DR. DORNBACH ALAJOS (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Torgyán József képviselõ úr elõzõ felszólalásához magam is kénytelen vagyok egy rövid megjegyzést tenni. Tanult kollégám, akit a civil életbõl mint kiváló emlékezetû ügyvédet ismerek, meglepõ számomra, hogy nem emlékezik, vagy elfelejtette, hogy az elõzõ ciklusban, amikor õ itt frakcióvezetõ volt, akkor hozott az Alkotmánybíróság egy döntést, amely megsemmisítette a büntetõ törvénykönyvnek azt a rendelkezését, amely a halálbüntetés alkalmazását lehetõvé teszi.
Semmiféle szociálliberális kormány akkor nem volt, és sem a szociálliberális kormánynak, sem a sajtónak, sem az akkori vagy mai Országgyûlésnek ebben szerepe nem volt. Más kérdés, hogy mi volt errõl a véleményünk, de egy érvelés során azt állítani - homlokegyenest ellenkezõen a tényekkel -, hogy ez a döntés bármelyik kormánynak a számlájára írható, vagy ezért felelõsséggel tartozna, ez nagyon olcsó népszerûség-hajhászás azokban a körökben, amelyek a halálbüntetés helyreállítását helyeselnék. A rend kedvéért voltam kénytelen ezt elmondani.
Tisztelt Országgyûlés! Én az Országgyûlés szerepérõl és az alkotmánykoncepcióban megfogalmazott, ezzel kapcsolatos rendelkezésekrõl szólnék röviden, kiemelve néhány fontos vonatkozását a kérdésnek.
(9.00)
Elég régóta szó van arról, hogy a Magyar Országgyûlés létszáma túlzott, indokolt lenne részben a mûködés hatékonyabbá tétele, részben bizonyos költségek racionálisabb felhasználása céljából a parlamenti létszámot csökkenteni.
Az alkotmánykoncepció e tekintetben azért nem tartalmaz rendelkezést, mert nem jött létre a létszámcsökkentés mértéke és módja tekintetében szükséges legalább öt-frakciós egyetértés. Ennek dacára magam ismételten felvetem, hogy a további munkálatok során célszerû, hogy a parlamenti képviselõcsoportok ezt a kérdést újból vizsgálják meg, és találjanak megoldást a racionális és a munka hatékonyságát növelõ létszámcsökkentés kérdésében.
A másik fontos kérdés, amit az alkotmányi koncepció tartalmaz, az országgyûlési képviselõk szabad mandátuma, vagyis kötöttségmentes mandátuma, ami azt jelenti, hogy megbízatásuk ideje alatt senki utasítást számukra nem adhat a tekintetben, hogy egy-egy törvényhozási kérdésben miként szavaznak, milyen kérdésben milyen álláspontot képviselnek.
Természetesen politikai kötöttségeik vannak. Vannak kötöttségeik, önként vállalt kötöttségeik, amikor egy frakció fegyelmének alávetik magukat, de ez a frakciófegyelem közjogilag nem kötelezi õket arra, hogy a frakció álláspontját képviseljék. Ez így van a fejlett polgári demokráciákban mindenhol, és ez így természetes.
Tehát szükséges és hasznos a frakciófegyelem de még inkább szükséges és fontos, hogy a képviselõ adott esetben lelkiismerete szerint szavazhasson. Az alkotmánykoncepció nyilvános vitája során sok száz észrevétel érkezett az alkotmány-elõkészítõ bizottsághoz, és számos hozzászóló szorgalmazza, hogy az országgyûlési képviselõk mandátumát kötötté kellene tenni, és rendszeresíteni kellene a visszahívás intézményét.
A képviselõcsoportok egyhangúan arra az álláspontra helyezkedtek az alkotmányi koncepció készítése során, hogy ez a módszer nem alkalmazható. Igen rövid ideig ismerte a magyar jogrendszer ezt az intézményt - mellesleg a '80- as évek utolsó periódusában valóban lehetséges volt a parlamenti képviselõk visszahívása, ismerünk is két-három látványos kezdeményezést, amelyek részben sikerre vezettek, részben nem -, azonban pontosan ezek a kezdeményezések ösztönözték arra az 1989-es alkotmánymódosítás kidolgozását végzõ ellenzéki kerekasztalt és az akkori kormányt és Országgyûlés illetékeseit, hogy ezt az intézményt meg kell szüntetni. Ezt az intézményt a fejlett polgári demokráciák parlamenti rendszere, választójoga nem ismeri.
Ez látszólag nagyon népszerû - és bizonyos logika szerint ez kézenfekvõ -, azonban azt eredményezné, hogy az országgyûlési képviselõ nem politikai meggyõzõdése vagy szakmai meggyõzõdése szerint nyomná a gombot, amikor egy kényes kérdésben szavazni kell, hanem túlságosan függõnek érezné magát azokkal szemben, akik õt visszahívhatják.
Ismerjük a történelmi tényt, hogy az 1945 utáni koalíciós parlamentben az akkori Magyar Kommunista Párt képviselõcsoportjának minden tagjával aláírattak elõre egy mandátumról lemondó biankó nyilatkozatot, ami nem volt keltezve, és ezt a pártvezetés egy páncélszekrényben õrizte, és ha a képviselõ nem jól viselkedett, akkor a párt elnöke vagy vezetõje rákanyarította a dátumot és benyújtotta. És a képviselõ repült.
Hát akik a kötött mandátumban gondolkodnak - én remélem, hogy - még a gondolatától is elborzadnak, hogy bármiféle hasonló módon parlamenti képviselõket presszionálni, utasítani lehessen, hogy a választópolgároktól kapott mandátumot miként hasznosítják.
Tehát a legmesszebb menõkig egyetért képviselõcsoportunk, de szerencsére a képviselõcsoportok többsége az alkotmány-elõkészítõ bizottság szinte minden tagja, hogy a kötött mandátum nem elfogadható megoldás.
Néhány jogi közíró errõl cikkeket ír. Véleményem szerint itt bizonyos tévedések, téves elképzelések rabjai, nem tudnak szabadulni bizonyos elõzõ szokásoktól. Aki jól átgondolja, belátja, hogy a képviselõi felelõsség, politikai felelõsség egyetlen módon érvényesíthetõ: a szabad választások során.
Azt a képviselõt, aki nem a választópolgárai - a reá szavazó választó- polgárai - akaratát tolmácsolja, a következõ választáson megbuktatják. Így van ez szerte a világon. Ez a lényege a képviseleti demokráciának.
S 1989-ben és '90-ben a magyar politikai erõk, az új politikai pártok és a társadalom többsége a képviselõi demokrácia mellett tört lándzsát, ennek az intézményeit kell továbbfejleszteni és az alkotmányban megerõsíteni.
Fontos eleme az alkotmány koncepciójának az a rendelkezés, amely a parlamenti kisebbség, az ellenzék jogait hivatott biztosítani. Kevés alkotmány tartalmaz erre nézve ilyen rendelkezéseket, az alkotmány-elõkészítõ bizottság tagjai egyetértettek, hogy a legfontosabb rendelkezések ezek közül kerüljenek be magába az alkotmányba. Jól tudjuk, hogy a Házszabály meglehetõsen differenciáltan szabályozza Magyarországon az ellenzéki parlamenti képviselõcsoportok kiemelt jogait. Mondhatnám, hogy a pozitív diszkrimináció intézményét. Amikor többletjogosítványokat kapnak - legalábbis létszámarányukhoz képest. És nincs ez így mindenhol Európában. Még a nyugat- európai polgári demokráciák gyakorlata is eltérõ. Bár - hozzátegyem -, ahol a parlamenti kisebbség jogait intézményesen nem szabályozzák, tehát a pozitív diszkrimináció eszközeit a javukra nem alkalmazzák, azokban a társadalmakban és azokban a parlamentekben ezt azért nem teszik, mert nincs rá szükség, mert ott társadalmi evidencia. Mondjuk a brit parlamentben olyan evidencia, hogy a kisebbség jogait miként kell tiszteletben tartani. Vagy a másik véleménnyel szemben miként kell türelmet és megértést tanúsítani.
Ahol ennek még hagyománya nincs, ott igenis szükség van intézményes szabályokra. Ilyen szabály az, amelyik az alkotmánytervezetben úgy rendelkezik, hogy a parlamenti tisztségek és bizottsági tisztségek - bizottsági elnökök, elnökhelyettesek tisztségeinek - elosztásánál az ellenzék számarányának megfelelõen kell hogy részesüljön a tisztségekben, ettõl eltérni csak az ellenzék javára lehet.
Ez nagyon fontos szabály, és nem árt felidézni, hogy a jelenleg mûködõ parlamentünk 1994-ben oly nagyvonalúan gyakorolta ezt a lehetõséget, hogy az ellenzéki képviselõcsoportok messze - parlamenti számarányukhoz képest messze - több bizottsági tisztséget és bizottsági tagságot kaptak, pontosan azért, hogy ellenzéki jogaikat annak ellenére hatékonyan tudják gyakorolni, hogy a választópolgárok mindössze 28 százaléknyi mandátummal ruházták fel õket.
Fontosnak tartjuk az ellenzéki jogok alkotmányos biztosítékát. Fontosnak tartjuk, hogy az alkotmányban szerepeljen, hogy a döntõen és elsõsorban ellenzéki lehetõségeket biztosító interpelláció és kérdés a parlamenti képviselõket megillesse. Jól tudjuk, hogy az interpelláció és kérdés minden képviselõt megillet, azonban azt is tudjuk, hogy ez az elsõdleges formája a képviselõk részérõl a kormány tevékenysége kritikájának a miniszteri felelõsség érvényesítésének, legalábbis a politikai felelõsség érvényesítésének, a felelõsségre vonásnak, a nyilvános kérdõre vonásnak.
Ennek a kérdésnek további, tehát az ellenzék jogai további elemeit elégséges a Házszabályban szabályozni - mellesleg éppen ennek reformja napirenden van -, jól tudjuk, hogy az elõzõ napokban errõl hosszú viták folytak.
Másik kérdés, ami gyakran visszaköszön, és még bizonyos jogászkörökben is nagyon népszerû, hogy kétkamarás legyen a magyar parlament.
Megosztott egy kissé a szakmai közvélemény is, hogy egykamarás vagy kétkamarás legyen a magyar parlament.
(9.10)
A koalíciós pártok a koalíciós szerzõdésükben is állást foglaltak az egykamarás rendszer mellett, és állást foglaltak a tekintetben, hogy a korporatív megoldásokat a közjogi, tehát az alkotmányból, a kormány és az Országgyûlés munkájából kiküszöbölik. Nem azért, mintha a korporációknak a civil társadalomban betöltött szerepét vagy a közéletben betöltött szerepét bárki is vitatná közülünk, hanem azért, mert emlékezünk rá, hogy az elõzõ évtizedekben a korporáció az mit jelentett. Hazafias Népfrontot jelentett. Magyarországon erõs civil társadalom csak bontakozóban van. Épületesen és nagyon lendületesen fejlõdik ez a civil társadalom tulajdonképpen a '80-as évek közepétõl, sõt a '80-as évek végén igen nagy lendületet vett. Majd amikor az elõzõ, az utolsó egypárti parlament megalkotta az egyesületekrõl és társadalmi szervezetekrõl szóló európai viszonylatban is korszerû - abszolút korszerû - törvényt, amelyet módosítani nem tartotta szükségesnek sem az elõzõ parlament, sem a jelenlegi, ezen törvény alapján azonnal ezerszámra jöttek létre a társadalmi szervezetek és egyesületek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy létrejött az erõs és hatékony civil társadalom, amely a társadalom különbözõ érdekeit megjelenítõ társadalmi csoportosulások érdekeit képes hatékonyan képviselni. Ahhoz idõ kell.
Jól tudjuk, hogy például a Hazafias Népfront, ugye a pártonkívüliek tömegszervezete volt, vagy párttagok és pártonkívüliek együttes tömegszervezete volt, ami azt jelentette, hogy elvileg minden magyar állampolgár tagja lehetett, épp ezért igen szûk réteget mozgósított. Tudott mozgósítani, nem lebecsülni akarom, az akkori viszonyok között másra nem volt lehetõség, de bizony ez nem civil társadalom volt. Ez egy pszeudom megoldás volt, és sokszor úgy vélem, akik a kétkamarás megoldás mellett kardoskodnak, szintén valamiféle szándékuktól eltérõen vagy szándékuk ellenére látszatmegoldásokat próbálnak érvényesíteni. Attól tartok, hogy addig, amíg nincs erõs civil társadalom, a civil társadalom erõs szigetei nem jöttek létre, addig ezeknek a képviseletét sem lehet hatékonyan érvényesíteni. Addig az történne, ami most némely esetben történik - igen nagy tisztelettel a társadalmi szervezetek felé mondom, személyes tapasztalatból -, hogy ismerünk olyan társadalmi szervezeteket, amelyek azt állítják magukról, hogy õk több százezer vagy több millió állampolgárt képviselnek, valójában néhány embert képviselnek. A vita során jelentkezett néhány társadalmi szervezet, amelyekrõl tudjuk, hogy valóban széles társadalmi csoportokat képviselnek, és olyanokat is láttunk és ismerünk olyanokat, amelyek mögött valójában nincs társadalmi bázis. Ez az egyik ok, ami miatt a kétkamarás megoldással szemben eleve bizalmatlanságot kell érezni.
A másik megoldás vagy a másik szempont - és ez közjogi szempont, és én ezt fontosabbnak tartom -, hogy az európai jogfejlõdés éppen az, hogy ahol nincsenek tradicionális történelmi gyökerei a kétkamarás rendszernek, ott fokozatosan áttértek az egykamarás parlamentre - például a skandináv államok fokozatosan megszüntették a második kamarát - mert csak lassítja, nehezíti a törvényhozást. Különösen olyan történelmi korszakban, amelyben mi most élünk, amikor évente több mint száz törvényt kell alkotni, több mint száz törvényt kell módosítani, és ez még néhány évig így lesz, az átmenet hosszú útját még nem jártuk be. Egy ilyen periódusban jelentõsen lefékezné a törvényhozás munkáját. Az érv, hogy a második kamara egy olyan szakmai kontrollt jelentene, amelyek az esendõ gyarlóságokat kiküszöbölik, erre nagyon egyszerû a válasz: a törvényhozás gyarlóságait elsõsorban az Alkotmánybíróság hivatott kiküszöbölni és szorgos munkával meg is teszi, és nyilván és reméljük, hogy a jövõben is tenni fogja. Tehát korrekciót, nem kell többszörös korrekciót beépíteni a rendszerbe, úgy gondoljuk, hogy az egykamarás rendszer a jelen helyzetben tökéletesen szolgálja a célokat. És fontos még - akár a közvélemény számára is - hangsúlyozni, hogy a kétkamarás rendszer Európában általában ott mûködik, ahol szövetségi köztársaságok vannak. Tehát önálló államisággal vagy az állami szuverenitás fontos elemeivel rendelkezõ területi egységek alkotják az államot, mint például a Német Szövetségi Köztársaságban, ahol több állam szövetsége alkotja a köztársaságot, ott feltétlenül szükség van második kamarára. Ugyanígy van az USA-ban, az Észak-Amerikai Egyesült Államok szövetségi - de még az állam neve is jelzi, hogy ez egy szövetségi - állam, ahol az egyes államok képviselõi alkotják a második kamarát. De így van ez több nyugat-európai köztársaságban. Tehát ahol területileg és egységenként meg van osztva az állam, nem egyetlen államszervezet mûködik, ott feltétlenül szükség van, egy második kamarára.
Tehát a véleményünk az, hogy gondosan latolgatni kell, és mérlegelni kell ezeket a szempontokat, és úgy gondoljuk, helyes a koncepciónak az a döntése, amely fönntartja az egykamarás rendszert.
Az Országgyûléssel kapcsolatosan számos kérdést lehetne még említeni, egyet emelnék ki, amelyre utal az alkotmánykoncepció. A képviselõ összeférhetetlenség kérdését. Általában az összeférhetetlenség kérdése a közélet tisztaságának egy fontos záloga. De összeférhetetlenségrõl törvényt alkotni, akár az önkormányzati szférára, akár a köztisztviselõi karra, nem lehet, amíg a parlamenti képviselõk a saját összeférhetetlenségi kérdéseit nem szabályozták. És fontos, hogy az alkotmány tartalmazza a rendelkezést arra, hogy az országgyûlési képviselõknek van egy közjogi összeférhetetlensége is. A közjogi összeférhetetlenségi szabályokat magában az alkotmányban szabályozni kell, és az alkotmányban utalni kell a gazdasági összeférhetetlenség kérdésére oly módon, hogy az külön törvényben szabályozandó, annak a részletei egy alkotmány keretei közé már nem férnek be. Én bízom abban, hogy a széles egyetértés bõvülni fog, nevezetesen, hogy az egyetértés a következõ ülésszakban ki fog térni arra néhány kérdésre, amelyben nem jött létre a legalább ötpárti egyetértés, épp ezért néhány kérdésben hézagos a szabályozás, és én ehhez kívánok elsõsorban a képviselõcsoportok alkotmány-elõkészítõ bizottsági tagjainak - de fõként a szavazás során a képviselõknek - gondos, lelkiismeretes döntést és figyelmet. Köszönöm a figyelmüket. (Visszafogott taps.)