenül szükséges. Ez egy szám. Ugyanakkor, ha kiszámítjuk a 10 000 lakosra jutó ideális, 85 ágyszámot - és a fõváros esetében utánaszámoltam -, ez a szám messze különbözik attól a számtól, amit a képlet ad meg, ha az ellátási felelõsséget is figyelembe vesszük. A képlet egy körülbelül 5000-5600 ágy leadását jelenti a fõvárosban. A 10 000 lakosra jutó 85 ágy, ha az ellátási felelõsséget is figyelembe vesszük, 1200 ágy fejlesztését jelentené a fõvárosban.
Ha a szakmai normatívákat vesszük, ott sem stimmelnek a számok, ahol arról beszélnek, hogy 10 000 lakosra hány belgyógyászat, hány sebészet, hány fül- orr-gégészet és hány szakmai ágy jusson. Ez is - a fõvárosban kiszámoltuk - 260 ágy leadását jelentené csak a fõvárosi önkormányzat vonatkozásában.
Az ÁNTSZ-ek szakmai megfelelésekrõl nyilatkoznak. Én azt gondolom, hogyha még a Magyar Orvosi Kamara véleményét is kikérik, sem a Magyar Orvosi Kamarában, sem az ÁNTSZ-ben nincsenek ma olyan szakmai testületek, amely egy osztály vagy egy kórház szakmai megfelelõségérõl nyilatkozik, ráadásul a törvény hatálybalépését követõ 3. napon.
Biztató volt viszont számomra miniszter úr azon kijelentése, hogy nyitott más módszerek felé is, és nyitott az esetleges javító szándékú módosító javaslatok irányában.
Azt remélem, hogy a módosító javaslatokkal olyan állapotba hozható e törvénytervezet, hogy utána az Országgyûlés a cél érdekében el tudja fogadni. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)