DR. SZEKERES IMRE (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt jelen lévõ vendégeink, akik részesei voltak az 1956-os forradalomnak és részben utána elszenvedõi a megtorlásnak. Az elõterjesztõk kezdettõl arra törekedtek, hogy Nagy Imre, az 1956-os forradalom és szabadságharc miniszterelnöke emlékét megörökítõ törvény az 1956-os forradalmat és szabadságharcot és az Ideiglenes Nemzetgyûlés megalakításának emlékét megörökítõ cikkelyekhez hasonlóan széles körû, elõzetesen létrejött, többpárti konszenzussal kerüljön a parlament elé.
(16.00)
Sajnos ez az elképzelésünk ismételt kísérletünk ellenére nem valósulhatott meg. Különösen zavaró ez a tény annak ismeretében, hogy 1990-ben még konszenzus volt a pártok között abban, hogy a már említett 1956-ról szóló törvény tartalmazza Nagy Imre emlékének megörökítését is. Elõttünk máig sem ismert, hogy akkor kik és milyen szándékkal akadályozták meg ezt a szavazás elõtti napon.
Tisztelt Országgyûlés! Nagy Imre születésének centenáriuma csak alkalma, de semmi esetre sem oka a törvénytervezet benyújtásának. Történelmi kérdésekben parlamenti döntésnek csak rendkívül indokolt esetben van létjogosultsága. Semmi esetre sem teheti ezt a törvényhozás azzal a szándékkal, hogy a tudományos megítélés vagy a nemzet természetes megbecsülése, értékítélete helyett történelmi eseményekrõl, személyiségekrõl megfellebbezhetetlen véleményt alkosson, hogy elképzelését eszmei, ideológiai kérdésekben az emberekre erõltesse. Ellenkezõleg. Ilyen döntései meghozatalakor a nemzet értékítéletét követve kell értékek felmutatását és megõrzését deklarálnia, amelyben összesûrítve ott van történelmi utunk szinte valamennyi tapasztalata, amely egyszerre jelképezi és kifejezi a hazához, a nemzet legjobbjai tetteihez való személyes kötõdést és érzelmeket, amely példát mutat, meggyõzõdést és irányt ad a tetteknek. A múlt nincs önmagától, írta Illyés Gyula.
Amikor az elsõ szabadon választott Országgyûlés az 1956-os forradalom és szabadságharc jelentõségét mutatta fel törvény formájában az ország elõtt, ennek a meggyõzõdésnek a szellemében cselekedett. Mert 1956 arról szól, hogy a magyar nép nem hitványabb senkinél a világon, hogy nem voltak igazak a hanyatló nemzedékekrõl szóló század eleji eszmefuttatások. Egy évszázad reményét és büszkeségét szerezték vissza maguknak és egy népet Európának. Annak idején Albert Camus az írta: a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendõben.
Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erõivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, bontakozik az élet és meggyõzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.
Tisztelt Országgyûlés! 1956 megítélését illetõen még csak most van kialakulóban a nemzeti konszenzus, s ennek oka nemcsak az idõbeli távolság hiánya, hanem az is, hogy 1956 után ugyanaz a nemzetközi uralmi rendszer tért vissza más formában, mint ami ellen annak idején fellázadtak, s amelyben mi is életünk legnagyobb részét eltöltöttük. Így tehát ma 1956 megítélése nem egységes. Függ a személyes életutaktól, családi történésektõl, tapasztalatoktól. Ezért fontos, hogy Nagy Imre személyét az Országgyûlés emelje fel oda, ahova majd a történelmi emlékezés is emelni fogja, ha már eltelik egy-két emberöltõ, ha már nem lesz mód arra, hogy életmûvét pártpolitikai célokra használják fel.
Tisztelt Országgyûlés! Hogy ki volt Nagy Imre, milyen szerepet játszott a magyar történelemben, a forradalomban, majd mártírhaláláról az elmúlt években sokat hallhattunk a kortársaktól és a történészszakértõktõl. Úgy gondoljuk, hogy a törvényjavaslat megállapításai helytállóak. Hiszen az õ tragikus nagysága éppen abban áll, hogy élete döntõ pillanatában fel tudott magasodni, és egy történelmi percben tudatosan vállalva a mártírságot, végleg szakított valamivel, ami hazug volt. Az ország az õ nevét a debreceni ideiglenes nemzeti kormány földosztó minisztereként ismerte meg. 1953-ban viszont már miniszterelnök lett, és akkor mélységesen hitt az általa meghirdetett politikában, és az emberek is hittek benne. Érezte, tudta ezt õ is, ez adott számára is eltökéltséget a sztálinista diktatúrát fokozatosan lebontó politikához, a kuláklista megszüntetéséhez, az internáló táborok feloszlatásához, a kis egzisztenciák rehabilitálásához, a tervutasításos szigor enyhítését célzó lépésekhez, a mezõgazdaság rendbehozatalának megindításához, a munkásság életszínvonalának javítását kezdeményezõ lépésekhez.
Az általa meghirdetett és akkor új szakasz politikájának nevezett tevékenység a gazdasági reformokért, a társadalmi igazságtalanságok, a törvénytelenség ellen harcolva jutott el a teljes emberi újjászületésig, addig a szilárd elvhûségig, amellyel 1955 tavaszi leváltása után is kitartott programja mellett, és megtagadta, hogy állítólagos hibáiért hamut szórjon fejére.
1955-tõl Nagy Imre neve a humánus, a nemzeti és a demokratikus szocializmus lehetõségének és programjának jelképe volt. Nem véletlen, hogy az ennek megvalósításáért fellépõ értelmiségi csoport, az akkori reformkommunisták köréje sereglettek és hogy az õ vezetésével szervezõdött meg a forradalmat elõkészítõ reformerek tábora. De sem mint a földosztó miniszter, sem mint az új szakasz miniszterelnöke nem tudott kilépni a kommunista rendszer ideológiai, politikai és uralmi viszonyaiból. Nem is tehette, hiszen maga is elfogadta a rendszer lényegét. Az más kérdés, hogy bizonyos módszereket nem tartott célravezetõnek, hogy liberálisabb megoldásokat alkalmazott, amikor erre módja és lehetõsége nyílt, de mindezt azért, hogy fenntartsa a rendszert.
Nagy Imre élete éppen attól emberi és történelmi, hogy nem egységes. Ha Saulus megmaradt keresztényfaló római ügynöknek, ma senki sem tud róla, de a damaszkuszi úton Paulus lett belõle. Attól, hogy ezen az úton nálunk hat-hét éve igen nagy a tülekedés, még létezett valóságos megvilágosodás.
A második miniszterelnökség körülményei is ismertek, 1956. október 23-án este a forradalom egyik legszebb pillanatában tízezrek követelték a Parlament elõtt Nagy Imrét az ország élére. Október 24-tõl november 4-ig újabb fontos utat járt be. Most már mint a forradalmi Magyarország elsõ embere. Elõbb megakadályozta, hogy a felkelés gócait katonai erõvel verjék szét, majd elismerte a népi megmozdulás demokratikus és nemzeti céljainak jogosságát, végül kinyilvánította a többpártrendszert és az ország semlegességét. Ezzel megteremtette a demokratikus konszolidáció, a forradalom gyõzelmének feltételeit.
(A jegyzõi széket Boros László foglalja el.)
De nemcsak a forradalom, hanem a szabadságharc szolgálatát is vállalta. Nem adta nevét a forradalom kegyetlen, véres letöréséhez. A nemzet szabadságtörekvéseivel, a forradalommal való összeforrottsága immár elszakíthatatlanná vált. Nem bocsátkozott alkudozásokba. A letartóztatás, elhurcoltatás, a börtön, majd a mártírhalála vállalásával sok társával együtt ország-világ elõtt leginkább õ hitelesítette, hogy a szabadságjogokért vívott önvédelmi harc demokratikus célkitûzései az egyetemes emberiség legnemesebb törekvéseiben gyökereznek.
Nagy Imrének a forradalom utolsó pillanataiban megtett intézkedései túlmutatnak a fennálló rendszeren, s azt bizonyítják, hogy akkor számára fontosabb lett a nemzeti szuverenitás, mint az internacionalizmus, fontosabb a demokrácia, a népakarat, mint az osztályharc. Tette ezt a reálpolitikai megfontolások ellenére, vagy ha úgy tetszik tiszta idealizmussal. Az, hogy döntéseit a halál vállalásával is hitelesítette, tette õt olyan kellemetlen figurává az elmúlt negyven évben. Nagy Imre jelképes személy a magyar történelemben, nyilván vannak, akik vitatják eszményét az értelmesen és demokratikusan megvalósítható szocializmusról. De õk sem vitathatják emberi, politikusi tartását. Azon tragikus életû államférfiak sorában áll, akik mint Batthyányi vagy Bajcsy-Zsilinszky, nem akarták politikai eszméjüket elválasztani a haza, a nép sorsától. Mártírtársa az '56 után kivégzetteknek, az elnyomás valamennyi áldozatának, meghurcoltjának. E törvénnyel nekik is emléket kívánunk állítani. De Nagy Imre az 1989-90-es rendszerváltás jelképe is. Az õ és társai koporsójánál történt meg a döntés, a magyar társadalom döntése, amely ítélet volt a múltról és ígéret volt a jövendõ generációk számára. Tudjuk, történelmi kérdésekben, parlamenti döntésnek csak rendkívül indokolt esetben van létjogosultsága. Nagy Imre emléke ilyen eset.
Azt javasoljuk, hogy állítsunk törvényben is emléktáblát neki, az embernek, az egykori miniszterelnöknek, aki megkísérelte a lehetetlent és aki életét adta a szabadságért, a szabadságjogokért. Köszönöm szépen. (Taps. Közbekiabálások.)