SZABÓ GYÖRGY népjóléti miniszter: Köszönöm szépen elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõ Úr! Szeretném megköszönni a kérdését. Azt hiszem, hogy a szenvedélybetegségekrõl nem lehet igazából eleget szólni. Itt ebben a Házban sem, és általában az országban sem, mégis engedje meg, hogy egy dologra felhívjam a szíves figyelmét:
(16.20)
Abszolút nem tartom szerencsésnek, amikor ilyen, valóban nem igazából épületes dolgok kapcsán, nemzetvesztés, tömegpusztítás kifejezések hangzanak el. Már csak azért sem, mert úgy ítélem meg, hogy például a szenvedélybetegségek, köztük az alkoholbetegségek leküzdésében bizony mindannyiunknak van felelõssége is. Hadd mondjam azt, hogy jogszabályi rendelkezéseket igényelve, hogy semmifajta jogi tiltást sem a tárca, sem a kormány nem tervez, és nem is tartanék szerencsésnek - talán ebben képviselõ úr is egyetért, voltak már a történelemben példák. Emlékezzünk legutóbb az amerikaira, vagy legutóbb a gorbacsovi szesztilalomra. Az égadta világon semmi mást nem okozott, csak kárt.
Hadd tájékoztassam arról, hogy netalántán az a konkrét kérdés, amit feltett, az félreértésen alapszik. Tudniillik, ugye hogy pontosan idézzem, ön azt mondja, hogy az intézeti gyógykezeléseket az 1990. évi XI. törvény megszüntette. Félreértésrõl, tévedésrõl van szó, tisztelt képviselõ úr. Az intézeti gyógykezeléseket tulajdonképpen nem megszüntette a törvény, hanem az úgynevezett kényszer-gyógykezeléseknek a lehetõségét tiltotta meg, mint az emberi szabadságjogok olyan korlátozását 1990-ben érthetõ okkal, és ezt ma is támogathatónak tartom. Ami nem szerencsés. Egyébként hadd mondjam meg, hogy
2000 alkoholágy, 10 ezer pszichiátriai ágy foglalkozik alkoholbetegekkel többek között, és tavaly elindult egy egyre jobban kibontakozóan a civilmozgalmak alkohol, drog, dohányzás elleni civilmozgalmakat is összefogó és komoly képzést megvalósító mentálhigiénés program is. Én egy valamit tennék még hozzá, ami azt hiszem, hogy mindenféleképpen fontos - nem én mondtam, hanem Albert Schweitzer -, hogy talán jó, ha mindannyian szem elõtt tartjuk (Az elnök pohara megkocogtatásával jelzi a felszólalási idõ leteltét.) - máris befejezem -, hogy a példamutatás nem a legfontosabb, hanem az egyetlen módja, hogy segíthetünk azoknak akik rászorulnak. Köszönöm a figyelmét képviselõ úr.