TÓTH PÁL (MSZP): Köszönöm a szót elnök asszony. Tisztelt Ház! Örömmel jelentem be, hogy nagyjából ugyanarról a témáról fogok beszélni, mint - és kizárólag arról - amirõl Gáspár képviselõ úr beszélt, csak egy kicsit másképpen.
A szociális biztonsághoz való jog alkotmányos újraszabályozásának problémájáról szólnék néhány szót, ami belefér az idõkeretembe. S ez nem könnyû dolog. Nem könnyû dolog azért, mert a szociális jogok természetét illetõen mind a jogtudományban, mind az Alkotmánybíróságban, mind pedig a felszólalásokból kitûnt, a politikában két, egymást karakterisztikusan kizáró nézet alakult ki.
Az egyik álláspont szerint a szociális biztonság alkotmányban biztosított alapjoga nem jelent alanyi jogot az ellátásokhoz való hozzájutás tekintetében, csupán az államnak a változó körülményektõl függõ kötelezettségvállalását.
(14.00)
A szolgáltatások alkotmányos mértéke nem határozható meg, az mindig a parlament és a mindenkori kormány döntésétõl függ. Ez az egyik álláspont.
A másik felfogás képviselõi ezzel szemben azt mondják: nem lehet úgy csinálni, mintha az alkotmány nem szabályozná a szociális biztonsághoz való jogot. De miután ez egy alapvetõ jog, ezért minden magyar állampolgár számára szükségképpen alanyi jogosultságot von maga után. Azt persze ennek a felfogásnak a képviselõi is elismerik, hogy ennek alkotmányos mértékét pontosan meghatározni nem lehet, minimálszintjére azonban következtetni lehet. Vagyis másként fogalmazva, a parlament és a kormány ettõl kezdve nem dönthet pusztán saját belátása szerint.
Kérem szépen, ezek után tényleg jogos a kérdés: szükség van-e az alkotmányos rendelkezések - mármint e témába vágó alkotmányos rendelkezések - újraszabályozására? Ha valamire szükség van, akkor - úgy gondolom - erre igazán szükség van. Mégpedig több nyomós ok és érv miatt. Én ezek közül egyet emelnék ki, a legfontosabbat. Nevezetesen az alkotmányos ellátások mértékének kérdését. Azt a kérdést, amely körül pillanatnyilag - s ez kitetszett itt a parlamenti vitában is - a legnagyobb megosztottság látszik. Itt az a gond, hogy az ellátásoknak van egy kötelezõen biztosítandó mértéke, amit azonban a hatályos alaptörvény felettébb homályosan, pontosabban igen általánosan fogalmaz meg. Ez persze számos értelmezésbeli problémát okoz, és abban a lehetetlen - szerintem lehetetlen - szerepre kényszeríti például az Alkotmánybíróságot, hogy eseti döntéseivel õ töltse meg tartalommal az alaptörvény rendelkezéseit.
Na most, mi következik ebbõl? Elõször is ugye az, hogy a szociális biztonságra való jogot - mint alanyi jogot - elõnyben részesítõ megoldás esetén tehát célszerû az ellátások valamilyen minimumának rögzítése, vagyis - ugye - az volna az üdvös, ha az új alkotmány valamelyest konkretizálná, hogy az ellátásoknak mi az a mértéke, amelyet mindenki számára biztosítani kell. Úgy gondolom, az eddigiekbõl is kitetszik az, hogy a szociális biztonsághoz való jog jobb alkotmányos szabályozásának a kulcskérdése vitathatatlanul az alanyi jogok kérdésével kapcsolatos.
Egy biztos, hogy az alkotmányos szabályozás technikai megoldásai - legalább háromról szeretnék szólni - ebben a vonatkozásban igencsak eltérõ hatásokat indukálnak, eredményeznek. Kérem szépen, az elsõ ilyen megoldás - bármilyen furcsának hangzik - az az alkotmányos szabályozás mellõzése ebben a kérdésben. Ezzel kapcsolatban a szakmai körökben érvként szokás emlegetni, hogy vannak olyan országok, ahol ilyenfajta jogok - tehát szociális jogok - nem szerepelnek az alkotmányban, ez persze nem zárja ki, hogy ezekben az országokban ne léteznének jól mûködõ, fejlett szociális biztonsági rendszerek. Ez az érv azért sántít, mert itt vagy arról van szó, hogy amikor az alkotmányozás folyamata lezajlott, akkor még hírük-hamvuk sem volt a második generációs emberi jogoknak, vagy pedig, ugye, történelmi íratlan alkotmányban, mint az Amerikai Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában.
Sokkal nyomósabb azonban a másik érvrendszer, amely specifikusan Kelet- Közép-Európában, és mindenekelõtt ugye a közjoggal foglalkozó szakemberek körében és politikusok körében is kiépült. Nevezetesen, sokan vannak, akik az alkotmányos szabályozás mellõzését tartják egyedül járható útnak a piacgazdaságra való áttérés, és a demokratikus intézmények megteremtésének nehézségeivel küszködõ volt szocialista országok esetében. Az elõbbi, tehát emellett a felfogás mellett, hogy az alkotmány egyáltalán ne foglalkozzon a szociális jogokkal, praktikusan a következõ - és szerintem figyelmet érdemlõ - érveket szokás felhozni.
Elsõ: az úgynevezett szociális jogok alkotmányba foglalása ugyanis intézményesítené az olyannyira áhított piaci mechanizmusokba való beavatkozást. Másodszor: áttekinthetetlenné tenné a gazdasági és politikai prioritások rendszerét. Harmadszor: akadályozná a civilszféra fejlõdését. Negyedszer: a bíróságokat kikényszeríthetetlen jogokkal összefüggõ viták eldöntésére kényszerítve mintegy aláásná az egész jogrendszer tekintélyét, errõl is volt szó. Végül ötödször: a paternalista állam képének felrajzolásával pedig a társadalomban tovább erõsítené az önmagunk megsegítésére való alkalmatlanság érzését.
Na most e problémák, e valós problémák kiküszöbölése érdekében azután a hozzáértõ szakemberek több alternatív megoldást javasoltak. Én ezek közül hármat említenék. Az egyik: Leginkább kívánatosnak azt tartják, hogy szociális jogok ne is szerepeljenek az alkotmányban, de legalábbis az alkotmányos elõírások minimalizálását javasolják. Másodszor: Többen járható útnak tartják, ha oly módon szerepeltetik ezeket a dolgokat az alkotmányban, hogy abból világosan látszódjon, hogy ezek a rendelkezések, ezekre a rendelkezésekre nem lehet jogokat alapozni. Végül harmadszor: Tekintettel arra, hogy a legtöbb kelet-közép-európai országban, és pláne Magyarországon már kész helyzettel kell számolni, ezért akadnak olyan jogászok, akik a túlságosan bõkezûre sikeredett szociális jogok felpuhítását látnák szívesen.
Mindent egybevetve szembe kell nézni azzal, hogy Magyarországon is vannak, akik bizonyos gazdasági fellendülés, az állami paternalizmus megszüntetésének jelszavával, a nem-szabályozást részesítenék elõnyben. A szociális biztonságra vonatkozó jogoknak az alkotmányból történõ kiradírozása azonban olyan radikális szakítást jelentene például a hatályos alkotmánnyal, amit politikailag aligha lehet fölvállalni. Ezért politikailag könnyebben felvállalható megoldásokat javasolnak keresni ahhoz, hogy az olyan egyébként nem figyelmen kívül hagyható célok, mint a szociális jogoknak az ország lehetõségeihez való igazítása vagy az egyéni kezdeményezõkészség támogatása megvalósíthatóak legyenek, és erre jön a következõ szabályozási technika, az alanyi jogot nem teremtõ szabályozás.
Amennyiben tehát a helyzet úgy alakul, hogy a szociális biztonsághoz való jognak korlátozott tartalommal ugyan, de szerepelnie kell az új alkotmányban, akkor erre az alkotmányozó ezt többféleképpen is produkálhatja. Elõször: Megteheti azt például, hogy csak a preambulumban utal az állam szociális céljaira. Ebben az esetben tényleg pusztán csak arról van szó, hogy a szociális biztonság kérdése csupán egy program, tehát olyan valami, hogy ebbõl törvényi rendelkezések alkotmányellenessége közvetlenül nem következtethetõ.
Másodszor: Némiképpen hasonló az a megoldás, amikor az alkotmány - hasonlóan a francia vagy a német alkotmányhoz - az állam szociális jellegét deklarálja, vagy az általános rendelkezések között tesz említést az állam ellátási kötelezettségeirõl. Ebben a két esetben már az állam alkotmányos kötelességei ezen a téren lényegesen szigorúbbak, de a tényen, hogy tudniillik ezek a megoldások sem teremtenek alanyi jogot a szociális biztonságra, mit sem változtat. Vagyis a parlament és a kormány továbbra is saját hatáskörében és felelõsségére a körülmények mérlegelésével határozhatja meg a jogosultsági feltételeket és az ellátások mértékét.
És végül jön a harmadik: Mi van akkor, amikor a szociális biztonság, mint alapvetõ jog jelenik meg az alkotmányban? Az Európai Unió egyes tagállamaiban - fõként a szegényebbekben - már lényegesen továbbmentek, ugye, az állampolgárok ellátásra való jogát, illetve az állam ellátási kötelességét alkotmányos alapjogként deklarálták. Ez kérem szépen a szociális jogok emancipációja szempontjából kétségkívül egy komoly elõrelépést jelent, és ugye a korábbi elutasító, vagy a jelenleg is meglévõ elutasító szemlélettel való gyökeres szakítást jelent. Szeretném azonban a tisztelt Ház és kedves képviselõtársaim figyelmét felhívni arra, hogy az ezekben a nyugat-európai alkotmányokban meghirdetett jogok tényleges érvényesülésének mértéke, fõként a szociális biztonság fogalmának túláltalánosítása, valamint a szabályozás nem egyértelmûsége okán még ezekben az országokban is eltérõ, és alanyi jogokat csak igen ritkán keletkeztet.
(14.10)
Én azokkal a véleményekkel értenék egyet, akik a portugál alkotmányt tekintik ebben a vonatkozásban a legelõremutatóbbnak. Miért? Kérem szépen, elsõként azért, mert a szociális biztonságra vonatkozó alapvetõ jogot az alkotmányon belül igyekszik tartalommal kitölteni, elébe menve ezzel az értelmezés körüli késõbbi vitáknak, másodszor pedig a portugál szabályozás példája nyomán a szociális biztonság minimális tartalmának alkotmányi szintû meghatározása is megtörtént, illetve szükséges. Ehhez az tartozik, hogy a szociális jogok többnyire mértékek kérdésében való döntést tételez minden esetben. (sic!) Egybevetve az elmondottakat, abban összegezhetném a véleményem, hogy annak a dilemmának a feloldására, amely ebben a kérdésben a szociális és a pusztán gazdasági érdekek között feszül, önmagában a jog nem képes. Az elõbbiekben vázolt megoldások bármelyike ugyanis vállalható, mégpedig az alkotmányosság sérelmének közvetlen veszélye nélkül. A dilemma eldöntése tehát mindenképpen politikai állásfoglalást igényel.
Azt gondolom azonban, hogy az állam, a magyar állam vagy a Magyar Köztársaság szociális elkötelezettsége, szociális szerepvállalása azonban nem lehet kérdés, legfeljebb csupán annak mértéke és az eszközei. A magam részérõl osztom azoknak a felfogását és nagyjából a koncepciónak ilyen vonatkozásban a tartalmát vagy véleményét, vagy állásfoglalását, akik azt mondják, hogy a szociális biztonságra vonatkozó elõírások csak akkor válhatnak az emberi jogok részévé, amikor azok már nem egyszerûen állami célok és feladatok, hanem a jog eszközével kikényszeríthetõ alanyi jogok.
Ez nem az államhatalom korlátozása, hanem pozitív állami kötelezettségvállalás. Ezért megítélésem szerint az alkotmány állampolgári jogokat szabályozó részében van helye például - korántsem a teljesség igényével - a társadalombiztosításhoz való jognak, az állampolgári jogon járó egészségügyi ellátásoknak, a munkaviszonyokra kibocsátott legalapvetõbb állami normáknak, a kötelezõ és ingyenes elemi oktatást biztosító szabályoknak és a pihenéshez való jog alanyi joggá tett formáinak. Ámde egyetértek azokkal is, akik szerint ebben a fenti formában nem állampolgári jog, például a munkához való jog, a munka mennyiségének és minõségének megfelelõ díjazásához való jog, egyszerûen azért, mert ezekben keverednek a jogilag releváns, kikényszeríthetõ jogok és az állami célkitûzések. Hozzátenném azonban, hogy az állam szerepkörének változása igényli az ilyen alanyi joggá nem változtatható elõírások alkotmányba foglalását is, mert az ilyen államcélok felvázolása nélkül egyszerûen - megítélésem szerint - nem írható körbe a mai állam valós társadalmi szerepe.
Befejezésül: A szociális biztonsághoz való jog biztosítása nemcsak azt jelenti, kedves képviselõtársaim, hogy az állam beavatkozik a gazdasági folyamatokba, vagy hogy korlátozza a szerzõdési szabadságot mondjuk, hanem azt is jelenti, hogy nehéz olyan történelmi idõszakot találni, amelyben például a munkavállaló mellett történõ állami beavatkozás indokoltabb lenne, mint manapság. Úgy gondolom, hogy a szociális biztonsághoz való jog újraszabályozásának többek között ez lenne az egyik igazi tétje. Köszönöm a figyelmüket. (Általános taps.)