POKORNI ZOLTÁN, a Fidesz képviselõcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Miniszter Úr! A közoktatási törvény módosítása van elõttünk. Több ok miatt igen, csak felfokozott várakozás van ezzel a vitával, a mai vitával kapcsolatban. Részben azért, mert ezt a vitát, magát a módosítást, ahogyan itt elhangzott, másfél évvel korábbra ígérte a Horn- kormány. Lehet, hogy ez jobb is lett volna, ha 1994 decemberében módosítja a közoktatási törvény. Talán azért, mert nem telt volna el egy év, másfél év abban a bizonytalan helyzetben, amikor az épp hatalmon lévõ kormány már kinyilvánította, hogy a maga részérõl átfogó módon módosítani kívánja a '93- ban elfogadott oktatási törvényt. De hogy milyen irányban, milyen tartalommal, milyen részletszabályozásokkal, ezt nem teszi le az asztalra. S egy ilyen - mondhatni bizonytalan - helyzetben tartja Magyarország legnagyobb - és nyilván nemcsak a szakmai sovinizmus mondatja velem -, de az egyik legfontosabb ágazatában dolgozó közel 200 000 alkalmazottat, vagy ha úgy tetszik, többmillió diákot.
Ennek a bizonytalan helyzetnek több mint egy éven keresztül való fenntartása mindenképpen a Horn-kormány felelõssége, vagy a mûvelõdési tárca felelõssége, én nem akarom kiosztani a kormányon belüli pontokat. Jobb lett volna - hogyha már ez az eltökéltsége ennek a kormánykoalíciónak - ha ezt hamarabb megtenné.
Fontos kérdés, de a mai vitához nem tartozik, hogy mi tartott másfél éven keresztül, milyen mennyiségben köttettek itt szakmai és milyen mennyiségben politikai kompromisszumok. Én félek - és az anyag kézhezvétele után errõl gyõzõdtem meg -, hogy sokkal inkább politikai kompromisszumokról van itt szó és nem annyira a szakmai részletek cizellálásáról.
Egyetlenegy jól ismert példára hadd utaljak itt - bár nyilván a teremben ülõk már untig hallották ezt -, ez a pedagógusok kötelezõ óraszámának fölemelése.
Az a tervezet, hogy ez a kormány, amelyik a benyújtás hetében olyan módon írja át a törvényt, hogy fél évvel elhalasztja a pedagógusok óraszámának 10%- os növelését és majd aztán azzal mentegeti az államtitkár úr a pénzügyminisztert, a miniszterelnök urat és a mûvelõdési miniszter urat, hogy sosem voltak iskolaigazgatók, nem tudhatják, hogy félévben nem jó pedagógusokat elbocsátani, nem jó osztályokat összevonni vagy - ne adj' isten -, iskolákat bezárni.
Nem mentség ez azokkal szemben, akik - hát legalábbis ezt halljuk - másfél évet töltöttek ennek a törvénynek a szakmai pontosításával.
Nem mentség ez nyilván azokkal szemben sem, akik az iskolafenntartó önkormányzatok, egyházak, alapítványok kihagyásával állapodtak meg ilyen fontos kérdésekrõl, és nem mentség azzal az apparátussal szemben sem, amely - ha már megköttetett ez a kompromisszum -, csak felemásan vezeti végig a benyújtott törvénytervezeten. A 94. §-ban az egyik, a 99.§-ban egy másik dátumot szerepelteti.
Apró, de inkább csak jelzés értékû pontok ezek. Azt jelzik, hogy mennyire lehet komolyan venni azt, amit hallottunk, hogy másfél év megfeszített munka, a szakmai pontok alapos csiszolgatása áll e mögött a tervezet mögött. Én azt gondolom, nem ez áll mögötte. Politikai alkuk, alkudozások és nem törvényhozás.
Nagy kérdés, hogy jó-e olyan törvényeket alkotni, szabad-e olyan törvényeket alkotni, amiket senki sem tart be. Mi értelme van ilyen törvények létrehozásának, mi értelme van ilyen helyzet kialakításának? S egy biztos: másfél évnyi ilyen korszak után vagyunk. Az 1993-ban elfogadott közoktatási törvényt a Horn-kormány idején számos ponton nem tartották be sajnos sem az önkormányzatok, sem az intézmény-vezetõk, de sok ponton - mint ez hírlik - maga a kormány is adós maradt a szó szigorú értelmében vett törvényességgel.
(9.10)
Mennyiben indokolható egy ilyen törvény megalkotása most? Ennyiben. Amennyiben tiszta vizet tud önteni a pohárba, egyértelmûbbé tudja tenni a viszonyokat, csökkenteni tudja a bizonytalanságot ebben a rendszerben.
A legfontosabb kérdés tehát az, amit ezzel a most elõttünk lévõ törvénnyel szemben föl kell tenni, hogy föloldja-e a bizonytalan helyzeteket, növeli-e a kiszámíthatóságot és a stabilitást a közoktatás nagy rendszerében, ami nyilván két ok miatt fontos, hogy növekedjék. Egyrészt, mert egy hatalmas rendszerrõl van szó, másrészt, mert maga az oktatás jellege olyan, hogy a gyermekek elkezdenek ebben tanulni, és jó, hogyha beiskolázás idõpontjában némileg kiszámítható jövõkép áll elõttük, némileg kiszámítható perspektívával kezdik meg a tanulmányaikat. S erre a válaszunk az, hogy nem növeli, hanem a bizonytalansági elemeket fokozza. Ez a legfõbb negatívuma ennek a törvénynek.
A sokat emlegetett iskolaszerkezeti ügyre hogy néhány példát hadd mondjak. A törvény beterjesztése sajátos módon történt, ezelõtt fél évvel, '95 novemberében a tisztelt Ház elfogadott egy úgynevezett kis törvénymódosítást, amelyik megengedte, hogy a kormány rendeletben fogadja el a nemzeti alaptantervet. Ez a nemzeti alaptanterv egy sajátos tantárgyi vagy pedagógiai szakaszolást tartalmaz, egy 6-4-2-es pedagógiai szakaszolást. Ezzel szemben a képzési szakaszok meghatározása itt a törvényben a 6. §-ban 10 plusz 2-es, a finanszírozási rendszerben ugyanennek a szerkezetnek a meghatározása 6-2-2, az iskolaszerkezet definiálása, amikor erre kísérletet tesz a törvény, akkor 8 plusz 4-es, az osztálylétszámok meghatározása 3-3-4-3, a pedagógusképzésé pedig szintén nehezen kalkulálható. Ahány ponton, ahány módon nyúl hozzá ehhez a szerkezeti kérdéshez - ami az egyik legfontosabb kérdése a közoktatásnak -, annyi választ ad erre a tervezet.
Lehet ezt persze magyarázni, menteni azzal, hogy mindegyik rendszer, mindegyik szabályozási pont a maga sajátos logikájában jelöli ki a szakaszhatárokat. De egy biztos, hogy hatásában, az intézményeknél nem növeli a kiszámíthatóságot és a tervezhetõséget, az iskolafenntartók döntéseit nem orientálja. Márpedig ennek a felelõsségét, véleményem szerint, nem háríthatja el magától sem egy kormány, sem egy parlament. S itt van a különbség, a lényeges különbség, vagy ha úgy tetszik, a politikai különbség a Fidesz álláspontja s a törvénytervezetet benyújtó koalíció álláspontja között.
Azt gondolom, hogy ebben a helyzetben, amiben ma a közoktatás rendszere van, a kormány és a parlament felelõssége, hogy egyértelmû prioritásokat fogalmazzon meg, hogy orientatív pontokat írjon le, többek között az iskolaszerkezet tekintetében is. Nem lehet a lovak közé dobni a gyeplõt azzal a felkiáltással, hogy lám, lám, virágozzék száz virág, vagy gyõzzön az erõsebb.
Azt gondolom, hogy az oktatás még egy piacosodó és erõteljesen differenciálódó társadalomban sem az pusztán, hogy kiszolgáljuk az igen különbözõ társadalmi csoporthoz tartozó szülõk értékválasztását, automatikusan megfeleltetjük ezt a rendszert az erõsen differenciálódó, szétszakadó, széthúzódó társadalom igényeinek. Az oktatás a mi szemünkben az egyik olyan társadalmi intézményrendszer, amelyik a lassan kettészakadó Magyarországot kell hogy valamilyen módon összetartsa, legalábbis a jövõben, a felnövekvõ gyermekeknek tett ígéretek, a versenyképes tudáshoz való hozzáférés tekintetében.
Nincs illúziónk, nem hisszük azt, hogy az oktatási rendszeren keresztül egy erõteljesen differenciálódó társadalmat össze lehet tartani. De nem tehet mást egy józan oktatásügy, mint hogy nem növeli ezeket a differenciákat, nem növeli a társadalomban rejlõ szétfeszítõ erõket, hanem próbálja ezt a tudáshoz való hozzáférés esélyeinek közös megteremtésével csökkenteni.
Az az oktatási törvény, az az oktatási szerkezet, amelyik nem ezt szolgálja, az szerintünk ártalmas. Azoknak is ártalmas - értelemszerûen ártalmas azoknak -, akik anyagi, földrajzi vagy bármely születésbeli okok miatt a társadalom perifériájára szorulnak, de ártalmas azoknak is, akik magukat a szûk elitcsoportokhoz sorolhatják. Ártalmas, mert egy olyan társadalmi szerkezet létrehozását eredményezheti - a közeljövõben is már -, amelyik nem egy konszolidált ország mûködését, hanem egy hektikusan, drámai politikai lépésekkel mûködõ ország képét festi elénk, ahol kicsiny, 8-10 százalékos elit uralkodik igen nagy tömegû és ettõl anyagilag igencsak elszakadt, leszakadt tömegek fölött.
Magyarországon a vagyonhoz juttatás, a privatizáció útja úgy tûnik, hogy lezárult, és látható módon nem hozott létre széles középrétegeket. A középosztály kialakulásának, a polgárosodásnak a másik útja az, ami a szélesebb ösvény a magyar felnövekvõ fiatalok számára, ez pedig a versenyképes tudás megszerzése. Az az oktatáspolitika, amelyik nem szolgálja széles tömegek vagy rétegek számára a versenyképes tudás megszerzését, az az ország polgárosodásával szemben mûködõ politika.
Ezek természetesen szakkérdésekben öltenek testet. Azokban a kérdésekben, hogy mekkora a pedagógusok óraszáma, mekkora a csoportbontások lehetõsége, milyen módon ismerjük el a kistelepüléseken mûködõ iskolák fajlagosan magasabb költségeit. De valójában nem szakkérdésekrõl van szó, hanem társadalompolitikai kérdésekrõl, az ország jövõjérõl vallott nézõpontok ütköznek, amikor ezekrõl vitatkozunk. Arról van szó, hogy milyen társadalomszerkezetet kívánunk, szeretnénk a következõ évezred Magyarországán, egy elitizált, kettészakadó társadalom szerkezetét vagy pedig egy aránylag széles középréteggel rendelkezõ, boldogabb, konszolidáltabb polgárosodottabb Magyarország társadalomszerkezetét eredményezõ oktatási kérdést.
Aki ebben a kérdésben azt mondja, hogy a kormány ne döntsön, hogy a parlament ne döntsön, hanem bízzuk a helyi erõk alakulására, hogy 6-2-2, 8 plusz 4, 3-3-4-3, 6 plusz 4 vagy 6-4-2-es, vagy 10 plusz 2-es oktatási szerkezet jön létre, az vagy nem mérte föl kellõen ennek a kérdésnek a súlyát, következményeit, nem mérte föl saját politikai felelõsségét, vagy nem tudja, hogy mivel játszik.
Ez a legfontosabb kritikai pont ebben a törvénytervezetben, ezért fogjuk ezeket a pontokat a törvényben módosítani.
Mi az, ami szerintünk jó, helyeselhetõ és kívánatos, hogy megjelenik? Kívánatos, és igencsak jól megoldott a diákok jogainak, biztonságának garantálását célzó paragrafusok megjelentetése a törvényben. Valóban láthatóan kimunkált háttérmû vagy jól kimunkált szövegek állnak itt, ami arra utal, hogy komoly háttérmûhelyek segítették ezt a munkát.
Fontos és jó elõrelépés, amit úgy lehetne összefoglalni, hogy a tanári szakma professzionalizálódása irányába tett lépés. Kicsit nagyképûen hangzik itt, de nincs másról szó, mint arról, hogy a pedagógusi szakma is arra az útra lép, amire valamikor az orvosi szakma lépett, hogy egyre magasabb képzési követelményekkel, a diploma megszerzése után is elõírt képzési követelményekkel biztosítja azt, hogy soha ne jelenhessenek meg ebben a szakmában sem a képesítés nélküli oktatók, ahogyan ma már - ad absurdum - lehetetlen elképzelni egy képesítés nélküli orvos mûködését egy civilizált országban.
Fontosak tehát ezek az intézkedések: a gyakornoki évek rendszerének a beemelése, a szakvizsga vagy a továbbképzés rendjének és finanszírozási rendjének megfeleltetése.
Ugyanakkor nyilván - épp fontossága miatt - aggályos ennek a kidolgozatlansága is. Aggályos, hogyha a gyakornokokat a tantestület fogja értékelni csak - és nem a pedagógusképzõ intézmények -, ha nem látjuk egy országosan egységes vizsga- vagy mérési rendszer mûködését, ha nem látjuk pontosan a szakvizsga mûködését vagy a továbbképzési rendszer mûködését. Mindazok, amit itt elõttem Kovács Kálmán ez ügyben megfogalmazott, közös aggályok, s azt gondolom, nem oszlanak meg ellenzéki és kormánypárti pólus mentén, hanem a parlament közös felelõssége, hogyha egy jó irány, egy közösen támogatott szakmai irány megmutatkozik itt a törvényben, akkor ennek a kidolgozottságát elvégezze a parlament, vagy számon kérje a kormány.
Harmadik pontként én helyeslem és támogatom fõ vonalaiban, struktúrájában azt, amit a törvénytervezet a finanszírozásról tartalmaz. Támogatta ezt a Fidesz a '96-os költségvetési vita során is, hiszen az alapvetõen normatív finanszírozást oly módon differenciálja, hogy valóban létezõ gondok és létezõ feladatok jobb ellátására ad módot.
(9.20)
Természetesen nem értünk egyet, nem tudunk egyetérteni, ahogyan senki sem tudja elfogadni a mértékeket. Való igaz, amit képviselõtársam mondott, a kistelepülések plusz százalékos normatívája nem éri el még azt a mértéket sem, amit az elõzõ kormány idején az 500 ezer forintos támogatás jelentett egy-egy 100 fõnél kisebb iskola esetén. Ez a cél. Mi a legfontosabb gond? Kormánypárti képviselõtársaim azt mondták, hogy nem fordulhat elõ többé az a helyzet, hogy forrásokat vonunk ki a közoktatás rendjébõl, s arra törekszenek majd, hogy ugyanazt csinálják, amit az idén, hogy 30%-kal növelik a közoktatási normatívát. Ha csakugyan ezt teszik, akkor igen keveset tesznek, hiszen minden gyakorló iskolafenntartó és polgármester tudja, hogy - nem volt ez más sajnos idén sem -, mintegy bûvészmutatvány, egy számtani trükk, amikor növelték ugyan 30%-kal a közoktatási normatívákat (Az elnök a pohara megkocogtatásával jelzi a felszólalási idõ leteltét.), csak éppen a normatívák számát csökkentették, jószerivel volt olyan önkormányzat, ahol nominálértékben kevesebb pénzzel gazdálkodtak és nem többel. Valódi garanciákra van tehát szükség a törvényben szereplõ, a PM-mel folytatott tárgyalások után kialakuló 75% ennek nem felel meg. A Fidesz azon lesz, hogy ilyen garanciát kimunkáljon és módosító javaslatként a Ház elé tárja. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)