DR. SZABAD GYÖRGY, az MDF képviselõcsoport vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Úgy gondolom, valamennyien tisztában vagyunk azzal, amit a Magyar Demokrata Néppárt felkiáltójelesen hangsúlyoz, hogy a közoktatási törvény az egyik legfontosabb, amivel ebben a ciklusban a Magyar Országgyûlésnek módja van foglalkozni.
Egyetértek ebben is az ellenzéki felszólalókkal, a bizottsági véleményekkel, de abban is, hogy az elõterjesztés olyan idõpontban történt - három évvel a korábbi törvény elfogadása után -, olyan átfogó igénnyel - más kérdés, hogy az átfogás képességével is -, ami még hangsúlyosabbá teszi azt a kötelezettségünket - nem formálisat, hanem tartalmit -, ami ilyen körülmények között a kormány elõterjesztéssel való foglalkozásunkat meghatározza.
Legyen szabad felhívni miniszter úr és a jelenlévõk figyelmét arra, hogy valóban egy sor - ellenzéki felszólalók által hangsúlyozott - olyan kérdés van, amit - a vezérszónokok számára is - szánalmasan kurta idõben, még egy regiszter-ária formájában sem lehet elõénekelni.
(9.40)
Én ezek közül csak hadd említsem fel azt a következetlenséget, ami az iskolaszerkezet problémáiban jelentkezik. Hadd említsem fel azt, hogy bizonyos kérdések teljes elhanyagolására, más kérdések több mint vitatható megfogalmazására került sor. Itt gondolok, a felemlítettek közül - és ezért ezeket nem fogom részletesen, viszonylag részletesen sem érinteni - mind a napközi foglalkozás elhanyagolására, ennek társadalmi vetületével ellentétes módon, mind az iskolai csoportalakítás létszámemelõ elõírására, mind a pedagógiai terhelésre, a pedagógusok terhelésének problémájára, mind a pedagógusok alkalmaztatásának, az iskola infrastrukturális problémáinak a megoldatlanságára és így tovább sok olyan vonatkozásra, amely egyébként is orvoslásra kellene hogy találjon, de ha már egy átfogó törvény-elõterjesztésre kerül sor, akkor lehetetlen, hogy olyan módon kerüljön tárgyalásra, mint ahogy ez az elõterjesztésben van, vagy olyan módon maradjon érintetlen, mint amit tapasztalnunk kell.
Én tulajdonképpen egyetlen kérdéssel szeretnék behatóbban foglalkozni és ennek a vonzásával a problémákra (sic!).
Miniszter úr hivatalba lépése idején egy nagyon rokonszenves és biztató gesztust tett akkor, amikor a különbözõ parlamenti pártok képviselõit - nem is egyet, egy pártból - egy tanácskozásra hívott össze, hogy meghallgassa véleményüket az oktatásügy keretében szükségesnek látott teendõk tekintetében.
Legyen szabad azt mondanom: kár, hogy a folytatás elvékonyodott, ha egyáltalán mûködik még.
Ezen a tanácskozáson némi meghökkentést aratva, de én mertem szólni arról, hogy ha most azért kívánnak foglalkozni újból a közoktatás kérdésével, mert az 1993-as törvényt nemcsak apró-cseprõ vonatkozásokban, hanem koncepcionálisan átdolgozni kívánják és távlatokat akarnak mutatni - így értékeltem miniszter úr akkori bevezetõ szavait - a magyar oktatásügy egész fejlõdésének, akkor szembe kell nézni a tankötelezettség kiterjesztésének problémájával.
Én nagyon határozottan állást foglaltam, és azt hiszem, hogy nem állok ellentétben az elõttem szólóval sem, aki megfontoltságra utalt, és arra is utalt, hogy a tizennégy és tizenhat év közötti határok között tankötelezettséggel rendelkezõ hallgatókat tulajdonképpen a jelenlegi rendszer nem készíti eléggé fel az elkövetkezõkre.
Én nagyon határozottan akkor állást foglaltam a tizennyolc éves tankötelezettségi határ mellett, figyelemmel az európai tendenciákra, figyelemmel a közép-európai tendenciákra és arra, hogy ne általában beszéljünk a kimûvelt ember fõ követelményérõl - ami ebben a megfogalmazásban a reformkor hajnalán megfelelõ volt -, most konkrétabbról van szó, arról, amit másik ellenzéki társam a versenyképes tudás fogalmával igyekezett megközelíteni.
Ha Magyarország és a magyar nemzet helyt akar állni abban a nehéz versenyben, ami így vagy úgy, de osztályrésze lesz a felnövekvõ nemzedéknek, akkor mint gondos szülõnek, kötelessége arról gondoskodni, hogy ez a fiatalság valóban felkészülten nézzen szembe a verseny követelményeivel, ha külsõ összevetésrõl van szó és értse - minden értelemben értse -, képes legyen értelmezni a belsõ folyamatokat, ne legyen demagógiától, más, nemkívánatos befolyásolási módoktól, orránál fogva vezetett nyáj, hanem legyen gondolkodó, és ahogy a Néppárt programjába is emeli, az alkotásra, nemcsak a reprodukálásra képes emberekbõl álló együttes tagja. Ezek az alapelvek, amik erre indítanak.
Legyen szabad azt mondani, hogy természetesen nagy örömmel olvastam miniszter úrnak azt a levelét, ami megjelent a törvényszöveg megismertetésekor és amelybõl hadd idézzem az egyetlen súlyos, idevágó mondatot: "Fejlesztési célként fogalmazódik meg a tankötelezettség 18 évre való kiterjesztése." Az az óvatosabb fogadtatás, amiben azon a megbeszélésen ez a javaslat részesült, itt egy nagyon határozott, bátor, elõremutató kijelentésben összpontosodott.
Csak a probléma ott van - megítélésem szerint -, hogy ennek a fokozatos bevezetésnek - mert nyilvánvaló, hogy errõl van szó, és errõl kell szólni a törvény szövegében, indoklásában és egész koncepciójában - gyakorlatilag vajmi kevés nyoma van magában a törvényjavaslatban. Sokkal inkább az ellenkezõjét kell tapasztalnunk, semmint ennek a betöltését.
Mert, kérem, a nagy reformok mindig úgy születtek, és mindig úgy fognak születni, hogy egy lépcsõsor indul meg felfelé. Alapokat kell vetni, hogy az épület megszülessék. Hol vannak ebben a törvényben ennek a nagyon szép, deklaratív mondatnak a feltételrendszerérõl a megfogható elemek. Még a téglák sem sejlenek, nemhogy valami az építménybõl. Sõt! Sõt!
Én nagyon nagy figyelemmel kísérek mindent, amit a régi ókori megfogalmazás, a "varietas delectat" fogalmában foglal össze, a változatok szépsége.
Csak éppen az a probléma, hogy az a változat semmi módon nem jelentkezik, amirõl ez a távlatos mondat szólt. És ha nincs meg ez a távlatos mondat fedezetestül, akkor mi van?
Hol van az egész oktatásügyi törvényhozásban? Ide értem most már a felsõoktatásit, amire még kevesebb idõ lesz. Hol van az a mágneses pont, amelyik a vonzást gyakorolja az elemekre? Hol van az a rendezõ elv, ami megérteti velünk, hogy milyen irányba kívánják vezetni - ha kell kanalizálni - a magyar oktatásügy szétfolyó erecskéit, folyamatait stb. stb. Hogy ne újabb mocsarak, lápok keletkezzenek, hanem egy sodrás álljon elõ, amely viszi-viszi a hallgatót, viszi a diákot, viszi az oktatót, viszi, kérem, a kultúra tudományos politikusait abba az irányba, ahol kialakul - nem egy merev rendszer -, egy flexibilis rendszer, de amelyiknek van tartalmi, szerkezeti, koncepcionális irányultsága. Amelyik minden részletében sugározza, hogy van valami összetartó.
(9.50)
Én nem látom ezt, s annál inkább hiányolom, mert - nem mindig szerencsés okokból -, a körülményeink olyanok, hogy most kell megkezdeni. Nem egyszerûen az európai mozzanatokra, hanem belsõkre is utalok.
Itt van, kérem szépen, egy olyan helyzet, amiben sajnálatosan egyre csökkenõ évfolyamokkal találkozunk. Itt van olyan helyzet, amiben egyesek már elérkezettnek látják az idõt, vagy rákényszerülnek, hogy iskolákat bezárjanak, hogy osztályokat megszüntessenek, hogy a pedagógusok tízezreinek kell gondokkal küzdeni, hogy mikor kerülnek elbocsátásra.
Ugyanakkor van egy veszedelmes nyomás az ifjúságra, amelyik a - hál' istennek - feltárult határainkon át a nem kedvezõ befolyást jelentheti, hogy sodródjanak olyan irányokba, amelyet, azt hiszem, nem tartunk kívánatosnak.
Vajon akkor nem azt kellene tennünk a jó szülõ gondosságával, és a jó törvényhozók felelõsségével, hogy nemcsak 16 évig erõsítjük meg úgy-ahogy - különösen egy vizsga, egy kisérettségi beiktatásával, az alapmûveltségi vizsga bevezetésével -, valami módon a képzésüket, hanem igenis vállaljuk, jól átgondolva, jól ütemezve a fokozatos bevezetését a 18. életévig a tankötelezettség kiterjesztésének.
Mennyit elköltünk amiatt, mert a 16 és 18 évek közöttiekrõl nem tudunk megfelelõen gondoskodni, sem erkölcsileg, sem szellemileg, sem a jövõkép kialakítása szempontjából. Vajon, ha ezeket a forrásokat összefolyatnánk (Rávert egyet az asztalra.), ha lenne annyi bátorság, hogy nekivágjunk egy ilyen feladatnak, gondosan mérlegelve, akkor nem többre jutnánk-e, mint ezzel a toldozó-foldozó módszerrel?
Nem azért, mert a '93-as törvényt a maximumnak érezzük. Nem érezzük a maximumnak, ráfér sok helyen javítás. Javítás igen, de belekapkodás nem. Mert ha most - ami itt középpontban áll mint új elem - az alapmûveltségi vizsgát hozzuk be mint új kritériumot és központi kérdést, hát az nem lesz akadálya majd a 18 évre való kiterjesztésnek? Vagy lesz 16 éves korban egy kisérettségi, 18 éves korban másik? Hát hol van ez? Kérem szépen, tutti- frutti. (Derültség az MSZP soraiban.) Ez, ami van.
Nagyon sok mindenki megtalálja benne a kedves csemegéjét, de ez nem táplálék az ifjúságnak, legfeljebb a Pál utcai fiúk diákabrakja, amit a sarki török mért annak idején. Másra van szükség.
És nincs módom most tovább beszélni, köszönöm a türelmet, még egy mondat következik. De én úgy gondolom, roppant a felelõsségünk, mert az, aki pedagógus, akkor jó pedagógus, ha önmagánál jobbat nevel. Egy nemzedék akkor állja meg a jövõ próbáját, ha jobb nemzedékeknek vet alapot. És az állam akkor funkcionál jól, hogyha megteremti ehhez a feltételeket. Köszönöm. (Taps a bal oldalról.)