DR. VASTAGH PÁL igazságügy-miniszter: Köszönöm. Tisztelt Elnök Úr!. Tisztelt Ház! Képviselõtársaim! Tisztelettel köszöntöm mindazokat, akik a parlamenti vitát ma nyomon követik szerte az országban. Osztom elnök úr véleményét abban, hogy ezek az órák mindannyiunk számára történelmi jelentõségûek, hiszen egy olyan fontos közjogi okmány, dokumentum vitáját kezdtük meg, amely egyben nemcsak a leírtak kapcsán kialakult különbözõ vélemények ütköztetését is jelenti, hanem a vita végén az ország jövõje áll. Hogyan és miképpen leszünk képesek kidolgozni egy olyan alkotmányt, amely hosszú távra, országunk fejlõdéséhez szükséges stabil és szilárd közjogi kereteket képes biztosítani és tartalmazni.
Az elõzményekrõl röviden szólva tisztelt képviselõtársaim, emlékeztetnem kell önöket arra, hogy az alkotmány megalkotásának igénye nem pusztán a jogalkotók és a politikai pártok szándékán múlik, hiszen ha a kezünkbe vesszük a jelenlegi hatályos alkotmányunk szövegét, a preambulumban egyértelmûen tükrözõdik az alkotmánymódosítók szándéka 1990-bõl, hogy ez az alkotmány, amelyet most hatályos alkotmánynak nevezünk, ez addig szól, amíg hazánk új alkotmányát el nem fogadjuk. Ez a terv, ez az elképzelés szerepelt az elõzõ kormány programjában is oly módon, hogy a választási ciklus végére szándékozta az elõzõ kormány elkészíteni az ország új alkotmányát. Ez a munka akkor nem kezdõdött el. A 94-es választásokat követõen, a koalíció szándékai alapján szinte a kormány megalakulását követõ elsõ hetekben - a kormány programjából kiindulva - az elõkészítõ munkálatok, természetesen különbözõ szakaszokban, de megkezdõdtek. Komolyan vettük és komolyan is kezdtük meg az alkotmány elõkészítésének munkáját. Természetesen azt, hogy kényszerhelyzet van vagy nincs kényszerhelyzet alkotmányozást illetõen, személyes véleményem szerint túlhaladott vita. Nem kényszerhelyzet van. Van az országnak írott, hatályos, mûködõképes alkotmánya, viszont van egy kedvezõ esély, tisztelt képviselõtársaim. Kedvezõ esély, amely a politikai és a szakmai feltételek törékeny egyensúlyán alapulva megadhatja annak a lehetõségét, hogy valóban új alkotmányt fogadjunk el. Ennek az esélynek a kialakulásában, és kérem ne tekintsék szerénytelenségnek, ennek megteremtésében nagy szerepe volt és van a koalíciós pártok politikatörténetünkben páratlan önkorlátozásának. Annak, hogy lemondtak a hatályos alkotmányban meghatározott alkotmányozási feltételekrõl, és olyan eljárási szabályokat alakítottak ki, amelyek az ellenzéki pártok számára a teljes, egyenjogú részvétel lehetõségét teremtették meg. Ezen alakult az eljárási rendje is az alkotmány-elõkészítõ bizottságnak, amelynek elõnyeit elnök úr ecsetelte. Kétségtelen, hogy ez az eljárási rend a politikai konszenzus megkeresésének kényszerét eredményezte, kialakításának kényszerét eredményezte, és ezeket létre is hozta az alkotmány elõkészítõ munkája során. Ez mindenképpen pozitívuma a munkának.
Ugyanakkor szólnom kell arról is, ami a helyzetnek természetes folyománya és következménye, hogy amikor erõteljes a kompromisszum keresés és a konszenzus kényszere, akkor nem biztos, hogy valamennyi döntésben azok a szempontok érvényesülnek meghatározóan, amelyek egy koherens, egységes alkotmány-szabályozást képesek létrehozni. Tehát lehet részkérdésekben jó kompromisszumokat kötni politikailag, de nem biztos, hogy szakmai megítélést illetõen az egész, alkotmány-koncepció egyenletességét illetõen az egymáshoz illeszkedõ részek ugyanazt az egészet eredményezik, és ugyanazt a minõséget jelentik az egészre vonatkoztatva.
Szólnom kell arról is, hogy az eljárási rendhez szervesen kapcsolódott az alkotmánymódosítás moratóriuma is teljesen nyilvánvaló és egyértelmû. Ennek megfelelõen 1994 novembere óta kormánykoalíció semmiféle alkotmánymódosító javaslatot nem terjesztett be a tisztelt Háznak. Ugyanakkor arról is õszintén kell szólnom - és ez egybekapcsolódik munkánk perspektívájával, a lehetséges eredménnyel -, hogy ez az alkotmánymódosítási moratórium, ez az önként vállalt kényszer ugyanakkor, ha az alkotmány elfogadásának esélyei nem válnak egyértelmûen világossá, akkor megakadályozhatják a kormányt abban, hogy a kormányprogramban megjelölt jogalkotási teendõinek maradéktalanul eleget tegyen, és nem egy olyan eset fordult már elõ tisztelt képviselõtársaim, amikor a kormánykoalíción számon kérték azt, hogy miért nem terjesztette be a jogalkotási törvényt, miért nem terjesztette be a miniszteri felelõsségrõl szóló törvényt. Azért nem tehettük, mert ezek szükségképpen érintették volna az alkotmány egyik vagy másik pontját. Tehát tisztelettel arra hívom fel a figyelmet, hogy természetesen fontos a vitára szánt megfelelõ idõmennyiség.
Nagyon fontos, hogy az Országgyûlés érdemi vitát folytasson. Fontos, hogy ennek a vitának a kisugárzása hasson a társadalomra is, és világossá váljanak az álláspontok. Azonban a vitának természetes korlátai kell, hogy legyenek, hiszen az álláspontokban nem hiszem, hogy újabb és újabb elemek kerülnének elõ akár negyven, akár hatvan órát biztosít az Országgyûlés a vita lefolytatására, hiszen tulajdonképpen amirõl vitatkozik, azokról jószerint 1990 óta vitatkozik a politika is és vitatkozik a szakma is.
Röviden szeretnék még szólni tisztelt képviselõtársaim arról, hogy a kormány viszonya miképpen alakult az alkotmányozáshoz. Én remélem, hogy önök is osztják azt a véleményt, hogy a kormány maximálisan, lehetõségeihez képest és pozíciójához képest, amely kialakult az alkotmányozás menetében,- maximálisan támogatta az alkotmányozás folyamatát az alkotmány-elõkészítõ bizottság munkáját azzal is, hogy már 1995 márciusára rendelkezésére tudtuk bocsátani a bizottságnak azt az alkotmánykoncepciót, amely szakmailag pozitív megítélést kapott elnök úr által is említett módon a belföldi és a külföldi szakmai körökben egyaránt.
(9.50)
Pozitívuma az elõkészítés folyamatának mindenképpen, hogy megmozdult a magyar tudományos közélet - már amelyik az alkotmányozáshoz közel áll. Jó elképzelésnek bizonyult az, hogy a kormány felkérte a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetét arra, hogy koordinálja és kérje fel a szakma képviselõit, hogy készítsenek elõkészítõ tanulmányokat. Nincs ma Magyarországon olyan tudományos mûhely, olyan kiemelkedõ személyisége akár a közjogtudománynak, akár a közjogtudományhoz kapcsolódó más tudományágaknak, aki ne kapott volna intézményesen lehetõséget arra, hogy kifejtse véleményét, elmondja álláspontját. Ez megkönnyítette az alkotmány-elõkészítõ bizottság munkáját is, hiszen az értékes szakvélemények olyan gazdag repertoárja állt rendelkezésükre, amely a politikai döntéseikhez, szakmai döntéseikhez megfelelõ muníciót jelentett és megfelelõ háttéranyagot biztosított.
Ezt követõen tisztelt képviselõtársaim - miután a kormány képviseletében és nevében kaptam szót - arról szeretnék szólni, hogy a kormány megítélése szerint a kialakult koncepció tartalmát illetõen mely pontok azok, amelyek esetlegesen megváltoztatásra vagy átgondolásra szorulnak. Nyilvánvalóan szólnom kell - és jó szívvel teszem - az alkotmánykoncepció vitathatatlan elõnyeirõl. Vitathatatlan elõnyeirõl, amirõl elnök úr is szólt elõadásában, arról az alkotmány-filozófiai döntésrõl, amely az alapjogokkal, emberi jogokkal kapcsolatos - amelynek részleteire ez alkalommal nem kívánok visszatérni -, arról a precizitásról, amely az alkotmányvédelem új fejezetbe foglalásával, az alkotmányvédelem intézményes és normatív eszközeinek kimunkálásával új fejezetet nyitott a magyar közjogi fejlõdésben, hiszen ilyen összefoglaló módon, hogy alkotmányvédelem, a hatályos alkotmányban nem találunk rendelkezéseket. Mindenképpen üdvözölendõ az az igény, amely a szigorúan vett normativitás érvényesítésével kapcsolatos az alkotmánykoncepcióban, ennek természetesen az igazi értékmérõjét majd a normaszöveg fogja elsõsorban tükrözni és biztosítani. Ugyanakkor szólnom kell arról is, hogy melyek azok a kritikus pontok, amelyeket õszintén meg kell vitatnunk, hiszen az alkotmánykoncepció és az alkotmány értékmérõje, megítélésének mércéje - álláspontom szerint - az, hogy mennyire képes elõsegíteni az ország jövõbeni fejlõdését, ehhez a fejlõdéshez mennyire képes stabil közjogi kereteket biztosítani.
A kritikus pontokat sorra véve, magam is azzal kezdem, amivel elnök úr. Ez az állam és a társadalom kapcsolatára vonatkozó alkotmányos megállapítások tartalma. Még talán ehhez hagy tegyem hozzá azt, hogy a kritikusnak minõsített, vagy további meggondolásra minõsített témakörök, ezek két tényezõbõl, két forrásból táplálkoznak az én gondolatrendszeremben. Az egyik az, amikor olyan döntések születtek, aminek a szakmai tartalma még további vitát igényel. A konfliktusok vagy a problematikus részek másik forrása az, amikor nem születtek meg a döntések és nagyon nehezen lehet tudni, hogy a koncepció elfogadása után mi lesz az a helyzet, mi lesz az a fórum, amikor a döntések már a normaszöveg megalkotásához is szükséges döntések még utólag pótolhatók lennének.
Tehát elsõként a társadalom és az állam kapcsolatáról szólva nyilvánvaló, hogy a normativitás elõtérbe helyezése nem nélkülözheti azt, vagy nem mellõzheti azt, hogy bizonyos identifikációs megállapítások az alkotmányban ne szerepeljenek. Még akkor is, ha az alkotmánynak mentesnek kell lenni minden ideológiai beütéstõl, minden ideológiai hatástól, ugyanakkor általános értékeket nyilvánvalóan deklarálnia kell. Ezek nem elméleti, ideológiai viták, hiszen az, hogy mi az állam feladata a társadalomban, mit kell megoldania az államnak a társadalomban, ezt ennél pontosabban kellene körülhatárolni az alkotmányban, és az is természetes, hogy e tekintetben, miután különbözõ államfilozófiai megközelítések jellemzik az alkotmányozás résztvevõit is, ebben a körben természetesen, hogy különbözõ álláspontok és különbözõ vélemények alakultak ki.
A másik problémakör, amirõl szeretnék szólni, ez a kormányzati rendszerrel kapcsolatos alkotmányos részek, illetõleg a kormányformához tartozó különbözõ elemek: az Országgyûlés, a kormány, a köztársasági elnök viszonyának elemzése az alkotmánykoncepció alapján. Természetes - és ez teljes egészében egyezik közjogi hagyományainkkal - a parlamentáris jellegû kormányzati forma, ami ugyanakkor a jelenlegi koncepcióban - álláspontom szerint - némi eltolódást jelent a korábbi hatályos alkotmányos erõviszonyokhoz, berendezkedéshez képest, és ha ezt konkrétumaiban megvizsgáljuk akár a köztársasági elnök jogkörénél, akár a kormánnyal kapcsolatos megállapításoknál, vagy kormányra vonatkozó rendelkezéseknél, akkor úgy tûnik számomra, hogy erõteljesen nõ az Országgyûlés dominanciája a kormánnyal szemben és - azt hiszem, hogy valamennyien egyetértenek azzal, hogy - ez nem a jelenlegi kormány problémája. Ez minden leendõ magyar kormány problémája is lesz abban az esetben, ha a kormány nem marad erõs, ha a kormány politikai felelõsségén alapuló önálló döntési lehetõségei az alkotmány alapján nem rajzolódnak ki világosan.
A harmadik problémakör, amivel kapcsolatosan szeretném felhívni tisztelt képviselõtársaim figyelmét, ez részben folyománya az elõzõ problémakörnek, a jogalkotásra vonatkozó szabályozás, amely tulajdonképpen nem húz világos cezúrát a törvényalkotási tárgykörök meghatározása, illetõleg a kormány rendeletalkotási lehetõségei között, és adós marad a koncepció - és erre is utaltam akkor, amikor arról beszéltem, hogy bizonyos döntések nem tudni majd, hogyan fognak megszületni -, nem szól a koncepció arról, hogy miként alakuljon a minõsített többséggel elfogadható, elfogadandó törvények köre. Ez egy nagyon súlyos feladat, nagyon súlyos döntés ennek a körnek a meghatározása. Nyilvánvaló, hogy ennek a kereteirõl már a koncepcióban is szólni kell. Közismert, hogy ezzel kapcsolatosan a közjogi szakirodalomban is az álláspontok többsége - és ezt politikai pártok is támogatásukban részesítették - az álláspontok többsége a jelenlegi szabályozási helyzet változtatását igényli, a kétharmados törvények körének vagy mérsékelt, de olyan álláspont is van, ami egészen radikális szûkítését kezdeményezi - tulajdonképpen három-négy törvényre redukálná a kétharmados törvények körét -, azzal a megindoklással, hogy egy-egy kormány politikai felelõssége az, hogy miként él a parlamenti többség adta lehetõségével, és tulajdonképpen a politikai elszámolás idõszakában mindezek világosan és egyértelmûen értékelhetõk és nyomon követhetõk a választások során.
Kritikusan kell szólnom a népszavazásra vonatkozó alkotmánykoncepció szabályairól, azért, mert a jelenlegi megoldás, a jelenlegi koncepció radikálisan leszûkíti az állampolgárok lehetõségeit és ezáltal a képviseleti és a közvetlen demokrácia formáinak aránya az alkotmányos berendezkedésben megváltozik. És természetesen ne értsék félre a szavaimat, én nem a jelenlegi hatályos népszavazási törvény pontatlanságaira gondolok, vagy nem azt védem ezzel.
(10.00)
Nyilvánvaló, korrekciókra van szükség, de ez a megoldás radikálisan beszûkíti a népszavazás lehetõségeit, ügydöntõ népszavazás tekintetében akkor lehet élni kezdeményezéssel, amikor az Országgyûlés által elfogadott törvény hatályon kívül helyezésére irányul a kezdeményezés.
A következõ kritikus pont - miként elnök úr is említette már - az alapjogi rendszerre vonatkozóan alakult ki, az alapjogi rendszer, amely korábban nem látott gazdagsággal sorolja fel az alapjogokat, azonban az egész rendszeren belül nem válnak el világosan egymástól az alapjogok, az alkotmányos elvek, amelyek áthatják az egész alkotmányt, és nemcsak az alapjogi részre vonatkoznak, és különösen fontos a további elemzése a gazdasági, szociális és kulturális jogoknak.
És itt nagyon egyértelmûen szeretnék arról szólni, hogy legalábbis olyan törekvést semmiképpen sem lenne célszerû támogatni az Országgyûlésnek és az alkotmány-elõkészítõ bizottságnak, amely meggondolatlanul, tartalmi körülhatárolás nélkül, a gazdasági és szociális jogoknak megvalósíthatatlan arzenálját sorakoztatja fel az alkotmányban. Erre nyilvánvalóan nem kerülhet sor, mert ennek a teljesíthetõsége nyilvánvalóan, hogy nemcsak a mi viszonyaink között, de jóval fejlettebb és jóval jobb gazdasági feltétellel rendelkezõ országok esetében is az utóbbi fejlemények is igazolják, hogy nagyon komoly belsõ konfliktusokat eredményeznek.
Arra viszont szükség lenne, hogy még egyszer áttekintve a gazdasági és szociális, kulturális jogok koncepcióban szereplõ részét, újra átgondoljuk, hogy melyek azok az elemei ezeknek a jogoknak, amelyekhez konkrét intézményi garanciát lehetne kapcsolni. Hogy világosan és egyértelmûen nyomon követhetõ legyen az állításom, ha példaként arról beszélünk, hogy az alkotmányban igenis alapjogként kell biztosítani, vagy lehet biztosítani a munkához való jogot, akkor az nem azt jelenti, hogy az államnak ahhoz fûzõdik kötelezettsége, hogy mindenkinek munkahelyet biztosítson, mert ez piacgazdasági körülmények között nem megvalósítható. Arra viszont szükség van és itt jönne az az intézményi garancia, amihez már alkotmányos védelmet kell biztosítani, tisztelt Ház, hogy a munkaerõ-közvetítés, az átképzés rendszerének mûködtetésének kötelezettségét az államnak teljesíteni kell.
Tehát, magyarán szólva a munkához való jog alkotmányos vagy alapjogként való érvényesülése ezekre a területekre kell, hogy koncentrálódjon. Most ezeknek a jogoknak a belsõ elemzésével meghatározhatók lennének a konkrét tartalmak, és ily módon az alkotmánynak ez a fejezete összhangba hozható egy alkotmánybírósági alapjogi teszttel is, amely a jövõbeni törvényhozók számára világosan, egyértelmû eligazítást jelent a jogoknak az értelmezésében és a jogok korlátozása tekintetében is.
Nem kívánom részletezni azt, amit elnök úr elmondott a belsõ jog és a nemzetközi jog viszonyával kapcsolatosan. Az igazsághoz hozzátartozik tisztelt Ház, hogy vannak olyan országok - természetesen az Európai Unión belül is -, teljes jogú államok, ahol monista rendszer van. Ugyanakkor a szakértõk egybehangzó állítása szerint, illetõleg bocsánat, dualista rendszer van. Tévedtem. Dualista rendszer van, a szakértõk állítják, tehát az Európai Uniós országok között vannak olyanok, ahol jelenleg is dualista rendszer van. Ugyanakkor a szakértõk egybehangzó álláspontja szerint sokkal praktikusabb és a gyakorlat számára sokkal kedvezõbb, elõnyösebb pozíciót teremt a monista rendszer.
Kérem vitassuk meg, ha ezt - nyilvánvaló erre sor is fog kerülni - mások másképpen látják.
Szólnom kell, tisztelt Ház a társadalmi szakmai vitában is felvetõdött gazdasági-szociális érdekegyeztetés alkotmányos reflexiójának igényérõl, ennek indokoltságáról, vagy indokolatlanságáról. A vélemények megosztottak ebben a körben és itt tulajdonképpen különbözõ helyzetben lévõ pártok, tehát értem azalatt ellenzéki pártok és koalíciós pártok és koalíciós pártok és más pártok között is - tehát nem a koalíció és az ellenzéki pártok között húzódik a vita e tekintetben - hanem másképpen alakultak a vélemények. Ez egyébként más alkotmányos intézmény esetében is így van és ez tulajdonképpen teljesen normális jelenség.
A gazdasági-szociális érdekegyeztetés elve - alkotmányos elve - hozzákapcsolódik ahhoz a problémakörhöz, amit az állam jellegével kapcsolatosan már érzékeltettem, azzal, hogy a szociális integrációnak meg kell valósulnia az állam és a társadalom kapcsolatában. Az is elhangzott erõteljesen - és itt az egykamarás, kétkamarás parlamenti rendszerre vonatkozóan hangzott el - az a vélemény, hogy amennyiben következetesen kitartunk az egykamarás parlament mellett, akkor indokolt lenne legalább a gazdasági és szociális érdekegyeztetés elvét - és nem az intézményeit -, az elvét beemelni az új alkotmánykoncepcióba.
Végezetül, tisztelt Ház, szeretnék szólni az igazságszolgáltatásról szóló fejezetrõl, amely szintén sok pozitívumot tartalmaz. Kimondja alkotmányos szinten - vagy kimondani javasolja -, a bírák önkormányzathoz való jogát, amely eddig a hatályos alkotmányban nem szerepelt, és ez a bírói függetlenség az önálló hatalmi ág léte szempontjából nagyon fontos. Ugyanakkor nem kapta meg a többséget az a szervezeti megoldás, amely világos cezúrát képes húzni a végrehajtó hatalom és bírói hatalom között, azaz az országos igazságszolgáltatási tanács támogatottsága nem alakult ki kellõ mértékben az alkotmány-elõkészítõ bizottságban.
Tudom és ismerem azokat az ellenvéleményeket, amelyek azt mondják, hogy az országos igazságszolgáltatási tanács végül is egy unikális dolog, nem jellemzi a kontinentális Európa jogi megoldásaira, Dél-Kelet-Európában honos intézmény. Ezzel kapcsolatban én ezt nem tartom értékmérõnek, hogy hány országban van, hány országban nincs. Szeretném fölidézni önöknek a XVIII. század egyik jelentõs, illetve a XIX. század elejének jelentõs alkotmányjogászának gondolatait, Peregrino Rossi gondolatait, aki azt mondta, hogy minden országnak saját magának kell kialakítani az alkotmányos intézményeit.
Tehát azt, hogy önmagában nem fordul elõ valahol, vagy kevés helyen fordul elõ, ez még önálló értékmérõként, nyilvánvaló, hogy nem vehetõ számításba. Kérem, hogy fontolják meg a vita során az intézmény létéhez fûzõdõ indokokat, illetõleg az intézmény mûködésével kapcsolatos elvárásokat és törekvéseket.
Tisztelt Ház! Hozzászólásom végére érve szeretném újra kiemelni, hogy a kormány alaposan elemezte május l3-i ülésén az alkotmánykoncepciót, ezt megelõzõen széles körû közigazgatási elemzésre, értékelésre is sor került. Mindezek alapján hívtam fel az önök figyelmét azokra a vitatott pontokra, amelyekben a kormány bizonyos értelemben gyökeres átalakítást javasol önöknek az alkotmánykoncepció tartalmát illetõen.
Kérem, hogy a Ház vegye figyelembe azokat a szakmai véleményeket, azokat a társadalomból jövõ véleményeket, amelyek megfontolásra méltók és érdemesek, hiszen sok kritika érte az alkotmány-elõkészítés folyamatát. Ezek a kritikák részben nem jogosak, hiszen az alkotmány szerint a politikai pártok alkotmányos feladata a népakarat formálásának és népakarat kifejezésének kötelessége a törvényhozás folyamatában és a politikai pártok azok, amelyek a társadalom különbözõ csoportjaiban meglévõ törekvéseket alkotmányosan is jogosultak kifejezni és érvényesíteni. Ennyiben tehát a pártok szerepe alkotmányos és jogszerû.
Ugyanakkor nagyon fontos az, hogy legyen érzékünk, legyen fülünk azokra a véleményekre, amelyeket jobbító szándékkal fogalmaztak meg, amelyek jobbító szándékkal fogalmazódtak meg, és amelyek talán jobb és harmonikusabb megoldásokat eredményezhetnek. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)