CSIZMÁR GÁBOR (MSZP): Tisztelt Országgyûlés! Azoknak a jogaiért szeretnék szólni itt a vita végén, akiknek ugyan vannak jogaik, de hiányzik vagy korlátozott jogérvényesítési képességük, akiknek a képviselõi nem lehetnek jelen a tisztelt Házban, mert nem rendelkeznek választójoggal, akik kisebbségben vannak, kicsik és erõtlenek. A magyar társadalom több mint negyedét jelentõ, csaknem hárommillió gyermek alkotmányos jogainak megfogalmazása érdekében kértem szót.
A szabályozási elvek az alanyi jogok hosszú listájában tesz említést 34. pontként arról, hogy a gyermekeknek is vannak jogai a Magyar Köztársaságban. A tény említése üdvözlendõ, ennek módja azonban nem. A gyermekek jogait ebben az évszázadban számos nemzetközi dokumentum és törvény ismerte el, az 1924-es genfi nyilatkozattól az 1991. évi LXIV. törvénnyel kihirdetett, a gyermek jogairól szóló egyezményig. Mégis újra és újra hosszú vitákat kell megélnünk a gyermeki jogok értelmezésérõl, szinte mindig elõlrõl kell kezdeni a jogharmonizációs munkát annak érdekében, hogy fontos alkotmányos elvek közvetlenül érvényesüljenek a hazai jogszabályokban.
Mindezek elkerülése, a nemzetközi egyezmények betartása, a jogbiztonság érvényesítése érdekében az alkotmányban rögzíteni kell a gyermeki jogokkal kapcsolatban néhány olyan alapnormát, melyhez minden jogszabály megalkotásakor, a hatóságok minden intézkedésekor ragaszkodni kell a gyermekek védelmében.
Tehát, ha a gyermeki jogokat jellemezni akarjuk, akkor összefoglalóan három csoportot képezhetünk. Az elsõbe azon jogok tartoznak, amelyek minden embert megilletnek, amelyekben nincs különbség felnõtt és gyermek között, e csoportba tartozik a gyermeki jogok döntõ többsége. A jogok gyakorlatilag megegyeznek a felnõttek jogaival. Ott találunk különbséget gyermek és felnõtt között, hogy a gyermek teljesen vagy részben korlátozott jogai érvényesítésében, és hogy a jogok gyakorlása sajátos körülmények között történik.
Ebbõl az is következik, hogy érvényesítésük kizárólag mások, vagyis állami szervek, intézmények, önkormányzatok, bíróságok, hatóságok, szülõk, felnõttek kötelezettségeinek megfogalmazásával garantálható.
A második csoportba azon jogok tartoznak, amelyek sajátos gyermeki jogok, a sajátos élethelyzethez kialakulatlan formálódó, fejlõdõ, tehát változó személyiséghez, a függõséghez alkalmazkodó, csak a gyerekek számára létezõ jogok. Ilyen többek között az oktatáshoz, a fokozott védelemhez való jog.
A harmadik csoportba pedig azokat a jogokat sorolhatjuk, amelyek a gyerekeken kívül minden embert megilletnek, gyakorlásukhoz már kialakult stabilizálódott személyiségre van szükség, ezért a felnõttkor eléréséhez kötöttek. A jogok tehát a gyermekek számára nem létezõ vagy korlátozott jogok.
Az alkotmányban a három csoportnak megfelelõen pontosan meg kell fogalmazni mindazokat a normákat, amelyek garantálják a gyermekek általános és speciális jogait, illetve amelyek korlátot állítanak a gyermekek sajnos sokszor tapasztalható jogfosztásának. Az elsõ és talán a legfontosabb ilyen norma a gyermekekkel kapcsolatos negatív diszkrimináció tilalma. A szabályozási elvek II. fejezetének 1. f) pontjában ugyan megfogalmazódik a jogegyenlõség, az egyenjogúság és a törvény elõtti egyenlõség követelménye, a negatív diszkrimináció tilalma, a felsorolásból azonban hiányzik az életkor alapján történõ hátrányos megkülönböztetés kizárása. Ezt, bár természetesnek tartjuk és számos területen érvényesül is, azért kell alkotmányos rangra emelni, mert újra és újra találkozhatunk olyan jogszabállyal és jogalkalmazói gyakorlattal, amely a gyermeket jogi szempontból fél állampolgárnak, harmad-, negyed-, háromnegyed- vagy éppen 60 százalékos polgárnak kezelik. Pedig a gyermeknek mint állampolgárnak nem a jogai mások, hanem csak jogai érvényesítésében, gyakorlásában, képviseletében és védelmében korlátozott.
A második és talán még az elõbbinél is fontosabb ilyen norma a gyermekekkel kapcsolatos pozitív diszkrimináció megfogalmazása. Nem hiszem, hogy sokan vitatnák a pozitív diszkrimináció szükségességét.
A gyermek jogairól szóló egyezmény 3. cikkének 1. pontja a következõk szerint fogalmaz: "A szociális védelem köz- és magánintézményei, a bíróságok, a közigazgatási hatóságok és a törvényhozó szervek minden, a gyermeket érintõ döntésükben a gyermek mindenekfelett álló érdekét veszik figyelembe elsõsorban." Mindez azonban csak szép deklaráció marad mindaddig, amíg nem fogalmazódik meg pontosan a gyermekekkel kapcsolatos pozitív diszkrimináció módja és mértéke az alkotmányban.
Javaslom, hogy szabályozási elvként fogalmazzuk meg: az alkotmányban meg kell határozni azokat a tárgyköröket, illetve társadalmi rétegeket, amelyekkel, illetve akikkel kapcsolatban az állampolgárok jogegyenlõségének tényleges biztosítása érdekében az állam többletjogokat biztosít, kompenzációs céllal elõnyben részesít, különleges jogalkalmazási eljárások feltételeit biztosítja, ellátási minimumokat garantál, illetve a jogok érvényesülése érdekében a jogi szabályozásban szükségszerû tartalmi elemként mások számára kötelezettségeket állapít meg. Az alkotmányban biztosítani kell a pozitív diszkriminációt a család nélküli gyermek, a fogyatékos gyermek, az egészséges fejlõdésében vagy szociálisan veszélyeztetett gyermek, továbbá a gyermek érdekérvényesítése és jogvédelme ügyében.
A nemzetközi szerzõdéses kötelezettségeink a gyermek védelmének és szociális biztonságának minden körülmények közötti biztosítására irányulnak, nem elegendõ tehát az államnak a jogalkotásban vagy intézmények alakításában megnyilvánuló aktivitása.
A II. fejezet 1. g), c) pontjaiban szereplõ, a szociális biztonsághoz és ellátáshoz való jog, éppen ezért megítélésem szerint, legalább a gyermek vonatkozásában alanyi jog, azért a II. fejezet 1. f) pontjában írt felsoroláshoz tartozik. Ugyancsak a II., fejezet 1. f) pontjában található listába tartozik a gyermek védelemhez való joga, a gyermek jogairól szóló egyezmény 19. cikke alapján.
Tisztelt Országgyûlés! Közös felelõsségünk, hogy a gyermeküket maguk mögött hagyó fiatal felnõttek, közkeletûbb elnevezéssel az ifjúság szociális élethelyzetéhez alkalmazkodva megfogalmazzuk azokat a sajátos jogokat is, amelyek e korosztályt mindaddig megilletik, amíg önálló egzisztenciát, családot nem tudnak rajtuk kívülálló okok miatt teremteni. E szabályozási követelmény sajnálatosan kimaradt a benyújtott koncepcióból.
Tisztelt Országgyûlés! Csatlakozom azokhoz a hozzászólásokhoz, amelyek szerint komoly pontosításra szorul a koncepcióban a gyermek egyik legfontosabb sajátos jogának, az oktatáshoz való jognak az alkotmányos szabályozása. Elfogadhatatlan, hogy miközben a közoktatási törvény módosításával a tanítás és a tanulás, az intézményalapítás szabadságának, illetve a közoktatás ingyenességének újabb garanciáit próbáljuk majd megteremteni az elkövetkezendõ hetekben, addig az alkotmányban a már régen levetkõzött állami felügyeletet csempésszük vissza és az eddigi ingyenesség helyett tandíjmentességet fogalmazunk meg. Az államnak a polgárok oktatáshoz való joga gyakorlásának feltételeként mûködtetnie, finanszíroznia, szakmailag és törvényességi szempontból ellenõriznie, támogatnia, segítenie kell a közoktatás intézményrendszerét. A tanítás és a tanulás szabadságával gyökeresen szemben áll, hogy az állam felügyeletet gyakoroljon az oktatás felett.
(15.50)
A tankötelezettség alkotmányos megfogalmazásakor abból kell kiindulni, hogy ez az állam számára az intézmény fenntartási kötelezettséget, a gyermekek számára az intézmény látogatási kötelezettséget, a felnõttek, a pedagógusok számára pedig a tanítási, iskoláztatási kötelezettséget jelenti.
Amikor egy állam a polgárai számára alkotmányban kötelezettséget állapít meg, akkor nem teheti meg, hogy a kötelezettség gyakorlásához nem biztosítja teljes mértékben a feltételeket. A jogegyenlõség elvét sértõ, ezért nehezen magyarázható szabályozás lenne, ha a tanuláshoz való jog gyakorlása egzisztenciális körülményektõl függne.
Éppen ezért az alkotmányban egyértelmûen meg kellene fogalmazni a következõket:
1. A gyermeket megilleti a neki megfelelõ tanuláshoz való jog.
2. A gyermeket és fiatalokat megilleti a tehetség szabad kibontakoztatásának joga.
3. A Magyar Köztársaságban minden gyermek tanköteles, a tankötelezettség részletes szabályait külön törvény állapítja meg. Itt jegyzem meg zárójelben, Orosz Istvánnal egyetértve, hogy nem lenne szerencsés, ha az alkotmány konkrét életkorhoz kötné a tankötelezettséget, tekintettel arra, hogy jobb lenne, ha azt a végzettség, az iskolai végzettség megszerzésével is lehetne teljesíteni. Az alkotmányban legyen egyértelmû, hogy a közoktatás az érettségi, illetve az elsõ szakképzettség megszerzéséig ingyenes. Hogy az állam milyen feltételeket teremt a polgárok oktatásával kapcsolatos jogának gyakorlásához, hogy az intézményalapítás, a tanítás és a tanulás szabadságát törvény garantálja.
Tisztelt Országgyûlés! A magam részérõl különös jelentõséget tulajdonítok annak, hogy a legutóbbi jelentõs alkotmánymódosítás óta alig leírható nagyságrendû változás állt be a társadalom civil szövetében.
Szervezetek tízezrei jöttek létre, vállalva különbözõ társadalmi csoportok érdekeinek, jogainak védelmét, illetve közszolgáltatások, közfunkciók ellátását. Hibának tartanám, ha az egyesülési és békés gyülekezési jog kinyilvánítása mellett az alapvetõ alkotmányos elvek és célok között nem biztosítanánk a polgárok saját szervezetének bekapcsolódását a közszolgáltatások ellátásába, a közügyek gyakorlásába.
Egy korszerû, több évtizedre szóló alkotmányban illik tisztázni az állam viszonyát e szervezetekhez. Államcélként fogalmazható meg a különbözõ társadalmi csoportok és a hatalom szervei között az érdekegyeztetés szükségessége. A politikai stabilitás, a demokrácia feltétele ugyanis, hogy a polgárok saját szervezeteik útján két választás között ellenõrizhessék és befolyásolhassák az állami szervek, a jogalkotók munkáját.
Ehhez intézményes feltételek kellenek, melynek biztosítása az állam feladata. Különösen igaz ez azon társadalmi csoportok, korosztályok esetében, akik valamilyen szempontból hátrányt szenvednek jogaik érvényesítésében. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)