DR. MAGYAR BÁLINT, mûvelõdési és közoktatási miniszter: Köszönöm a szót elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! Hölgyeim és Uraim! "Amint mi magunk is, a végtelen jónak reményében ezt az egyetemet mindig készek voltunk különös pártfogásunkkal megoltalmazni, úgy a mi örököseinknek és utódainknak ajánljuk, hogy oltalmazzák meg, ruházzák fel kegyekkel és kiváltságokkal." Így intette és utasította II. Ferdinánd a magyarországi karokat és rendeket 1635. október 8-ai levelében, a Pázmány Péter Egyetem alapító levelének megerõsítésekor.
Én nem kiváltságokat kérek önöktõl, képviselõtársaim, midõn e törvényt a tisztelt Ház elé terjesztem, ám oltalmat és pártfogást igen, hiszen önök most a magyar felsõoktatás jövõjérõl is fognak határozni.
A felsõoktatásról szóló elsõ önálló törvény megalkotására sajátos társadalmi, gazdasági helyzetben került sor hazánkban, 1993-ban. A változtatás alapirányultságát akkor a felsõoktatási intézmények autonómiatörekvése és ennek megfelelõen az állam korábban kialakult, túlzottan beavatkozó irányítási mechanizmusának leépítésére irányuló igény határozta meg. Nyilvánvaló volt az is, hogy az ágazatilag túlzottan széttagolt állami irányítási rendszer a felsõoktatás egységes fejlesztési szempontok szerint való átalakítását erõsen nehezíti.
Alapvetõ feladat volt emellett, a hallgatói létszám erõteljes emelése által a felsõoktatás kiterjesztése, s e tekintetben a fejlett országokhoz való közelítése. Cél volt továbbá az is, hogy a felsõoktatási intézmények, a tudományos továbbképzésben és minõsítésben is elnyerjék azon rangjukat, amely a világ fejlett országaiban természetszerûen hozzátartozik mûködésükhöz, s alapjául szolgál az oktatói feladatok legkorszerûbb tudományos eredményeket tükrözõ elláthatóságának.
Egyidejûleg igényként fogalmazódott meg az is, hogy az oktatás minõsége javuljon, képzési struktúrája korszerûsödjön. A felsõoktatási törvény tehát többirányú funkciót lett volna hivatott betölteni, valójában azonban mindezen folyamatoknak inkább csak elindítására vált alkalmassá azáltal, hogy végsõ soron a reformnak csak a szervezeti alapjait vetette meg. Az állami irányítás erõteljes visszaszorítása olyan spontán folyamatokat indított el a felsõoktatásban, amelyek helyenként jelentõs változásokat jelentettek a korábban fennálló állapothoz képest. Új intézmények, új szakok jöttek létre, jelentõsen emelkedett a hallgatói létszám, megindult a doktori képzés az akkreditált egyetemeken, újra indult a habilitáció, hogy csak a leglényegesebb elemeket említsem.
(Az elnöki széket G. Nagyné dr. Maczó Ágnes. az Országgyûlés alelnöke
foglalja el.)
Mindez nem eredményezett azonban átütõ változást a hatékonyság és a minõségjavulás tekintetében. A felsõoktatási intézmények mind abszolút értelemben, mind a GDP-hez arányítva, joggal nehezményezik alulfinanszírozottságukat, korlátozott fejlesztési lehetõségeiket, s ebbõl adódó, olykor valóban sanyarú mûködési feltételeiket. Ennek jogosságát illusztrálandó, hadd említsek néhány számot: a felsõoktatás támogatásának a GDP-hez viszonyított aránya 1,3-1,4%-ról 1,1%-ra csökkent. Az elmúlt öt évben a felsõoktatási támogatások reálértéke 65%-ra, a kutatási és fejlesztési támogatásoké pedig egyenesen 35%-ra csökkent. A felsõoktatás állami támogatása, a központi költségvetési támogatáshoz viszonyítva 4% körüli szinten maradt az 1991-1995 közötti idõszakban, miközben ugyanebben az idõszakban a hallgatók száma 40%-kal bõvült.
Az állam és a felsõoktatási intézmények között felhalmozódott feszültségek és a felsõoktatási intézményeken belüli állapotok egyaránt tényszerûen azt jelzik, hogy a felsõoktatás számára elõrelátható és jogi értelemben is biztonságot nyújtó feltételeket kell teremteni.
(10.10)
Ugyanez az érdeke a kormányzatnak is, hiszen csak ezen úton képzelhetõ el az állandó robbanással fenyegetõ összetûzések felszámolása éppúgy, mint a felsõoktatásnak az ország elõrehaladása szempontjából döntõ jelentõségû korszerûsödése. Az a tény, hogy a 107/1995. számú országgyûlési határozat a kormányzati fejlesztési elképzelések leglényegesebb programpontjait meghatározta, elodázhatatlanná tette, hogy a felsõoktatási törvény az e program végrehajtásához szükséges törvényi feltételeket megteremtse.
Mindenképpen módosítandók a hatályos felsõoktatási törvény azon szakaszai, amelyek a felsõoktatási struktúrát kényszerpályákon tartják, a kitörési lehetõségek akadályaivá váltak. Bebizonyosodott mindenekelõtt, hogy a felsõoktatási intézmények elaprózott struktúrája, gazdálkodási tekintetben irracionális. Nem teszi lehetõvé az eszközökkel és a szakemberekkel való hatékonyabb gazdálkodást, a mintegy 130 ezer nappali tagozatos hallgató képzése, csaknem 40 település, több mint 130 intézményében történik, önálló intézményt, kart, illetve kihelyezett tagozatot is beleértve. Hiányoznak a nagyméretû egyetemek, kevés a közepes méretû egyetem, viszont sok a kisméretû, néhány száz fõs intézmény.
A hatályos felsõoktatási törvény által körvonalazott társulás lehetõsége elindított ugyan egy egymáshoz való közeledést a felsõoktatási intézmények között, ez a forma azonban az integrálódásban rejlõ tényleges elõnyök, tartalékok közül csak igen keveset volt képes mozgósítani. A törvénymódosítás során most meg kell teremteni azokat a jogi kereteket és feltételeket, amelyek egy hatékonyabb mûködési forma irányába lendíthetik és ösztönözhetik e lényegében spontaneitáson és esetlegességen alapuló szövetkezési kísérletet.
A javaslat koncepciója szerint a felsõoktatási szövetség elnevezést kapná az az integrációs forma, amely lényegében a felsõoktatási intézmények akaratelhatározásából kezdhetne el szervezõdni. Ám csak akkor nyerne állami elismerést, akkor válna szövetséggé, amikor - meghatározott feltételek teljesülése esetén - tényleges megtakarítások, szakmai és minõségi elõnyök lennének kimutathatók, illetve valószínûsíthetõk a szövetségi keretek között. Ebben az esetben az állam az integrálódási folyamatot anyagi eszközökkel is elõsegítené. Az integrációt szorgalmazó államnak nem célja tehát, hogy össze nem illõ intézményeket buzdítson kényszerházasságra, de támogatja azt a folyamatot, amelyben értékes képzést végzõ intézmények mûködése azáltal válhat hatékonyabbá és költségkímélõbbé, hogy közös szervezeti keretek közé lépnek.
A tervezet vitája során többen úgy vélekedtek, hogy erõteljesebb lépésekre van szükség az integráció, a valódi többkarú felsõoktatási intézmények megteremtése érdekében. Mi a javaslat kidolgozásakor úgy gondoltuk, hogy az autonómia tiszteletben tartása csupán az önkéntes akaratelhatározásból kiinduló integrálódási törekvésekkel egyeztethetõ össze, de természetesen önöknek, tisztelt képviselõtársaim, jogukban áll úgy dönteni, hogy ennél határozottabb intézkedésekre lenne szükség.
Az integráció szükségességét mi mindenképpen elismerjük, s támogatandónak véljük. Tudomásunk szerint vannak olyan felsõoktatási intézmények, például Pécsett vagy Debrecenben, melyek maguk is az egységes, önálló intézményi forma létrehozását szorgalmazzák s tartják a maguk számára elképzelhetõnek.
A törvénymódosítás egyik igen lényeges eleme a felsõoktatás finanszírozásának normatívvá tétele, ami kiszámíthatóvá tenné az intézmények számára, hogy milyen mértékû költségvetési finanszírozásra számíthatnak. Ugyanakkor a jövõben a felsõoktatási intézmények nagyobb mértékben támaszkodhatnak mind saját bevételeikre, mind a környezetükben fellelhetõ és mozgósítható, magán, illetve vállalkozói forrásokra. A javaslat jogilagi is garantálni kívánja, hogy az ebbõl származó elõnyök nem járnak majd a költségvetési támogatás csökkentésével, hiszen enélkül az intézmények elveszítenék a források felderítésében való érdekeltségüket. Ez a környezeti támogatás, természetesen csakis akkor válhat reális forrássá az intézmények számára, ha kölcsönös elõnyöket kínál. Abban az esetben tehát, ha az adományozók számára a támogatott intézmény szolgáltatásokat nyújt, például kutatásokat végez, közvetlenül hasznosítható munkaerõt kínál, tehát költséget kímél, továbbképzést végez, és ezzel egyidejûleg bepillantást, illetõleg beleszólást enged a rendelkezésre bocsátott anyagi eszközök hasznosításába.
A törvénymódosítás finanszírozási koncepciójának nem titkolt célja, hogy többletforrásokhoz juttassa a felsõoktatást azokon a területeken, amelyek addig egyáltalán nem, illetõleg messze alulfinanszírozottak voltak. Ilyen mindenekelõtt a kutatás, amelynek központi támogatása az idei 170 millió forintról 1997-ben már 2-2,5 milliárd forintra emelkedhet a törvény nyomán, vagy az eddig finanszírozatlan gyakorlati képzéssel kapcsolatos tevékenységek és sok egyéb, amit a javaslat megjelenít. A többletforrások elosztása részben teljesítményarányosan, részben pályázati úton történne. De a minõség szerinti differenciálást is a verseny szolgálja, a programfinanszírozási támogatás is, melynek törvényi alapon való megerõsítése lényeges parlamenti döntés lehet.
A törvénymódosítás arra is lehetõséget kíván biztosítani, hogy az intézmény minõsége, eredményessége is finanszírozási szemponttá válhasson. Ez lényegében a teljesítménymutató bevezetésével válik majd lehetségessé. Bár ennek hazánkban még nincsenek hagyományai, ezt a szempontot az intézmények tevékenységének értékelésekor érvényesíteni kell, és a mutatók teljesítéséhez pénzügyi következményeket kell társítani.
A koncepció növelni kívánja a felsõoktatási intézmények fejlesztési, korszerûsítési döntéseinek megalapozottságát azáltal, hogy az e döntésekért való felelõsséget egyértelmûbbé teszi. Ennek szellemében nagyobb összhangot kíván teremteni a döntések eszmei szellemi célszerûsége és gazdasági megalapozottsága között. Ebben a szisztémában a menedzsertípusú gazdasági vezetõk jelentõsebb szerephez jutnak majd, mind a források megszerzésében, mind azok felhasználásában.
A gazdálkodási fegyelem megszilárdítását az is elõsegíti majd, hogy az intézmények eladósodása esetén az állam szerepét nem a keletkezett hiányok átvállalásában jelöli ki a javaslat, hanem az azok leküzdéséhez való segítségnyújtásban. Erre szolgálna eszközül az intézmények gazdálkodásának átvilágítása, illetõleg a korszerûbb gazdálkodásra való áttérés kezdeményezése abban az esetben, ha ezt maguk az érintett intézmények igénylik. Ez a fajta válságmenedzselés tehát nem sértené az intézményi autonómiát, de lehetõséget teremtene arra, hogy az állami kiadások is jobban tervezhetõk legyenek, valamint hogy ne kerüljenek igazságtalanul hátrányos helyzetbe a jól gazdálkodó intézmények.
A javaslat, az országgyûlési határozatnak megfelelõen, következetesen érvényesíteni kívánja a versenysemlegesség elvét azáltal, hogy az államilag finanszírozott képzést, a fenntartótól függetlenül minden állami és államilag elismert felsõoktatási intézmény számára biztosítja, ám csak olyan hallgatólétszám arányában, amelyet a munkaerõ-piaci prognózisok indokolnak.
Lényeges újdonsága a javaslatnak, hogy segít a nem állami, köztük az egyházi felsõoktatási intézmények létesítmény-fenntartási költségeinek hosszú idõ óta vitatott és állandó feszültségeket okozó gondján. Erre az eddigiekben csak külön megállapodás alapján volt mód, ezentúl az normatív alapon jár, s mértéke az államilag finanszírozott hallgatólétszám után járó képzési normatíva 50%-a lesz.
Abból az elvi meggyõzõdésbõl kiindulva, hogy a kulturális nemzetfogalom nem azonos a politikai nemzet fogalmával, és ennek megfelelõen a felelõsség természete is más, a javaslat támogatni kívánja a határon túli magyarok képzését és e képzés megbízható finanszírozhatóságát azáltal, hogy a Felsõoktatási és Tudományos Tanács finanszírozási szakbizottságának döntése alapján lehetõvé teszi a határon túli felsõoktatási programok közvetlen finanszírozását is.
A felsõoktatási törvény hatályba lépése óta eltelt idõ alatt felhalmozódott tapasztalatok, továbbá a felsõoktatás-fejlesztési célkitûzések megvalósíthatósága érdekében szükséges a felsõoktatás országos szakmai szervei, a Magyar Akkreditációs Bizottság, a Felsõoktatási és Tudományos Tanács jogállásának és kompetenciájának újradefiniálása. A fõ cél egy olyan szakmai koordinációs rendszer jogi megalapozása, amely képes kiváltani egy központosított kormányzati rendszer szükségtelen adminisztratív beavatkozásait, ám ugyanakkor megfelelõ alapot ad a felsõoktatás stratégiai fejlesztésére és a felsõoktatás minõségének garantálására. Ennek legfõbb letéteményese az FTT, illetõleg annak stratégiai és finanszírozási operatív szakbizottságai, amelyek a döntések szakmai megalapozottságát és stratégiai megfontoltságát hivatottak garantálni.
A törvénymódosítás egyik fõ célja egy vertikálisan jobban tagolt képzési rendszer, képzési szerkezet kialakítása, amely biztosítja az egyes képzési szintek egymásra épülését és a programok közötti átjárhatóságot. Ezt szolgálja mindenekelõtt a posztszekunder, vagyis az akkreditált iskolarendszerû felsõfokú szakképzés felsõoktatási rendszerbe való történõ beillesztése, amely a hallgatói létszám jelentõs emelkedését teszi lehetõvé, ám nem eredményez a képzés szempontjából, túlképzés alapján elõálló indokolatlan költségnövekedést. Ezzel megvalósul az a felsõoktatásban korszerûnek mondható piramiselv, amely úgy teszi lehetõvé az átmenetet egy felsõbb képzési szintre, hogy közben minden szinten biztosít valamilyen felsõfokú képzettséget.
(10.20)
Az akkreditált iskolarendszerû felsõfokú szakképzés bevezetése által tehát a képzési szintek eddiginél tagoltabb, átláthatóbb szerkezete alakulhat ki. Ennek alapján négyféle szintû képzési program, képzettség, illetve végzettség különböztethetõ majd meg.
A felsõfokú szakképzés, a fõiskolai és egyetemi alapképzés, a fõiskolai és egyetemi szakirányú továbbképzés, valamint a doktori szintû képzés. Megteremtõdik a fõiskolai és egyetemi programok közti átmenet, az egymásra épülés, elágazás lehetõsége is. A javaslat a többszintû képzés feltételeit, a kreditrendszer által biztosított átjárhatósággal teremti meg.
A törvénymódosítás alapelve szerint a tandíj, valamint az ösztöndíj és a szociális támogatás célja és tartalma alapvetõen eltér egymástól, a kettõt tehát egymástól elkülönített elvek és egyéb megfontolások alapján kell rendezni. Az erre vonatkozó tandíjrendeletet, amely a törvény elõkészítése miatt nem került elõbb beterjesztésre, a törvény hatályba lépését követõen haladéktalanul meg kell alkotni. Ennek elõkészítése a Hökosszal és - természetesen - más diákszervezetekkel való együttmûködésben már folyamatban van.
E stratégiai jelentõségû kérdéseken túl, a javaslat szabályoz bizonyos, az elõzõ törvény által szabályozatlanul hagyott ellentmondásosan szabályozott kérdéseket is, így pontosítja, illetve új módon határozza meg a hallgatók és a hallgatói önkormányzat jogait, a felsõoktatási intézmények vezetõi kinevezésének és visszahívásának döntéshozatali rendszerét, a miniszter törvényességi felügyeli jogkörét. Ez utóbbit - konkrét döntéseknél, egyedi döntéseknél - egyértelmûen azokra az esetekre szûkíti le, amelyekben munkaügyi vagy egyéb bírói út nem vehetõ igénybe.
A szabályozás módszereit illetõen hangsúlyozni szükséges, hogy törvénymódosításról és nem új törvényrõl van szó. Ez számos vonatkozásban megkötötte a kodifikátorok kezét. A törvény-elõkészítés során folytatott szakmai vitákban kiderült, hogy a felsõoktatási szféra jelentõs része mélyreható változásokat igényel. A törvényelõkészítõket azonban motiválta és egyben önmérsékletre intette, hogy a korszerûsödés irányába való nyitáshoz és a felsõoktatás relatív financiális biztonságának megteremtéséhez sürgõs törvénymódosításra van szükség.
Végezetül szeretném emlékezetükbe idézni Eötvös Loránd, ma különösképpen megszívlelendõ szavait: "Ha komolyan azt akarjuk, hogy a magyar egyetem is a tudomány iskolája legyen, akkor többet kell tennünk a magyar tudósokért. A tudomány szükségletét nem szabad a takarékos államháztartásnak rendes mértéke szerint kiszabni."
Kérem a tisztelt házat, kedves képviselõtársaimat, vegyék tekintetbe, hogy amikor e törvényrõl döntenek, nem pusztán a magyar felsõoktatás sorsáról döntenek, hanem az emberi tõkébe való beruházáson keresztül társadalmi, gazdasági boldogulásunk esélyeirõl is.
Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps.)