DR. BEDÕ TIBOR (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! Egy probléma megoldását kétféleképpen lehet megközelíteni. Az egyik megközelítés az, ha amellett keresünk érveket, hogy valamit miért nem lehet megoldani. Ezt általában azok alkalmazzák, akik nem akarják felvállalni a konfliktusokat, és így lényegében nem is akarják a probléma gyors megoldását. Ez a modernizált Pató Pál módszere. (Nevetés.) A másik megközelítés az, ha azt vizsgáljuk, hogy hogyan lehet az adott problémát az adott körülmények között megoldani. Bevallom, nekem ez a megoldás a szimpatikusabb. Sajnos azt tapasztaltam, hogy az elõttem szólók többnyire az elsõ megközelítést választották, és itt elnézést kell kérnem azoktól, hogy olyanokat is említek, akik jelenleg nincsenek itt, de most tudok velük vitatkozni, õk már elmondták hozzászólásukat.
Az általam nagyrabecsült Surján képviselõ úr vezérszónoklatából megtudhattuk, hogy a törvénytervezet megvalósulása esetén több embertársunk indokolatlan, korai halálával járhat. Vagy az egészségügyi intézetek fenntartóit egymás ellen és az OF ellen kényszerítik harcra. Vagy ki fog alakulni a totális anarchia. Vagy súlyos munkanélküliséggel fenyegeti az egészségügyi dolgozókat. Vagy a törvényjavaslat készítõi jellegzetesen fõvárosi szemlélettel gondolkodnak. Bár ezt az itteni ágyszámleépítések nem tükrözik. Aztán, a fõváros érdekeit védi az egyetemekkel és a Pest megyei kórházakkal szemben. Vagy lefejezi az egészségügyi felsõoktatást. Aztán, nem veszi figyelembe, hogy van önkormányzata az egészségügynek. Talán csak nem az önkormányzatok felszámolásának elsõ jeleit látjuk? Majd máshol, élet-halál urává teszi az Országos Egészségbiztosítási Pénztár illetékeseit.
A törvény nem szól a cukorbetegek kezelésérõl és az aneszteziológiai szakrendelésekrõl. Aztán, hatásában egészség- és nemzetrontó és alkotmányellenes. Vezérszónoklatában harminchétszer hangzott el, hogy elfogadhatatlan, de egyszer sem, hogy mi az elfogadható. Hacsak az utolsó megjegyzését nem veszem annak, idézem: "vagy legyen olyan egészségügyi rendszerünk, mint Portugáliáé és Mexikóé, vagy költsünk többet." Ez tehát egy konstruktív megközelítés. (Nevetés.)
De nem erõsítette a konstruktivitásba vetett hitemet Kis Gyula képviselõtársunk barbárságra tett utalása sem. Pusztai Erzsébet képviselõtársam dramaturgiailag jól felépített és hatásosan elõadott vezérszónoklata után Pécsi Ildikó képviselõtársam többé nem lesz magányos. Semnmiképpen nem tudom elfogadni tõle a beterjesztett törvénytervezet esztelennek minõsítését. De hát végül is a stílus maga az ember. Ugyanakkor maximálisan egyetértek azzal a kijelentésével, idézem: "attól, hogy valaki az egészségügyhöz ért, még nem biztos, hogy igaza van" Ez még inkább igaz, ha valaki csak úgy gondolja, hogy ért az egészségügyhöz. Jót derültem viszont Szolnoki Andrea képviselõtársam tréfáján, aki elmondta, hogy az egyik számítása szerint 2500-3000-rel, a másik számítás szerint 1200-zal kellene növelni Budapesten a kórházi ágyak számát.
Elöljáróban utaltam arra, hogy egy problémának kétféle megközelítési lehetõsége lehet. De van-e egyáltalán probléma? Ekkora ellenállást tapasztalva nem maradhatna-e minden a régiben, és majd az idõ megoldja a problémákat. A magyar egészségügy kórházközponti szerkezete hosszú évtizedek alatt alakult ki. A központi pénzeszközökhöz, jogkapcsolatokkal, összeköttetésekkel jobban hozzá lehetett férni. E rendezõelv szerint bõvültek, épültek kórházaink egyre növekvõ ellátási feszültségeket okozva. Így alakult ki a jelenlegi struktúra, melyben a 10 ezer lakosra jutó ágyak száma 65 és 145 között szóródik. További probléma a kihasználatlan kapacitások kérdése. Elnézést. 1995-ben az aktív ágyak kihasználtsága 71,9 százalék volt, ez másképpen azt jelenti, hogy az aktív ágyak 28 százalékán nem feküdt beteg. A krónikus ágyak kihasználtsága is csak 80 százalékos.
1995-ben a mûködõ 93.147 kórházi ágy átlagosan 26 százaléka nem volt kihasználva.
(21.00)
Ez a 26 százalék 24 200 üres ágyat jelent. Ebbõl tervezünk megszüntetni 10 ezret. Az egyes szakmákra vonatkozóan pedig országosan az ágykihasználás 50- 80 százalék között szóródik. Egyszerre nyomorgunk és pazarlunk. Kevés a pénz munkabérre, mûszerre, gyógyszerre, de mûködtetünk osztályokat 40-50 százalékos kihasználtsággal, melyek fenntartása és mûködtetése ugyanannyiba kerül, mintha ki lenne használva.
Mûködtetünk kórházakat megfelelõ röntgen, labor, pathológiai, aneszteziológiai háttér nélkül, miközben néhány kilométerrel arrébb mindezekbõl felesleges kapacitás van.
Éppen ezen anomáliák megszüntetése szolgálná a legjobban a betegek érdekeit. A jelenlegi ellátási biztonság ugyanis csak látszatbiztonság. Mert nem tud megfelelõ ellátást nyújtani a szülész-nõgyógyász, urológiai háttér nélkül. Nem tud megfelelõ ellátást nyújtani a nõgyógyász és a sebész, pathológiai háttér nélkül, és nem lehet biztonságosan operálni megfelelõ aneszteziológiai háttér nélkül.
Persze mindez nekem komoly lelkiismereti problémát okoz. Az ugyanis, hogy elmondhatom-e mindezt az ország nyilvánossága elõtt? Kelthetek-e félelmet és bizonytalanságot a betegekben, akik még egy ideig az ilyen színvonalú ellátást lesznek kénytelenek igénybe venni? Elmondhatom-e, hogy a kórházi osztályok 15- 20 százalékában ügyeletben nincs szakorvos? Elmondhatom-e, hogy a kórházak 15 százalékában hiányzik a megfelelõ röntgen, labor, kórszövettani, vagy aneszteziológiai háttér? Elmondhatom-e, hogy az ellátás biztonsága az esetek egy részében csak látszatbiztonság, mert sok helyen a biztonságos ellátás alapvetõ feltételei hiányoznak?
Kedves Képviselõtársaim! Valóban barbárság lenne ezen anomáliák felszámolása? És elnézést kérek érte, de nem nagyon látom a lelkiismeret munkálását akkor, amikor itt egyesek megalapozatlanul a betegek tömeges halálának és ellátatlanságának vízióját vetítik az ország nyilvánossága elé, valószínûleg felelõsségük teljes tudatában.
A betegek érdekében, de az egészségügyi dolgozók érdekében is elkerülhetetlen a felesleges kapacitások és a szakmai kritériumoknak meg nem felelõ intézmények megszüntetése. Alkalmas-e erre ez a törvénytervezet? Szerintem megfelelõ módosítások után alkalmas, ha a félreértéseket tisztázzuk. Sokan úgy fogják fel, mintha ez az egészségügy alkotmánya, az egészségügyi törvény vagy az átfogó egészségügyi reformtörvény lenne. Pedig errõl szó sincs. Ez a törvény a felesleges kórházi kapacitások csökkentésére szolgál. Így nem foglalkozik a cukorbetegek ellátásával, és természetgyógyászattal sem.
Ez a törvénytervezet 10 ezer kórházi ágy megszüntetésére vagy átalakítására tesz kísérletet, a 24 200 feleslegesbõl, annak figyelembevételével, hogy az ország lakossága régiónként igen eltérõ körülmények között él. Tehát a csökkentés nem végezhetõ arányosan, mert a szükségletek különbözõek, és nem végezhetõ el arányosan, mert a szakmai feltételek is különbözõek.
A törvényjavaslat kézzelfoghatóvá teszi azt a tényt, amit egyébként eddig is mindenki tudott, hogy zöld alternatíva ide, zöld alternatíva oda, a Budapesten élõ állampolgárnak többszörösen jobbak az egészségügyi ellátási lehetõségei, mint Szabolcsban, Beregben vagy a Biharban élõknek.
Ha 10 ezer ágy megszûnik, az ágykihasználás 80-85 százalék között lesz országosan, amely már közelít a szakmailag indokolthoz. A beteg alól senki nem húzza ki az ágyat, a beteg az ellátási körzetek megváltoztatásával olyan ágyra kerül, ami eddig üresen állt. A döntés felelõssége abban áll, hogy a beteg valóban megfelelõ háttérrel rendelkezõ intézménybe kerüljön. Ennek legfõbb biztosítéka az, hogy csak a megfelelõ diagnosztikai háttérrel rendelkezõ intézmények maradnak meg. Ennek eldöntésére a régión belüli konszenzusos megoldáson kívül aligha van más lehetõség, hiszen az egy-egy régióban mûködõ intézmények mindenkinél pontosabban ismerik egymás lehetõségeit. Itt majd mérlegre kerülnek a presztízsszempontok, az egzisztenciális érdekek, de remélhetõen legalább ugyanilyen súllyal a betegek érdekei is. Az OEP megegyezés hiányában mindent eldöntõ szava pedig inkább a konszenzusra és a kompromisszumra ösztönöz, mintsem túlhatalmat teremt.
Ezt a mechanizmust határidõ-módosításra célszerû lenne már az elsõ esetben is alkalmazni. Hogyan kezelhetõ az egészségügyi és szociális ellátás összefonódásának problémája? Való igaz, hogy nincs meg az a szociális intézményi kapacitás, amely kivonhatná a fekvõbeteg-intézetekbõl a szociális okból ellátottakat. Minthogy a szociális intézményrendszer bõvítésére pénzünk nincs, ennek leggyorsabb és legolcsóbb megoldását is az jelenti, ha ezek a felszabadult kórházi infrastruktúrákban valósulnak meg. Tehát az én felfogásom szerint nem a szociális intézményrendszer bõvítése ad lehetõséget a felesleges kórházi kapacitások megszüntetésére, hanem éppen fordítva, a felszabaduló kórházi infrastruktúra teremti meg a lehetõségét a szociális intézményrendszer bõvítésének.
Az átmeneti idõben pedig a még mindig jelentõs kórházi kapacitásfelesleg képes a szociális problémák eddigiek szerinti kezelésére. Más kérdés, hogy a szociális intézményrendszer bõvülése további kórházi kapacitásfelesleget fog okozni. Ezt jeleníti meg a sokat bírált képlet konstans tényezõjének évenkénti csökkenése.
Mi tehát a megoldás? Az egyik felvetés szerint költsünk több pénzt. Mindannyian tudjuk, hogy jelenlegi helyzetünkben ennek semmilyen realitása nincs. De ha lenne is, a jelenlegi struktúra bármennyi pénzt képes elnyelni érdemi változások nélkül, mert a pazarló része mindig több pénzt visz el, mint amennyi ésszerû.
A másik felvetés szerint húzzuk szét az átalakítást 4-5 évre. A teljesítés szerinti finanszírozás és a versenyhelyzet rendezi a struktúrát, a fejlettebb, alkalmazkodóképesebb marad meg.
Csakhogy a teljesítmény-finanszírozás eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy a szûkülõ források nem az ésszerûsítésre, hanem a látszatteljesítmények növelésére vagy hitelek felvételére kényszerítik az intézményeket. Így halmozódott fel az intézmények 6 milliárdos adósságállománya.
Azt pedig remélem senki nem gondolta komolyan, hogy a vállalati csõdeljárások és felszámolások módszere fogja rendezni az egészségügy problémáit. Nem marad tehát más lehetõség, hozzá kell nyúlni a hosszú évtizedek alatt megcsontosodott kórházi struktúrákhoz, elsõ lépésként a felesleges kapacitások egy részének felszámolásához. Ez természetesen súlyos érdekkonfliktusokat okoz, presztízsszempontokat, egzisztenciális érdekeket sért, de mindenképpen meg kell tenni. Egyrészt, mert kényszerhelyzetben vagyunk, se pénzünk, se idõnk nincs, másrészt mert a betegek érdeke ezt kívánja.
Próbáljuk meg összeadni jószándékainkat. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)