DR. SZILÁGYINÉ CSÁSZÁR TERÉZIA (KDNP): Köszönöm szépen a szót elnök asszony. Tisztelt Képviselõtársaim! Oly sokszor elhangzott a nyugdíj-politikai vitanap alkalmával és már ezen a mai vitanapon is, hogy megtörtént a döntés tulajdonképpen 91-ben és 93-ban. Most tehát nem is lenne más feladatunk, és felesleges is vitatkoznunk, csupán csak hatályba kellene léptetni ezeket a törvényeket.
(12.00)
De az érem másik oldala, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akkor, az a két párt, a jelenlegi két kormányzó párt egy sokkal enyhébb, hosszabb átmenetet, rugalmas nyugdíjba vonulási lehetõséget biztosító törvényt nagyon durván támadott, elutasított és szociálisan érzéketlennek minõsített. Ehelyett most döntött. Döntött még a nyugdíj-politikai vitanap elõtt, ez a beterjesztett törvénytervezetbõl egyértelmûen kitûnik, drasztikusan, egységesen 62 évre kívánja megemelni a nyugdíjkorhatárokat. Teszi ezt annak ellenére, hogy a közvélemény-kutatások szerint, errõl miniszter úr szólt, a társadalom több mint 90%-a elutasítja ezt a döntését, az ÉT nemet mondott rá, az ellenzéki pártok mindegyike pedig a nyugdíj-politikai vitanapon számtalan szakmai, társadalompolitikai ellenérvet sorakoztatott föl e drasztikus lépés ellen. Teszi ezt akkor, errõl is szólt miniszter úr, tehát ismertek elõtte a tények, hogy a lakosság születéskor várható átlagéletkora tekintetében Európa sereghajtói vagyunk. S ez akkor is igaz, ha a 60 évesek életkilátásait vizsgáljuk.
A legnagyobb probléma az, hogy a legsebezhetõbbek a mai élõ középkorú állampolgárok. Ezek között kiugróan magasak a halálozási mutatók, minden európai ország mértékét meghaladjuk, de sajnos még a legelmaradottabb fejlõdõ országok közül is nagyon sokat. Ez a mutató ma csupán azért nem rosszabb a jelenleginél is, mert viszonylag korán, a nõknél 55 éves korban, a férfiaknál 60 éves korban nyugdíjba mehetnek az emberek, és kikerülnek abból a túlhajszolt életmódból, ami a leginkább tehetõ felelõssé a kialakult helyzet tényezõjéért.
Ha ez a törvény életbe lép, márpedig kétségeim nincsenek, akkor biztosan számolhatunk e korosztályok halálozási mértékének romlásával, mivel továbbra is vegyszertelített környezetben maradnak és továbbra is még jobban ki fogják zsákmányolni önmagukat. Ez lehet, hogy közgazdaságilag hozhat nem várt hasznot a nyugdíjalapnak, mert nem kell már kifizetéseket teljesítenie, azonban humán oldalról számunkra teljesen elfogadhatatlan helyzetet teremt. S vajon a megtakarításoknak hányszorosát kell majd kifizetni ezen évek alatt, a még betegebbé váló társadalomban az egészségügyre, a növekvõ munkanélküliség kezelésére és szociális támogatásokra, például temetési segélyekre.
Május 8-án, a nyugdíj-politikai vitanapon mindannyian egyetértettünk abban, hogy nyugdíjreformra szükség van. Errõl szóltak a korábbi döntések is. Kormánypárti képviselõtársaim, e törvénytervezetnek már az ismeretében természetesen a korhatáremelés mellett érveltek, hivatkozva a nyugdíjrendszer belsõ feszültségeire, a már meglévõ és egyre növekvõ forráshiányra, a lakosság demográfiai összetételében és a munkaerõpiacon beállt változásokra. Ezeket mind ismerjük és elismerjük, hogy ezek kétségtelenül tények. De mi kereszténydemokraták, a drasztikus korhatáremelés ellen érveltünk csupán, hivatkozva a lakosság rossz egészségi állapotára, a munkanélküliség, a fiatal munkanélküliség magas fokára, a kintlevõségek behajtásának elégtelen voltára. Önöknek el kell ismerniük, hogy ezek is kétségtelenül tények.
Javasoltuk a kormánynak, hogy ilyen lépést csak rendkívül óvatosan, egy átfogó koncepcióba illesztve lehet csak megtenni, s e lépéshez elõbb meg kellene talán teremteni az alapokat. Olyan gazdaságpolitikát, amely gazdaságélénkítéssel jár, amely végre munkahelyeket teremt, s amely csökkenti az inflációt. Olyan adópolitikával, amely családbarát, amely támogatja a gyermekvállalást, s olyan társadalompolitikával, amely ma nincs, ami javíthat a katasztrófa felé vágtató demográfiai egyensúlyon. Az általunk felsorolt érvek, javaslatok azonban most is, mint annyiszor az elmúlt két évben, falra hányt borsóként gurultak szét, és nem köszönnek vissza a törvénytervezetben.
A kormány ismét a lopakodó törvényhozás eszközével élt. Úgy nyújtotta be a nyugdíjreform egyetlen elemét, a korhatáremelést, hogy annak koncepcionális elemei nem tisztázottak. Ha pedig tágabb perspektívában nézzük, akkor egyszerûen elrémisztõek. Ma még tisztázatlan a társadalom és a mi számunkra, hogy végül is a kormány milyen nyugdíjrendszert akar felépíteni hosszabb távon. Lehet hogy a kormány számára is? Lehet hogy nem így van, és elhiszem hogy nem így van, akkor elõbb a hosszú távú célt kellett volna megfogalmaznunk, és csak azután lenne érdemes az ahhoz vezetõ lépéseket megtenni. A cél kijelölése nélkül elindulni egy úton, kétes vállalkozásnak tûnhet. Ha pedig megpróbáljuk összerakni azokat a mozaikdarabokat, amelyek a kormány társadalompolitikáját jellemzik, a perspektíva riasztó. Egyfelõl a családtámogatások radikális megszorítása, elvonása, amely hosszú távon a nyugdíjrendszer mindenkori alapját, a rendkívül ingatag demográfiai egyensúlyt teszi tönkre, másfelõl az idõsek ellátásának elértéktelenítése, nagyon jól mutatják a kormány jelenlegi szándékait, a szociális ellátórendszer ellehetetlenítésére és forrásainak kivonására. Pedig teljesen nyilvánvaló, hogy az állampolgárok járulék- és adóforintjaikat nem a bankrendszerek kétes kimenetelû konszolidálására, hanem a társadalmi szolgáltatások legalább jelenlegi szintjének a fenntartására fizetik be.
A benyújtott törvényjavaslatot a fentiek tükrében vizsgálva, meg kell kérdeznünk az elõterjesztõtõl, hogy mi is a célja ezen egy elem benyújtásának. A nyugdíjrendszer reformjának elsõ lépését kívánja megtenni, megtakarításokat akar elérni a korhatáremeléssel, vagy valami egyéb, eddig nem ismertetett célt kíván megvalósítani. Ha a nyugdíjrendszer reformjának elsõ lépését kívánná megtenni, akkor szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy sokkal célszerûbb lenne elõbb a kialakítandó nyugdíjrendszert meghatározni, arról hozni parlamenti döntést és csak azután a hozzá vezetõ lépéseket, mert így könnyen lehet, hogy a gombhoz a kabátot esete fog bekövetkezni.
Ha a megtakarítások elérése az elsõdleges cél, ennek megvalósulása igen kétséges, mivel maguk az elõterjesztõk is csekély mértékû megtakarítással számolnak, '97-ben 2,6, és majd csak 2000-ben körülbelül, írják, tízmilliárd forint megtakarítást. Jogos tehát a társadalom kérdése: szabad-e ilyen csekély mértékû és bizonytalan megtakarításért ezt a drasztikus korhatáremelést meglépni, és ezzel emberek tízezreit hozni még sokkal nehezebb helyzetbe.
Sajnos a munkaerõpiaci hatásokról elfogadható becslésekkel az elõterjesztõ nem rendelkezik. Errõl a kapott háttéranyag is jelentõs ellentmondásokat tartalmaz. Az elõterjesztõ egyfelõl elismeri, hogy az ezredfordulóig semmiképpen sem számolhatunk munkahelyek jelentõs bõvülésével, másfelõl leírja, hogy a nyugdíjkorhatár emeléséhez évente legalább húszezer új munkahelyre lenne szükség. Ha pedig az idõs korosztály számára a munkaerõpiac nem teszi lehetõvé a munka világában való megmaradást, úgy alternatívaként nem marad más, csak a csökkentett összegû nyugdíjba vonulás lehetõsége.
A cél tehát világos. Nyomorgó és rokkantnyugdíjasok országává válni, s cinikusan dicsekedni a költségvetési oldalon jelentkezõ néhány milliárdos megtakarítással, amely csak abból fog adódni, hogy a nyugdíjba vonulás elõtt álló korosztályokat büntetjük, azok csökkentett összegû nyugdíjba lesznek kénytelenek elmenni, és ez egyes esetekben akár 18%-os hátrányt is jelenthet számukra. Aztán, ha szerencséjük van, találnak eseti feketemunkát, ezáltal természetesen tovább csökken a befizetés, vagy fillérjeiket számolgatják, hogy mire elég: gyógyszerre, élelmiszerre, vagy az energiaköltségre. A csökkentett összegû nyugdíj nagyon sok esetben ugyanis ebbõl csak egyre lesz elég.
Véleményünk szerint várhatóan nõni fog a fiatal munkavállalók körében a munkanélküliség, annak minden demoralizáló hatásával együtt, de hatása lesz a táppénz- és rokkantnyugdíj-pozíciókra is. Hiszen a fiatal munkaerõ esetleges agresszívebb érdekérvényesítése miatt az idõsek ki fognak szorulni a munkahelyekrõl, természetesen továbbra is puha megoldások keretében.
(12.10)
Így megnõ a táppénzes állomány és a rokkantosítási kérelmek száma. Ezekrõl a hatásokról azonban még csak említést sem tesz az elõterjesztõ. Egészen példa nélküli a törvénytervezetnek az a rendelkezése, amelybõl úgy tûnik, mintha kedvezményt adna azoknak, akik bizonyos magas szolgálati idõvel rendelkeznek vagy három, vagy annál több gyermeket szültek.
Az egy-, vagy kétgyermekes szülõ és felnevelõ édesanyákról és édesapákról természetesen a törvény elõterjesztõje elfeledkezett. Ugyanakkor õket, ha élni szeretnének azon jogukkal, hogy elõrehozott öregségi nyugdíjakat kapjanak, azonnal kegyetlenül meg is bünteti.
Ennél farizeusabb viselkedést ritkán lehet tetten érni. A világ joggyakorlatában egy kormány, ha ilyen lépésre szánja el magát, minden esetben pozitív ösztönzõket alkalmaz, de nem büntet. Csak a pozitív diszkrimináció az elfogadott gyakorlat, amely politikailag is elfogadhatóvá tesz egy ilyen lépést.
Itt látszik csak igazán, hogy a kormányunk szociálisan milyen érzéketlen. Egyetlenegy ösztönzõt tartalmaz csupán az anyag, azt, ha valaki az irányadó nyugdíjkorhatár felett dolgozik, akkor évente kaphat 1-1%-ot ösztönzõleg. Ennek értéke persze úgyis felolvad majd a degresszióban. Ebben az esetben, ha ez egy naptári évet elér, havonta még 0,3% nyugdíjnövelésében is részesülhet. Az elõterjesztõ nyilván ebbõl kiindulva, jelentõs reményeket fûz a nyugdíjba vonuló korosztályok továbbdolgozásához.
A kérdés és a kétely szintén jogos: elégséges-e az ösztönzés? Hogy az évi 3,6%-nyi reménybeli nyugdíjnövekedés elég vonzó lehet-e a továbbdolgozáshoz. A korhatáremelés ilyen módon való bevezetése azt fogja - véleményünk szerint - eredményezni, hogy aki csak teheti, pánikszerûen nyugdíjba megy, és így nem hogy növekedne majd a nyugdíjba vonulási életkor, de csökkenni fog.
A biztosítottaknak szóló üzenet pedig, hogy a kormány bármit megtehet velük, még tovább fogja rontani az amúgy is alacsony befizetési hajlandóságot. Ez a folyamat pedig oda vezet, hogy középtávon nemhogy javulna, de romlani fog a nyugdíjbiztosító pozíciója.
Ezt a törvénytervezetet a társadalom óriási feszültséggel, várakozással kíséri figyelemmel.
Mit tartalmaz? Drasztikus korhatáremelést, szociális érzéketlenséggel párosulva, farizeusi kedvezményadást, büntetõ levonásokkal. Egyetlen üzenete van véleményünk szerint: dolgozz addig, ameddig csak tudsz és engednek, fizess járulékot, de már ne vegyél fel nyugdíjat. Nem túl vonzó ez a jövõkép.
S végül, csatlakozhatnék Kósáné dr. Kovács Magda képviselõtársamhoz és irgalomért könyöröghetnék a '42-ben született nõk nevében, akikre egyszerre 3 éves drasztikus korhatáremelés szakad rá. Értünk, ötvenesekért, akik valóban nagyon sokfélék vagyunk. Vannak közöttünk, akik 55 éves korukban elfáradva, betegen, egészségügybõl, kereskedelembõl, kemény fizikai munkából büntetõ szankció nélkül szeretnének nyugdíjba vonulni. S higgyék el nekem, ez a többség. Vannak, akik akár hivatásszeretetbõl, vagy egyszerûen gazdasági kényszerbõl, ha lehetõségük van rá és alkalmazzák õket, szeretnének tovább dolgozni. Vannak, akik a munkaerõpiacon hátrányos helyzetben voltak, mert gyermeket, gyermekeket vállaltak, neveltek - amit persze a társadalom, s ez a törvénytervezet sem ismer el még ma sem - és most unokákat szeretnének nevelni. Vannak, akik - s ezek a vidéken, például Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében élõ asszonyok - férjük távollétében családfenntartóként gyermekeket neveltek, mezõgazdaságban részmunkaidõben bedolgoztak, földet mûveltek, állatokat neveltek, 14-16 órát dolgoztak, de nekik nincs papíron 35-40 éves munkaviszonyuk. Most viszont kegyetlenül megbüntetjük õket, mert pihenni szeretnének. Mi, ötvenesek tehát számtalan élethelyzetben élünk, de mi nem irgalomért könyörgünk, hanem egy tisztességesen ledolgozott élet után kérjük, ha kell - és erre lehetõségünk lesz - népszavazással követeljük a nyugdíjba vonulás szabad választási lehetõségét, büntetõ szankciók nélkül. A továbbdolgozás számunkra ne kényszer, hanem lehetõség legyen, amelyhez munkajogi garanciákat és támogatást kérünk, és persze magasabb értékû ösztönzést. A férfiakról szólva annyit szeretnék csak mondani, hogy mi ötvenesek nagyon szeretnénk, ha férjeink legalább a nyugdíjkorhatárt velünk együtt, a családban meg tudnák élni. Ma nagyon kevés az, akinek erre a lehetõség megadatik.
A kereszténydemokraták tehát a benyújtott törvénytervezetet ebben a formában nem támogatják. Módosító javaslatainkkal megpróbáljuk javítani s a társadalom számára elfogadhatóbbá tenni, és reménykedünk abban, hogy a szolgálati idõ csökkentésében az egy-két gyermeket szülõ nõk esetében, vagy például az egészségügyi állapot figyelembevételénél kormánypárti oldalról ezekhez a módosító javaslatainkhoz támogatást fogunk kapni. Még mindig bízva ebben, megköszönöm a türelmüket. (Taps.)