BÉKI GABRIELLA, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselõcsoportjának vezérszónoka: Elnök asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Képviselõtársaim! Az évek óta húzódó nyugdíjreform fontos állomásához érkeztünk el a mai nappal. Ismeretes, hogy a kormány két lépésben terjeszti a Ház elé reformelképzeléseit. Õsszel kapjuk meg azt a csomagot, amely a vegyes finanszírozási rendszer kialakításának a részleteit szabályozza majd. Jelenleg elsõ lépésként az a csomag van elõttünk, amely az öregségi nyugdíjkorhatár emelésérõl és az ezzel kapcsolatos törvénymódosításokról szól. Összesen öt törvény módosítását teszik szükségessé a tervezett változtatások. Ezek közül legfontosabb a társadalombiztosításról szóló '75. évi II. törvény módosítása, ezért elsõsorban ezekrõl fogok szólni az általános vitában.
De mielõtt rátérnék a konkrét javaslatra, engedjék meg, hogy még egyszer én is feltegyem a kérdést, ami a lakosságot tapasztalatom szerint élénken foglalkoztatja: valóban elkerülhetetlen a nyugdíjkorhatár emelése? Három héttel ezelõtt a politikai vitanapon az érvek java része már elhangzott, ezért én most csak nagyon röviden szeretnék utalni arra a két folyamatra, ami zajlik, ami indokolja, sõt sürgeti a beavatkozást. Hangsúlyozva, hogy valamennyi megfontolt szakmai álláspont szükségesnek és elkerülhetetlennek tartja a korhatáremelést.
Egyrészt elõre nagy biztonsággal prognosztizálható demográfiai változásokra kell felkészülnünk. A magyar lakosság korösszetételének sajátossága, hogy jelentõs hullámzást mutat a korfánk, vagyis egy-egy évjárat nagyobb létszámú. Kiszámítható, hogy az ezredforduló utáni évtizedben válik nyugdíjjogosulttá a Ratkó-korszakban született nagyobb létszámú generáció.
Nagy pontossággal becsülhetõ, hogy a nyugdíjasok és a járulékfizetõk aránya három évtized távlatában megközelíti a 80 százalékot, vagyis minden öt aktív dolgozónak a generációk közötti szolidaritás jegyében meg kellene termelnie négy nyugdíjas ellátásához szükséges járulékmennyiséget.
Másrészt a foglalkoztatási viszonyainkban a közelmúltban lezajlott és még ma is tartó változás alapvetõen felborította azt az egyensúlyt, ami az aktív és inaktív népesség között korábban megvolt. A munkanélküliség tömegessé válásával a járulékfizetõk száma drámai mértékben összeszûkült, és az így kiesõ befizetéseket az irreálisan magas járulékfizetési kulcsokkal sem lehetett ellensúlyozni.
Az elõzõ kormányzat, hogy enyhítsen a foglalkoztatás-politika területén tömegesen jelentkezõ gondokon, tudatosan elhárította az akadályokat a nyugdíjba menekülés elõl. A nyugdíjba menekülés lehetõségével tömegesen éltek, az elõrehozott, korengedményes nyugdíjazás, illetve az elõnyugdíj lehetõségével tömegesen éltek azok, akik a munkahelyüket elvesztették. Korábban soha nem tapasztalt mértékben fordult elõ a rokkantnyugdíjazások száma is. Menthetetlenül felborult a bevételi és kiadási oldal egyensúlya. Segít-e ezeknek a problémáknak a megoldásában, ha felemeljük a nyugdíjkorhatárt? Valóban nincs más lehetõség?
Tisztelt Képviselõtársaim! Szólnom kell róla, hogy elvileg van két másik lehetõség is. Az egyik elvi megoldása a kérdésnek, hogy több járulékbevételrõl kell gondoskodni, emelni kellene a kulcsot, illetve szélesíteni a járulékfizetõk körét. A tb-járulékfizetési kulcsok emelése azonban nyilvánvalóan nem megoldás, hiszen azok jelenleg is irreálisan magasak. A munkavállalóktól ismeretes, hogy 10 százalékot, a munkaadóktól 42,5 százalékot fizetnek be járulék formájában, amiknek a nagy része a nyugdíjbiztosítási alapba kerül.
Ezek olyan magas bérterhek, hogy aki csak teheti, kibújik a járulékfizetési kötelezettsége alól. Menekülnek a munkaadók, és menekülnek az egyének is. Ismeretes, hogy a tb kintlévõsége több mint 200 milliárd, aminek a túlnyomó része végképp behajthatatlan. Elterjedt gyakorlat, hogy a vállalkozók és legtöbb esetben az alkalmazottaik után is a minimálbér alapján számított járulékot fizetik, és akkor még nem szóltunk a feketegazdaságból jövedelmet szerzõkrõl, akik egyáltalán nem fizetnek járulékot.
Be kell látni, hogy se a járulékkulcsok emelése nem megoldás, se a járulékfizetõk körének bõvítésére nincs esély a felosztó-kirovó rendszerben. Talán az úgynevezett tõkefedezeti megoldástól lehet remélni, hogy változik a mentalitás, és az egyéni számlákon gyûjtögetett befizetésekhez fûzõdõ érdekeltség javít majd valamit a járulékfizetési hajlandóságon, de errõl majd õsszel lesz bõvebben szó.
A másik elvi lehetõség föláldozni a mai, egyébként meglehetõsen alacsony ellátási színvonalat, és azt mondani, hogy ezt az alacsony színvonalat sem tudjuk garantálni a jövõben. Biztos vagyok benne, hogy nem szabad ezt az utat választanunk.
Ha most lemondanánk a korhatáremelésrõl, vagy csak elodáznánk a szükséges lépéseket, azt lehet, hogy megkönnyebbüléssel nyugtázná a lakosság egy része, de rövid idõ után az elégedetlenség sokszorosa lenne a jelenleginek.
Néhány éve törvény intézkedik az évenkénti nyugdíjemelés mértékérõl. Ez komoly eredmény, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez a mérték, a nettó átlagos bérnövekedés mértéke évrõl évre alatta marad az infláció mértékének. Nem elégséges ahhoz, hogy a nyugdíjak reálértékének megõrzésérõl beszélhessünk, de mindenképpen fontos eszköze annak, hogy a teljes elértéktelenedést megakadályozzuk.
A legrosszabb helyzetben az éppen nyugdíjba menõk vannak, mert a tömeges nyugdíjba áramlás miatt egyre rosszabb és rosszabb feltételek közepette tudta befogadni az új nyugdíjasokat a rendszer.
A korhatáremelés mellett érvelõk gyakran hivatkoznak arra a tényre, hogy nálunk gazdagabb országok sem engednek meg maguknak ennyire alacsony nyugdíjkorhatárt. Rajtunk kívül Európában már csak Bulgáriában és Romániában van 55 éves nõi nyugdíjkorhatár. Az európai átlag 60-65 év, de nem ritka a 67 év sem, sõt a minap hallhattuk, Németországban a nyugdíjkorhatár 70 évre történõ felemelésérõl gondolkodnak.
A tájékozott lakosság persze felháborodva hallgatja a nemzetközi adatokra való hivatkozást, és a születéskor várható átlagos élettartam alacsony voltával érvel. Csakhogy az a 6-8 év korkülönbség, ami a születéskor várható átlagos élettartamban a nyugat-európai országok javára megmutatkozik, 60 éves korra jelentõs mértékben összeszûkül. A magyar nyugdíjrendszernek is elöregedõ lakossággal kell számolnia, és arra kell felkészülnie, hogy élethosszig tartó biztonságot tudjon adni.
Tisztelt Képviselõtársaim! Most, miután hosszan és alaposan érveltem magam is a nyugdíjkorhatár emelése mellett, szeretném elmondani, hogy miért gondoljuk mi, szabaddemokraták, hogy nem a korhatáremelés a legfontosabb eleme az elõttünk álló törvénytervezetnek.
(11.20)
Szeretném elmondani, hogy miért tartjuk fontosnak, hogy kevesebb szó essen a korhatáremelésrõl, és sokkal több figyelem forduljon a korcentrum kérdésére. Jelenleg átlagosan 53 évesen vonulnak nyugdíjba a nõk. Tehát az a korcentrum, ami a nyugdíjba vonulási átlag, ma Magyarországon a nõknél 53 év. Én úgy gondolom, hogyha a 62 éves korhatárt rögzítjük és el tudjuk érni egy rugalmas szabályozással, hogy 58, 60 évre felemelkedjen az a korcentrum, ahol az emberek jelentõs része nyugdíjba megy, illetve a nõk jelentõs része nyugdíjba megy, akkor nagyon fontos lépéseket tudtunk megtenni a nyugdíj megreformálása útján.
Nagyon komolyan úgy gondoljuk, hogy ha már nincsen mód arra, hogy megemeljük a jelenlegi alacsony ellátásokat, ha már nincsenek meg a feltételei annak, hogy lényegesen kedvezõbb feltételek között tudjanak nyugdíjba menni a következõ korosztályok, akkor legalább a nyugdíjrendszerben meglévõ belsõ aránytalanságokat kell megpróbálnunk kiigazítani.
A jelenlegi rendszer a szolidaritás elve alapján nagyon összenyomja a korábban különbözõ keresettel rendelkezõ és különbözõ szolgálati idõt teljesítõ nyugdíjasoknak kifizetett járadékokat. Mindkét tényezõre, a keresetre és a szolgálati idõre vonatkozóan is degressziót tartalmaz a jelenlegi szabályozás, vagyis növekvõ értékek mellett egyre csökkenõ mértékben veszi figyelembe õket. A kereseteket illetõen ezt a szabályozást el tudjuk fogadni, hiszen ez a szolidaritás legfontosabb eszköze. Semmi nem indokolja azonban, hogy a szolgálati idõ tekintetében is hasonlóképpen járjunk el.
Tapasztaljuk, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszerrel kapcsolatosan súlyosan és okkal sérelmezik az emberek, ha 35, 40 év ledolgozott év után ugyanannyi vagy még kevesebb nyugdíjat kapnak, mint azok, akiknek 20 év a szolgálati idejük. Úgy gondoljuk, a szolidaritás elvének megõrzése mellett szükség lenne a biztosítási elv hangsúlyosabb érvényesítésére. Ha meg akarjuk változtatni azt az évek óta tartó tendenciát, hogy nagy számban, korhatár elõtt nyugdíjba meneküljenek az emberek, ha ösztönözni akarjuk a továbbdolgozást, akkor szakítani kell a szolgálati idõnél eddig érvényesített degresszióval.
Olyan nyugdíjrendszert szeretnénk megvalósítani, amelyben a munkában töltött évek számának van domináns szerepe és nem a korhatárnak. Valóban rugalmas nyugdíjrendszert képzelünk, ahol kinek-kinek a nyugdíjba vonulással kapcsolatos egyéni döntése attól függ, hogy egy elõírt, magas szolgálati idõt teljesített-e. Ha teljesítette, mehessen el teljes értékû nyugdíjba, akkor is, ha a megemelt korhatárt még nem töltötte be.
A törvénytervezet helyesen rögzíti a korhatár emelésével kapcsolatos átmeneti lépéseket a nõkre vonatkozóan, és a 62 évet mint fél-állapotot, de ennek felfogásunk szerint elsõsorban az a munkajogi értelmezése, hogy a munkaadó az irányadó korhatár elõtt nem küldheti nyugdíjba a dolgozót.
Tartalmaz a tervezet egy bizonyos fokú választási lehetõséget, amikor nõknél 5 év, férfiaknál 2 év elõrehozott öregségi nyugdíjra ad alkalmat, csakhogy ennek igénybevételét olyan magas, 32-35 év szolgálati idõhöz köti feltételként, hogy a nõk egy jelentõs részének egészen biztosan nem biztosít választási lehetõséget. Itt bizony szigorú kényszer-továbbdolgozásról lenne szó, ha így fogadnánk el a szabályozást, és nem rugalmasságról. Ráadásul az elõírt magas szolgálati idõ elérése esetén is évi 6%-kal büntetni kívánja a tervezet a korai nyugdíjba vonulást, amivel semmiképp nem lehet egyetérteni. Célállapotként el tudjuk fogadni a 35 évi szolgálati idõ elõírását, az elõrehozott öregségi nyugdíj feltételeként, de ennek teljesítése nem járhat együtt a nyugdíj mértékének a csökkentésével. Csökkentés csak az átmenet éveiben és csak azoknál jöhet szóba, akik koruknál fogva már nem tudják teljesíteni az elõírt szolgálati idõt, de korhatár elõtt kívánnak nyugdíjba menni. Csak ilyen módon érhetõ el, hogy valóban rugalmas legyen a szabályozás. Ezt a célt szolgáló módosító indítványokat fogunk készíteni, ahogy azt a bizottsági ülésen is már jeleztem.
Bízom benne, hogyha sikerül egy valóban rugalmas szabályozást kialakítani, számottevõen csökkenni fognak azok a félelmek, amik most a lakosság körében megvannak. Fontos, hogy a nyugdíj elõtt állók érzékeljék, van egy bizonyos döntési szabadságuk a nyugdíjba vonulás idejének megválasztásában, hogy a már nyugdíjasok elhiggyék, ez a reform értük is van, az õ biztonságukat is szolgálja, és nagyon fontos, hogy ezeket a változásokat a nyugdíj-biztosítási fõigazgatósággal és a nyugdíjbiztosítási önkormányzattal együttmûködve a lakosság megértése mellett kívánjuk bevezetni. Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti padsorokból.)