DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Elnök Úr, Tisztelt Ház! Parlamenti szokásoknak megfelelõen kapcsolódom az elõzõ felszólaló megállapításainak folytatásába.
Igenis szükséges egy új, modern, történelmi fejlõdésünknek megfelelõ alkotmány, de nincs szükség sürgõsségre. Fontos, hogy kellõ elõkészülettel, a lakosság bevonásával készüljön egy olyan alkotmány, amelyre azt mondhatjuk, hogy közös megegyezéssel jött létre, és valóban megfelel a magyar nép akaratának és történelmi fejlõdésünknek is. Ez sajnos így nem mondható.
Az elmúlt fél évszázadban három nagy szellemi áramlat száguldott végig a világon és száguld, és a következõ évezredben is száguldani fog. Az önrendelkezési jog, az emberi jog és a szociális biztonság, amit mi kereszténydemokraták úgy nevezünk, hogy szociális igazságosság, mert több, mint a szociális biztonság. Az önrendelkezési jog révén az Egyesült Nemzeteknek 1945-ben 45 tagja volt, ma 189. A törzsek népekké, a népek nemzetté, és a nemzetek független országokká váltak. Az emberi jogoknak a kialakulása - nem tudom megállni, hogy történelmi fejlõdést ne tekintsek át - ma még nem ért el mindenhová kellõ mértékkel, de útban van.
Az emberi jogoknak talán elsõ - elõtte is volt, de igazi megtestesítõi - az úgynevezett természetjogi iskola, amely rámutatott arra, hogy az embereknek születésüknél fogva van joguk, s azt nem az állam adja, hanem ahhoz joguk van, attól a perctõl kezdve, hogy a születésük megtörtént. A természetjogi iskola megalapítója, Hugo Grotius úgy vélte - hiszen nagy vita volt tudósok között - , hogy mi az ember igazi alaptermészete. Mibõl kell kiindulni, hogy a természetjogot ezen az alapon vizsgálhatjuk, vagy gyakorlatba áttegyük. Õ azt mondotta, hogy az ember társas lény. S itt természetesen egymás között ezeket tisztázni kell, és jogokat kell biztosítani. Hobbes már úgy vélte, hogy az ember egy kissé antiszociális, tehát az államot kell megalkotni, és annak keretén belül kell biztosítani a jogokat.
Keresztély Tamás úgy vélte, hogy az ember erkölcsi természetébõl kell kiindulni, az adja meg azt az irányt, amely az ember veleszületett jogait biztosítani tudja.
Leibnitz a boldogságra való törekvést látta, hozzá közel Rousseau a tökéletességre való és a képességünk kibontakozására való lehetõséget, Kant részben lezárta ezt a nagy vitát, és azt modotta, hogy a tiszta észbõl kell levezetni az embernek a természeti jogait.
Történelmi érdeme ennek az iskolának, hogy valóban nagy tudósokkal és közel egy évszázadon át vitatta, hogy lényegében milyen formában biztosítjuk az embernek - megint megismétlen és még sokszor - veleszületett jogait. Hibája volt, vagy hiányossága ennek az iskolának, hogy nem tudta kodifikálni az embernek a természeti jogait, megmaradt az elméleti síkon, megmaradt azon a vonalon, hogy lényegében elvileg ez az iskola ezeket az elveket lefektette.
1876. július 4-én születik meg többek között az elsõ nagy kiáltvány, nyilatkozat, az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozata, amivel az ember veleszületett jogait, amit a Teremtõtõl kapott, mondván, biztosítani kell, érvényesítését segíteni. 13 évvel késõbb, az 1876. augusztus 26-i francia nemzetgyûlés ünnepélyes nyilatkozata valóban vulkanikus erõvel mondja ki az elsõ mondatban, hogy az ember születésénél fogva szabadnak és egyenlõ jogúnak születik. Sajnos a francia forradalom már elvetette a Teremtõtõl kapott jogokat, az észt állította az oltárra, amely természetesen, következményeiben hosszú századokon át sokkal súlyosabb volt, mint az Egyesült Államoknak a nyilatkozata.
Mi egy kissé lemaradtunk akkor is, hiszen az 1848. III. törvénycikkben a választójognál egy kereskedõsegéd még nem kaphatott választójogot, sõt a földnélküli gazdálkodó, vagy paraszt sem. Tehát lényegében 69 év után még nem ért el bennünket az a szellõ, ami az Egyesült Államok vagy Franciaországban már gyümölcsöt termett.
Ez érthetõ is, mert elnyomás alatt éltünk. Elnyomásban az ember nem szabad, elnyomásban az ember nem tudja érvényesíteni alapvetõ jogait, és ha néha fel is tûnnek nagyságok, hála Istennek, akik élére állnak a szabadságnak, de a lakosságnak a többsége, a nagyobb része kénytelen megalkudni az uralkodókkal, illetve az elnyomással.
Magyarországon lényegében - szabadna mondani talán - tömören, újból megfogalmazzák az ember alapvetõ jogait. Az 1946. évi törvénycikk, amely az államformáról szól, a köztársasági államformáról, amelyrõl méltóztassanak megengedni, hogy megjegyezzem, hogy ebben a házban, az akkori demokrata néppárt kiváló tudósa, Eckhardt Sándor szólalt fel, és azt mondotta egy intézõbizottságunkon megvitatott megbeszélés után, hogy igen, mi, a Demokrata Néppárt a köztársasági államforma mellett vagyunk, de adjuk meg a népnek azt a jogot, hogy õk szavazzák meg.
És ez közel 48-49 évvel ezelõtt volt, a Demokrata Néppárt akkor is lefektette és hangsúlyozta, hogy minden ilyen kérdésben, ami szinte létkérdése a nemzetnek, ott legyen a népnek a szava.
Talán még azt is megengedik önök, hogy megemlítsem, hogy ez a Demokrata Néppárt 1947-ben megnyerte a választásokat, s remélem, ez be fog következni egy pár év után újra.
Az 1946. évi 1. törvénycikk megdöbbentõ. Nem a szövege miatt, hanem azért, mert igyekszik megfogalmazni az alapvetõ jogokat, és kimondja, hogy a Magyar Köztársaság védi a polgárait az elnyomástól, a félelemtõl, biztosítja a vélemény-nyilvánítás, a sajtószabadság, a vallás szabad gyakorlásának a jogát.
(10.40)
Azért megdöbbentõ, mert épp elnyomás alatt éltünk, hogy lehet, az elnyomó nem biztosíthatja az elnyomástól való biztonságot, a félelmet pedig az elnyomó ülteti el, nem utolsósorban a vélemény-nyilvánítás, sajtószabadság és a vallásszabadság megvolt, csak azzal a különbséggel, hogy a templomok ellen bizonyos küzdelmek voltak, és az iskolákat az egyházaktól 1948. június 10-én elvették, pár iskolát kivéve, az akkori Demokrata Néppárt 62 képviselõje, mert név szerinti szavazást kellett adni, természetesen mindegyik az államosítás ellen volt.
Az 1949. évi XX. törvénycikknek nevezett alkotmány azért kétes értékû, nem a késõbbi kiegészítésekkel, mert elnyomásban nem lehet alkotmányt készíteni. Egy szovjet alkotmány fordításából készült, különben is, egy merénylet a nép önérzete, tisztessége ellen, hogy maga az elnyomó hozzon egy olyan alkotmányt, amelyrõl mindenki tudja, hogy egyetlenegy szavát nem lehet és egyetlenegy elírását, különösen az embernek a vélemény-nyilvánítási szabadságát.
Hosszú idõ megint eltelt, amíg végül hazánkban az emberi jogok egyetemes kiáltványa bekerült a törvénytárunkba, késõbb pedig az Egyesült Nemzetek 1966. december 16-án elfogadott polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya, továbbá, ugyancsak az 1976. évi IX. számú törvényerejû rendelettel pedig gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya.
Felszólalásomnak az egyik célja az, hogy rámutassak, vagy legalábbis megemlítsem a valóság és az elmélet közötti különbséget. Mit érnek a legszebb szavak és mit ér bármilyen alkotmány, ha a polgár nem érzi annak az erejét, ha a polgár nem érzi, hogy az õrá is kihat, s nem érzi azt, hogy valóban, az alkotmány nemcsak védi, az alkotmány nemcsak formailag megadja a jogot, de õ azt gyakorlatilag is élvezheti. Az 1949. évi XX. törvénycikkel elfogadott alkotmányt természetesen a magam részérõl sosem tartottam alkotmánynak, mert hiszen nem a népnek az akaratából született, kiegészítésekkel természetesen már használható volt.
Az elõbbi két törvényerejû rendelettel biztosított jogokról beszélek, tehát az 1976. évi VIII. és 1976. évi IX. számú törvényerejû rendelettel, akkor megkérdezem az igen tisztelt Országgyûléstõl, hogy ez a körülbelül 10-12 oldalra terjedõ, polgári, politikai jogok, gazdasági, szociális, kulturális jogok, részletesen leírva miként mentek át a valóságba?
Sokan talán nem értenek velem egyet, szerintem demokrácia ott van, ahol a vélemény-nyilvánítás, sajtószabadság, egyesülési és gyülekezési jog érvényesül. Túlzónak lehet tekinteni, ha azt mondom, hogy minden többi jog ebbõl ered. Ahol a polgár szabadon kifejezi véleményét, ahol a sajtó szabad, és szerencsére ha tárgyilagos is, egyesületet tudok szabadon alakítani, gyülekezési jog révén össze tudok jönni és meg tudom beszélni a kormánnyal szembeni, vagy a kormány melletti tárgyakat, akkor úgy érzem, abban az országban demokrácia van.
Ez a két rendelet - ami törvényerejû rendeletrõl beszéltem - ismétlem, hosszan ezeket a jogokat biztosítja, de semmi nem valósult meg belõle. A vélemény-nyilvánítás szabadsága nem létezett, sajtószabadság sem abban az értelemben, ahogy az Országgyûlés ezt ma minõsíti és a gyülekezési és az egyesülési jog sem.
Elérkeztünk tehát oda, 1989-90-ben, hogy ezek a jogok érvényesültek. Ezeket a jogokat biztosították alkotmány-kiegészítéssel is. De megkérdezem az igen tisztelt Országgyûlést, amikor újból leírjuk és újból megfogalmazzuk azt a négy legszentebb jogát az embernek, a vélemény-nyilvánítást, a sajtószabadság, egyesülési és gyülekezési jogot, mondhatja-e valaki az Országgyûlés tagjai közül, hogy például egy ember a munkahelyén szabadon elmondhatja a véleményét és nincs következménye? Mondhatja-e, hogy emberi méltóságban érzi azt az öntudatot, amit ez a lenyûgözõ szó mond.
Tehát, amikor mi újból fogalmazunk, újból szöveget fogunk gyártani. Mi a valóság?
Valóban a polgár át fogja ezt érezni, mégha népszavazás jön, akkor is? Nincs-e valami hiányunk abban, hogy a magyar polgár nem érzi át azt, hogy õ teljes jogú ember. Sajnálatosan az alkotmány-elõkészítõ bizottságban egyedül maradtam. Egyedül maradtam abban - és ez ma is a véleményem, és ez valamilyen formában nem került be, nem is tudnám megszavazni az új alkotmányt -, hogy ott kell lenni annak a meghatározásnak, hogy minden polgárnak, honfitársai, embertársai iránt, a felebaráti szeretet szellemében kezd cselekedni.
Megdöbbentõ az, hogy ennek a fontosságát az alkotmány-elõkészítõ bizottság egyes tagjai nemcsak hogy nem ismerték fel, hanem szinte ellene voltak. Azért megdöbbentõ, mert minden, ami az utóbbi évtizedben, vagy évszázadban, vagy az elmúlt pár évben a volt Jugoszláviában lezajlott, az semmi más, mint az, hogy a polgárok képtelenek voltak egymással szemben e felebaráti szeretet jegyében cselekedni. Ez nem egy kereszténydemokrata elv csupán, hanem egy szükségesség. Nem lehet demokrácia és sose lesz demokrácia, ha a polgár nem érzi, hogy a másik embertársát, ha üldözik, akármilyen felfogása van, vagy vallása miatt, az ártatlant is védenie kell, és a szegények mellé kell állni.
Ha ez a szellem nem megy át a nevelésben, akkor minden csak szöveg marad, minden csak megint úgy, mint az 1976. évi törvényerejû rendelettel elfogadott csodálatos és irányító és meghatározó szövege. És azért is megdöbbentõ, igen tisztelt Országgyûlés, azért is, mennyire elõbbre voltak 1948. december 10-én az Egyesült Nemzetek tagjai, ahol voltak humanisták, antikommunisták, voltak vallásosak, voltak hitetlenek, voltak kommunisták, voltak konzervatívok és ez az Egyesült Nemzetek kiáltványa, az emberi jog tekintetében elsõ szakaszában kimondotta, hogy minden ember szabadnak, méltóságban, jogokban egyenlõnek születik, fel van ruházva értelemmel és lelkiismerettel, és méltóztassanak figyelni, és egymás iránt a testvériség szellemében kell cselekedni.
Mi 48 év után nem akarjuk elfogadni azt, hogy igenis kötelességünk rámutatni, hogy minden polgárnak, mindenkinek igenis a felebaráti szeretet szerint kell cselekedni. Elmaradtunk 48 évvel. Ez az igen vegyes Egyesült Nemzetek, akkor 45 taggal el tudta fogadni és megegyeztek abban, mindenki, ismétlem hívõk és hitetlenek, hogy igenis a lényege az, az egyik lényege az alkotmánynak, hogy a polgárok érezzék át azt, hogy nemcsak nekem van jogom és nemcsak a törvényt kell tiszteletben tartani, az természetes, hanem az embertársaim iránt van kötelezettségem. Ha mi ezt nem tudjuk beiktatni az alkotmányba, akkor nemcsak hogy lemaradtunk, lemaradt megint egy gépezet, egy szöveg, amely nem töltõdött meg azzal, ami ebben a korban talán a legfontosabb és a legszükségesebb.
Igen kérem az Országgyûlést, amikor beadjuk ezt a javaslatunkat, gondolja át, ne maradjunk le. Ne maradjunk az Egyesült Nemzetek Emberi Jogok Kiáltványa mögött. Miért félünk attól, hogy az embereknek egymás iránt a felebaráti szeretet szellemében kell cselekedni? Ismétlem, ez nem kereszténydemokrata álláspont csupán, ezt minden humanistának magáénak kell vallani. Szabadjon még - nem akarom elvenni kérem a Gáspár Miklós barátomtól az idõt - s megígértem, hogy idõben befejezem.
(10.50)
Szabadjon még annyit mondanom, nagyon természetesen kényes kérdés az élethez való jog. Én fiatal jogász korom óta a halálbüntetés ellen voltam, és ott a padokban, ezelõtt 48 évvel, Nagy Imre elnöksége alatt benyújtottam egy indítványt a halálbüntetés eltörlésére.
Természetesen az akkori kommunista párt rettenetesen megtámadott, hogy bizonyos politikai vádlottakat kívánok megvédeni - természetesen ez is közrejátszott -, de mindig a halálbüntetés ellen voltam.
Meg kell mondanom, õszintén megvallom önöknek, hogy egy szempontból kétségeim vannak. Nemcsak azért, mert eldurvult a világ, olyan politikai terror-cselekményekkel találkozunk, amit az itt lévõ képviselõk születésükkor vagy fiatal korukban el sem tudtak képzelni, hogy ilyen létezik. Százak és százak halnak meg bosszú, politikai revánscselekmények miatt, és én arra a megállapításra jutottam magamban, hogy egy szempontból és egy vonatkozásban ezt az elvemet felfüggeszteném, amennyiben valaki hideg aggyal, elõre megfontolt szándékkal megöli embertársait. Tehát nem a szándékos, vagy hirtelen haragból és hasonló szempontból, hanem ha valakinek van arra kegyetlensége, hogy átgondolja, megfontolja, és hideg aggyal másoknak az életét elvegye, itt kételyeim vannak és úgy érzem, hogy ilyen esetekben jogos a halálbüntetés, annál is inkább, mert nehéz elviselni annak a hozzátartozónak, testvérnek, feleségnek, vagy férjnek, vagy barátnak, hogy az, akit legjobban szeretett, azt elvették és az aki azt elvette, az állam kegyén tovább él.
Igen tisztelt Országgyûlés! Összefoglalva: kérem önöket, hogy amikor az embernek a legszentebb és legfontosabb jogairól tárgyalunk, kérem önöket, hogy fogadják el azt, hogy legyen benne az alkotmányban az a meghatározás, amit elõbb mondottam. Nem utolsósorban: világos, ennek a nevelés a legfontosabb része, hogy a nevelésen keresztül kapják meg a polgárok. A második pedig az emberi méltóság.
Önök választókerületekben járnak, járjuk a vidéket. Nagyon megdöbbennek a polgárok, amikor azt mondom, hogy a földet kapáló gazdának ugyanaz az emberi méltósága, mint az államfõnek, mert ugyanaz.
Akkor bizony csodálkoznak, hogy valami nem furcsát mondtam-e, vagy a keresztgénydemokratáknak egy nagy választási ígéretét. Mert ugyanaz.
De nem érzik a polgárok azt az emberi méltóságot, amely nélkül nem lehetek teljes jogú, és amely nélkül nem lehet olyan önérzetem, amely érzi azt, hogy polgár vagyok, jogom van. Az emberi méltóságot mindenkinek tisztelni kell.
Bízom benne, hogy az igen tisztelt Országgyûlés meg fogja szavazni a kiegészítést, és abban az esetben nálunk is megtalálja a támogatást egy olyan alkotmányra, amelyben nemcsak szöveg van, hanem meg van töltve azzal a keresztényi szellemmel és értékkel, amely nélkül ember egymással szemben és egymás iránt nem cselekedhet másként, és egymásnak tiszteletét magával vonja. Köszönöm szépen. (Taps.)