DR. GYÕRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót elnök asszony. Tisztelt Országgyûlés! A Bokros-csomag megjelenése óta megszokhattuk, hogy a szociálpolitika, de különösen az egészségügyi ellátás területén az egyik elképesztõ és nem kellõen megalapozott lépés követi a másikat. Megszokhattuk, hogy nem a szükségletek, hanem a vélt pénzügyi feltételek szabják meg a lakosság egészségügyi ellátását, annak színvonalát. Azt azonban nehezen szokom meg, hogy mindezeket a lépéseket tudományos és tapasztalatilag egyaránt végiggondolt, a nemzetközi tendenciákkal összhangban lévõ, az egészségügyi ellátórendszer fejlõdését szolgáló tevékenységnek tüntetik fel. Errõl az igyekezetrõl jó képet kapunk, ha figyelmesen elolvassuk a törvényjavaslat indoklását. Az ott közölt kép a következõkben foglalható össze. A korszerû diagnosztikai és terápiás eszközök megjelenése és tömeges elterjedése lehetõvé tette a kórházi ápolási idõ jelentõs rövidülését. A magyar egészségügy szakmai fejlõdését azonban nem követte megfelelõen az ellátórendszer átalakulása. Az egészségügy világszerte bekövetkezett költségrobbanása a fejlett országokban is kiváltotta a központi szabályozás fokozódását.
(20.10)
Teljesen logikus tehát, hogy a nemzetközi gyakorlattal összhangban a hazai központi szabályozás is megtegye a magáét, kialakítsa a megfelelõ ellátási kapacitások országosan egységes normatíváit. Annál is inkább lépnie kell a központi szabályozásnak, mivel a kórházak - tehát az ellátórendszer - konokul ellenállnak, s nem hajlandók a kapacitások szûkítésére. Ezzel szemben a valóság kissé másképp fest. Valójában - különösen az elmúlt években - hazánkban is csökkent a kórházi ápolási idõ, de korántsem a korszerû eszközök megjelenése, az ellátás színvonalának növekedése, hanem az egyes akutabb gazdasági problémák következtében. Csak egyetlen példa: a statisztikai adatok szerint 1990-ben a szülészeteken az átlagos ápolási idõ mintegy hét nap volt. Ma már ez az érték öt nap körül van, de nem a színvonal-növekedés következtében, hanem azért, mert a szülõ nõket igyekeznek minél elõbb hazaküldeni, függetlenül attól, hogy orvosilag indokolt lenne-e esetleg a további benntartásuk.
Ugyanez mutatkozik szinte minden szakterületen. Ez így kétségkívül csökkenti a költségeket, de egyben növeli a kórházi ágyak kihasználhatatlanságát. A népjóléti miniszter és a társadalombiztosítás, az Egészségbiztosítási Önkormányzat elnöke az egészségügyi szolgáltatások finanszírozásának racionalizálása érdekében 1995. január 4-én megállapodást írt alá arról, hogy az egészségügyi intézményeken belül a kapacitáskihasználásnak megfelelõen milyen módon kerüljenek meghatározásra az alapkapacitások, illetve az ennek megfelelõen kötött szerzõdések az egészségbiztosítás és az intézmények között.
A törvényjavaslat büszkén számol be arról, hogy a munka eredményeképpen mintegy 8700 kórházi ágy szûnt meg. Úgy látszik, ennek alapján születtek olyan elképzelések, hogy ezt a folyamatot talán lehetne folytatni. Tûzzük ki célul 1996-ra tízezer további kórházi ágy megszüntetését, akkor talán valóban korszerû összetételû és legfõképp sokkal olcsóbban mûködtethetõ ellátórendszerünk lesz.
De hogyan lehet megindokolni azt a tényt, hogy az alapkapacitások meghatározása után éppen tízezer kórházi ágy megszûnése a szükséges? Ez nem gond a törvénytervezet kidolgozói számára, megfelelõ áltudományos alapossággal kidolgoztak egy olyan matematikai képletet, amely igazolja ennek szükségességét. Ezt a matematikai összefüggést, melyet a törvényjavaslat második számú melléklete mutat be, egyszerûen csak szemfényvesztésnek lehet tekinteni, ugyanis azon túlmenõen, hogy nyomon követhetetlen a végeredményként kiszámított érték, különösen a demográfiai, illetõleg egészségügyi-szociális faktorok meghatározása csak hasraütés jellegû lehet. Az itt kialakított pontszám olyan tényezõket ad össze, amelyek együvé tartozása logikailag vitatható. Így például nehezen látható be, hogy milyen összefüggés van a kórházi ágyak és a magasabb végzettségû lakosok száma között.
Miután a törvénytervezet olvasója ekkora matematikai felkészültségtõl teljesen elkábult, nyugodtan lehet közölni azokat az értékeket, amelyek a kívánt eredményt biztosítják. A végeredményt ugyancsak a törvényjavaslat indoklása fogalmazza meg, mintegy tízezer egészségügyi dolgozó kerül utcára. A jövõben azonban - fényes! -, a felszabadult összegekbõl az ellátás színvonala emelkedhet, legalábbis ez történt a kidolgozók szerint minden, a struktúraváltáson túljutott országban. Ugyanakkor a leépítésekbõl származó pénzösszeg megoldja az egészségügyben maradó dolgozók bérhelyzetét.
Minden irónia nélkül kétségtelen, hogy az 1995. évi leépítéseket követõen is maradtak még a kórházi ellátásban tartalékok. Kétségtelen, hogy lehet és kell bizonyos kapacitásokat megszüntetni, hiszen valóban van olyan szak, ahol tizenhat ágyra tizenhat orvos jut, ami nyilvánvalóan indokolatlan. De a tartalékok feltárásának, a struktúra ésszerû módosításának semmi esetre sem az a módja, hogy egy kényelmes íróasztal mellõl kitaláljuk a hogyant. Ha a javaslat szerint a leépítésre kerülõ kapacitások olyan egyértelmûen nem kellenek, mint ahogyan ezt állítják, akkor már az elõzõ évi alapkapacitás meghatározása során ki kellett derülnie, hogy hol vannak ezek és tételesen a normatívák helyett lehetett volna a szükséges intézkedéseket megtenni.
A meghatározott normatívák a törvénytervezet alapján a fenntartók számára nem lehetnek vitatottak. A végrehajtást, azaz azt, hogy valóban hogyan és hol kell az elõírt kapacitáscsökkentést megvalósítani, a javaslat elegánsan az érintettekre bízza. Némi burkolt fenyegetéssel: ha nem tudtok javaslatot tenni, akkor majd tesz az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, és utána hiába tiltakoztok, hiszen a normatívákat maximum öt százalékkal engedi csak túllépni a törvényjavaslat. A jogszabálytervezetben elõírt egyeztetõ fórumok rendszere egyértelmûen nem az objektivitást, a kapacitások alapos elemzését szolgálja, és bõséges teret ad a különbözõ indokolatlan torzulások létrejöttéhez, hisz maga a javaslat sugallja a 6. § (5) bekezdés c) pontjában, hogy a legcélszerûbb megoldás egy-egy kórház teljes bezárása.
Az adott intézmény fenntartójának esetleges tiltakozását ilyen döntés esetén a megkönnyebbült többség úgyis leszavazza. A jogorvoslat lehetõségét a törvényjavaslat kizárja. Míg a korábbi elképzelések szerint a megszüntetésre vagy igen alapos csökkentésre ítélt létesítmény a fenntartás indokaival bírósághoz fordulhatott volna, ezt a végleges törvénytervezet már nem teszi lehetõvé.
A kellõen antidemokratikus végrehajtási gyakorlat egy további eleme a megyei tisztifõorvosok szerepének és hatáskörének mértéktelen eltúlzása, hiszen úgy az ajánlatok kidolgozásában, mint a szakmai megfelelõség vonatkozásában döntõ szavuk van. A javaslat ugyan tartalmazza, hogy a megyei tisztifõorvos állásfoglalásai kialakításához kikéri a Magyar Orvosi Kamara véleményét, de arról már szó sincs, hogy azt figyelembe is kell vennie. Kétségtelen, hogy a jogalkotó szempontjából kényelmesebb az egyszemélyes - így jobban kezelhetõ - döntéshozó, mint egy kamara.
Az elmondottakat összegezve: a törvényjavaslat jelenlegi formájában és tartalmában elfogadhatatlan. Nem az egészségügy, a kórházi ellátás minõségi fejlõdését szolgálja, hanem rombol anélkül, hogy végiggondolná a következményeit.
(20.20)
Ezért csak azt lehet javasolni, hogy az elõterjesztést a kormány vonja vissza és alapos elemzések, tényleges szakemberek bevonása után dolgozza át. Nagyon remélem, hogy ez megtörténik. A jelenlegi törvényjavaslat megszavazása ugyanis beláthatóan helyrehozhatatlan károkat okoz az ország számára. Ez a Független Kisgazdapárt véleménye. Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalon)
(Az elnöki széket dr. Gál Zoltán, az Országgyûlés elnöke foglalja el.)