DR. SZIGETHY ISTVÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Tegnap több felszólalás hangsúlyozta, hogy a Magyar Országgyûlés történelmi pillanathoz érkezett. Úgy gondolom, hogy ezt valamennyiüknek át kell éreznünk, és valóban ehhez a történelmi pillanathoz méltóan szabad ebben a vitában részt vennünk. A mostani elsõ fejezet átvezetést jelent a tegnapi nap és a késõbbi fejezetek között, hiszen általános kérdésekkel foglalkozik, a tegnapi vita pedig az alkotmánytervezet egészérõl szólt. Ezért egy kicsit szükségszerûen kénytelen vagyok olyan általánosabb kérdésekkel is foglalkozni, amelyek részben a tegnapi vita alapján váltak szükségessé, részben pedig azért is, hogy bizonyos értelemben próbáljunk utat keresni, hogy hogyan tárgyaljuk ezt a nagy jelentõségû tervezetet.
Ez az elsõ fejezet az elvi kérdésekkel foglalkozik, az általános kérdésekkel foglalkozik, ezek közül is én mégis egyet szeretnék kiemelni elsõsorban, hiszen ez az egész alkotmányozási folyamatnak az egyik kulcskérdése. Lehet, hogy meglepõ lesz, amit mondok, ez az állami szimbólumok, az állami jelképek kérdését jelenti. Miért? Engedjék meg, hogy idézzem az egyik beérkezett véleményt, amelyik kifogásolja, hogy miért nem nemzeti jelképekrõl beszél a tervezet és miért állami jelképekrõl. Nos, egyszerû a magyarázat. Ez a kettõ általában egybeesik, de az alkotmány az állami szabályokat tartalmazhatja, éppen ezért itt a megfogalmazás az állami jelkép, függetlenül attól, hogy ugyanezek a jelképek természetesen nemzeti jelképekként is mûködnek. A jelképek megfogalmazása tekintetében volt aki kifogásolta, hogy a tárgyilag megfogható jelképeken túlmenõen, például miért szerepelnek az állami nemzeti ünnepek is ebben a sorban. Nos, én úgy gondolom, hogy önmagában ezért azt kellene tisztáznunk, hogy a jelkép önmagában mit jelent.
Itt a legilletékesebb talán Karl Gustav Jung, az emberi lélek egyik legnagyobb ismerõje, aki amikor az emberölés szimbólumairól írt, így fogalmazott: "ezek a szimbólumok szellemiségünk fontos alkotóelemei, az emberi társadalom éltetõ erejét képezik." A szimbólumok tehát nem a tárgyakat jelentik, hanem azt a hatást, amely bennünk él, és ilyen értelemben egyetértek Maczó Ágnesnek azzal a tegnapi megállapításával, hogy az alkotmánynak a lelkünkben is kell lennie. Sok tekintetben nem értek egyet, amiket mondott, de ezzel a mondatával feltétlenül. Az alkotmány egy olyan közös gondolkodási pont, amely ezt kell hogy elérje. Mire gondolok?
Egy másik jelképrõl beszélek. Valamikor Kölcsey Ferenc úgy érezte, hogy írnia kell, leírt egy verset, azután volt egy pályázat. Erkel Ferenc úgy érezte, hogy valami megszólal benne, leült a zongora mellé, megszületett egy mû, egy zenemû és egy vers együtt, amibõl egész más lett. Ami összetart, ami azt jelenti, hogyha meghalljuk, akár bajban, akár esetleg akkor, amikor az olimpiai gyõzelem esetén felkúszik a zászló, akkor együtt érezzük magunkat, együtt érezzük azt, hogy magyarok vagyunk, együtt érezzük azt, hogy valami minket összetart. Most a szimbólumok itt jelentkeznek.
Ennek az alkotmánytervezetnek több ilyen szimbolikus eleme van a konkrétan megnevezett szimbólumokon túlmenõen is. Önmagában meghatározó szimbólum az, hogy szakítunk valamivel. Szakítunk azzal, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmányát az 1949. évi XX. törvénynek nevezzük.
(10.20)
De szimbolikus az is, hogy az ember kerül a központba, az emberrel kezdõdik az alkotmány szerkezete. Az sem közömbös, hogy ezt a jogok követik, és csak ezt követi maga az állam, hiszen ez az alkotmányosságnak az egyik alapvetõ kérdése. Az, hogy az embert tartjuk a központnak, üzenet, és azt hiszem, hogy ebben igazán egyetérthetünk az ország minden pontján.
Mégis, az alkotmány más értelemben is szimbólum. Szimbólum olyan formában, hogy a gondolkodásnak egy olyan közös nevezõjét kell, hogy képezze, amelyik nem lehet más, ahogy gondolkodnunk kell, ahogy a törvényeket meg kell hoznunk, ahogy a törvényeket utána alkalmaznunk kell.
Nagyon nehéz megtalálnunk, hogy a valamennyiünkben közös normarendszert fel tudjuk építeni. Óriási feladat, és ebben a feladatban csak az segíthet, hogy óriási út, óriási tapasztalat áll a rendelkezésünkre. A saját feladatunk az, hogy ehhez próbáljuk igazítani azt, amit mi fogunk alkotni, mert bízom benne, hogy fogunk alkotni. Alkalmas ez a szöveg erre? Igen. Szerintem igen, hiszen egyaránt tartalmazza azokat az értékeket, amelyeket egyrészt minden ember lelke tartalmaz, tehát azt, hogy konzervatív - nemes értelemben - annyiban, hogy a jó hagyományokat meg akarja õrizni, liberális annyiban, hogy a saját egyéniségének a kiteljesítésére törekszik, és szociális annyiban, hogy tudja, ez csak másokkal együtt lehetséges.
Ezek az értékek egyaránt megvannak, és ezeknek a megfelelõ kompromisszumát, megfelelõ szintézisét kell most megteremtenünk. Bennünk megvan ez a lehetõség, hogy ezt megteremtsük? Nos, itt már aggályaim vannak. Remélem, hogy igen. Természetesen akkor, ha nem úgy kezeljük ezt az egész alkotmánytervezetet, mintegy elõre eldöntött fogalmazványt, mint valamit, amihez nem lehet másnak hozzászólni. Ezért nagyon fontos maga a folyamat, nagyon fontos az, hogy az a felhalmozott tudás, amelyik az ezerszáz éves itt-tartózkodásunk, az ezeréves államiságunk, a mint egy százötven éve megkísérelt elsõ jogállamunk megteremtésének a körülményei, és az az elmúlt 6-7 év, amely alatt elõkészítette a tudományos élet, elõkészítette a szakma, elõkészítette a politika, hogy ez a dokumentum az Országgyûlés elé kerülhessen, ez a folyamat bizonyos garanciákat ad arra, hogy nagyon nem hibázhatunk. De természetesen nagyon nehéz lesz megtalálnunk a végsõ formát.
Itt szeretnék kitérni arra, hogy ennek az alkotmánynak a meghozatalára egy folyamat keretében kerül sor, és a folyamatnak egy lépcsõjénél, egy állomásánál vagyunk. Ebben a folyamatban az alkotmány elfogadásának a lépcsõit és az egyes hatásköröket világosan látnunk kell, hiszen eltérõ szerepek vannak. Az egész alkotmányt csak az egész ország fogadhatja el, akkor lesz valamennyiünké. Akkor lesz valamennyiünké, hogyha mindenki elmondhatja a véleményét arról, hogy ezzel az alkotmánnyal egyetértek vagy nem értek egyet. De természetesen ahhoz, hogy dönteni lehessen, szükséges az, hogy döntõképes testület határozzon ebben a kérdésben, és ez a döntõképes testület - lehet, hogy ez egyeseknek nem tetszik - nem más, mint a Magyar Országgyûlés, de nem õ mondja ki a végsõ szót, hanem az egész lakosság. Mindenki másnak megvan a szerepe. Megvan a tudományos életnek, hiszen csak köszönni tudjuk azt a hatalmas segítséget, amit eddig kaptunk. Megvan a szerepe a társadalmi szervezeteknek, hiszen az egyes partikuláris érdekeket õk közvetítik, elmondják a véleményüket, és nagyon köszönjük azt a rengeteg javaslatot, amellyel hozzánk fordultak, de a döntést végül is az országnak kell kimondani, és az ország egyelõre képviselettel csak az Országgyûlést ruházta fel, hogy ilyen döntést meghozzon. Éppen ezért én úgy gondolom, hogy ennek a folyamatnak a jelenlegi fázisában az Országgyûlésnek mindenképpen állást kell foglalnia arról, hogy milyen szöveget gondol a lakosság elé terjeszteni. Az azonban nagyon fontos, hogy a végsõ szót a lakosság mondja ki, és nagyon fontos, hogy a lakosságot hogyan gyõzzük meg arról, hogy esetleges tévedések, esetleges felszínes benyomások, esetleges nem túl szerencsés, demagóg ízû megnyilatkozások ellenére mi az, ami valójában, ez a közös, ami a megfelelõ szakmai színvonalon a világ normáinak a figyelembevételével elkészült.
Ebben a folyamatban, természetesen, óriási a szerepe a médiumoknak is, hiszen a médiumok óriási segítséget nyújthatnak ahhoz, hogy valóban az jelenjék meg a lakosság elõtt, ami itt elhangzik, valóban a lényege jelenjék meg a lakosság elõtt, és nem esetleg periférikus kérdések vegyék el az ország lakosságának a figyelmét attól a munkától, ami itt folyik. De a legnagyobb csapdák, azt hiszem, bennünk vannak. Isépy Tamás tegnap errõl nagyon plasztikusan beszélt. Én tartok attól, hogy a magyar történelemben, a magyar gondolkodásban, a gondolkodásoknak a közös árnyéka nagyon sok mindent elrontott. Benne van a gondolkodásunkban a késedelmeskedés, Ady így fogalmazott, hogy "akik mindig elkésnek", az a patópáli magatartás, amelyrõl Petõfi elnézõen annyit mond, "...ez nem az õ hibája; Õ magyarnak születék, S hazájában õsi jelszó: Ej, ráérünk arra még!"
De benne van a másik veszély is az eddigi kudarcainkban. Az, hogy a lényeg meg nem látása miatt a periférikus, egyéni vagy részérdekek, pártérdekek, pártpolitikai csatározások, egy esetleges választásra való felkészülésnek a mostani kampányelemei elronthatják azt a közös munkát, amit itt most végeznünk kell.
Azt hiszem, történelmi példát is mondhatok erre. Tegnap Bihari Mihály és Szabad György plasztikusan elemezte a magyar alkotmány fejlõdéstörténetét. Én egy olyan eseményrõl szeretnék egy pár szót említeni, amelyet éppen a megelõzõ felszólalás nagyon aktuálissá tett. Az 1840. évi V. törvénycikk választmányt állított fel arra, hogy Magyarország számára korszerû büntetõ törvénykönyvet létesítsen, hozzon létre. Ebben a választmányban a liberálisok és a konzervatívok megfelelõ arányban képviselték magukat. Többek között az akkori liberális ellenzék vezére Deák Ferenc, azután Eötvös József, Pulszky, Klauzál és a többiek - és a másik oldalról is - Dessewffy vezetésével ott voltak a konzervatívok vezetõ szellemiségei. Óriási lehetõség állt Magyarország elõtt, és ez a büntetõ-törvénykönyv bizonyos értelemben a magyar alkotmányfejlõdésnek is fontos elemét jelentette volna, ezért is térek itt ki rá. Hiszen a mostani alkotmánykoncepció is részletesen tartalmazza az igazságszolgáltatással kapcsolatos jogokat, és ennek keretében olyan alapjogokat amelyek akkor, 1840-43 környékén Magyarországon forradalmian újnak számítottak. Az akkori konzervatív gondolkodás számára elviselhetetlen modernnek. Ilyen jogok voltak a törvény elõtti egyenlõség, ilyen jogok voltak az ártatlanság vélelmének a biztosítása, egyáltalában az akkori modern gondolkodási rendszer. Óriási lehetõségünk volt akkor, hogy ez a hatalmas szellemi kapacitás, amelyik akkor együtt állt, egy valóban modern törvényt hozzon létre. Sajnos, ez a törvény meghiúsult. Hadd idézzek - most nem szándékoztam, de az elõzõ felszólalás miatt kénytelen vagyok - egy kitûnõ könyvbõl, amelyik ezzel a törvénytervezettel foglalkozik. A halálbüntetés eltörlésérõl beszéltek akkor Deák Ferencék. Eltörlésének hívei viszont a halálbüntetést olyan jogtalanságnak minõsítették, amely ellentétes a kereszténységgel, amelynek alkalmazására az állam nincs felhatalmazva, és amelynek megszüntetése mellett egyre újabb okokat szülnek az emberiség igényei. Eredetét, a tortúrával együtt, az istenségnek bemutatott emberáldozatra, ideológiailag a vallási vakbuzgóságra vezették vissza, amely - miután a fanatizmust és a kínvallatást mindinkább háttérbe szorítja a polgárosodás és a szilárd alapot nyert tudomány - nem maradhat az igazságszolgáltatás eleme. Hangsúlyozták, hogy célszerûtlen is, mert néha több rossz származik belõle, mint amennyit a bûntett okozott, a bûnösnek nem ad módot a javulásra, az államnak - mivel puszta bosszúállás, nem pedig elégtétel - gazdasági veszteség, hiszen a bíróságok gyakran nem a javíthatatlanság miatt mondják ki a halált, hanem mert a bûn oly jellegû, hogy az elégtételt a bosszúval felcserélõ elõítélet, s az ezen alapuló visszatorlási rendszer a "vérért vért" elvet szereti alkalmazni reá.
Százötven évvel ezelõtti gondolatok, amelyek egyébként az elmúlt parlamenti ciklus kitûnõ konzervatív képviselõjének, Varga Jánosnak a könyvében nyertek így megfogalmazást.
Azt hiszem, hogy a százötven évvel ezelõtti gondolatok, az akkori büntetõrendszer nagyon nagy elõrelépést jelenthetett volna Magyarország számára akkor. Mégis, az akkori gondolkodás hatalmas elméi nem érték el céljukat, meghiúsult ez a tervezet.
(10.30)
1843-ban Deák Ferenc már részt sem vett a parlament munkájában, mert a kisszerûség nem tette ezt lehetõvé. Mégis az Országgyûlés felállított akkor egy bizottságot, Szemere Bertalan vezetésével, de azt az újabb kísérletet is az akkori konzervatívok idõhúzó taktikája meghiúsította, és csak évtizedekkel késõbb, a Csemegi-féle kódexben sikerült Magyarország modern büntetõ törvénykönyvét megalkotni, amelynek egyébként hangsúlyozom, nagyon fontos alkotmányossági elemei is voltak.
Nos, aki áthallást vél a történetbõl, azt hiszem, hogy ez nem teljesen pontos. A mai konzervatívok természetesen magukévá teszik gondolkodásukban az akkori konzervatívok ellenfeleinek, a liberálisoknak is a legfontosabb eszméit. Mégis, a példa ijesztõ.
Most a rendelkezésünkre áll egy olyan lehetõség, hogy Magyarország 1100 éves történetében elõször egy modern, az egész társadalom által támogatható alkotmányt elkészíthetünk, a kisszerûség, a gáncsoskodás, az ellentétek keresése azonban ezt lehet, hogy meghiúsíthatja. Tegnap konzervatív oldalról is, ellenzéki oldalról is nagyon szimpatikus felszólalások hangzottak el. Hack Péter arról beszélt a Szabad Demokraták Szövetsége részérõl, hogy azt kell keresnünk, ami összeköt. Szabad György erre válaszolt azzal a gyönyörû eötvösi példával, amellyel a felszólalást befejezte. Én úgy gondolom, hogy ebben a szellemben kellene a továbbiakban is gondolkodnunk, mert ebben az esetben valóban történelmi eredményt érhetünk el. Ellenkezõ esetben azt hiszem, hogy Magyarország megint egy nagy esélyt elveszítene. Gondolja meg mindenki, hogy ezt kisszerûséggel, a Házszabály adta lehetõségekkel való visszaélésekkel szabad-e elrontani, és szabad-e komolytalanná tenni azt a folyamatot, amelyik Magyarország számára tényleg történelmi jelentõségû. Köszönöm szépem a figyelmet. (Taps)