SZÖLLÕSI ISTVÁNNÉ (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Engedjék meg, hogy a közoktatási törvény módosításával kapcsolatosan, elõször a mondanivalómat általános megjegyzésekkel kezdjem. A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. számú törvény módosításának szükségességét, úgy gondolom, hogy ma már felesleges vitatni. Számos pontja ugyanis nem volt kellõen végiggondolt, és emiatt kaotikus helyzetet eredményezett, az elmúlt években például az iskolaszerkezet kérdésében, amikor is, számomra, a mai napig értelmezhetetlen módon definiálta az általános iskolát mint iskolatípust, mondván, hogy az általános iskola tíz vagy annál kevesebb évfolyamú. Ez elindította az elitizálódást a tanköteles koron belül, mélyítve a különbséget a gyerek és gyerek között, pénzügyi kényszerrel hozott létre, feltételekkel nem minden esetben bíró, középfokú intézményeket.
A jelenleg hatályos oktatási törvénynek más passzusai ugyan szakmailag kitûnõ elõírásokat tartalmaztak, de pénzügyi fedezetükrõl sem az állami költségvetés, sem az intézményfenntartók nem tudtak vagy nem akartak gondoskodni. Ilyenek voltak például a különbözõ szakmai iskolai végzettségbeli követelmények, például, hogy gyógypedagógiai intézményben csak gyógypedagógus dolgozhasson. Más elõírásai egyszerûen hiányoztak ennek a törvénynek, jóllehet a gyermekek helyzete fokozatosan romlott. Nem volt, nem tudni, miért, szóba sem került sem hátrányos helyzetû tanulókra vonatkozó normatíva, sem a napközik fenntartásának segítését szolgáló kiegészítõ normatíva. A kistelepülések a megmondhatói, hogy ennek milyen következményei lettek.
A napközis normatíva hiányára hivatkozva mindenütt elõször a szociális feladatot is ellátó napköziket faragták meg. És ma már az sem biztos, hogy a pedagógusok központi bérfinanszírozását komolyan gondolták volna az 1993-as törvény megalkotói, különben miért halasztották volna évekkel késõbbre, a törvény bevezetését követõen, ugyanúgy, ahogyan ezt a közalkalmazotti törvény bértáblájával is tették. Mint ahogy arra is nehéz lenne ma már magyarázatot adni, miért nem növekedett a közoktatási normatíva három olyan évben egymás után, amikor az infláció legalább 50 százalékos volt.
(20.10)
Nem helytálló és nem tényszerû tehát azt mondani, hogy a közoktatási törvényt nem kellett volna módosítani. A helyzet olyan mértékben romlott, hogy máris késésben vagyunk, valamennyiünknek tehát az érdeke a módosítás, mégpedig a nyári szünet elõtt és minél elõbb.
A másik általános megjegyzésem még mindig az elõzményekhez, hogy természetesen a módosításhoz világosan megrajzolt stratégiára lett volna szükség oly módon, hogy a változtatás irányairól, a közoktatás fejlesztésérõl kellett volna elõbb parlamenti vitát lefolytatni, és csak ezután a törvény szövegét ezen stratégiai elvek alapján és mentén módosítani.
Mirõl kellett volna megegyezni ezekben az alapkérdésekben? Hát elõször is - amirõl az elõbb szó volt - az iskolaszerkezet kérdésérõl. Nem itt, most, a törvény szövege kapcsán ezt kibogarászni. Ezt a vitát nem lehet megspórolni, és a mai nap is erre mutat, hiszen a NAT alapelvei sem kerültek a parlament elé. Így az 1998. évi bevezetés, jóllehet a tervezet deklarálja a 8+4-es iskolaszerkezetet, ismét fel fogja melegíteni ezt az iskolaszerkezet- problémát.
A másik, amirõl véleményem szerint elvi vitát kellett volna folytatni, hogy továbbra sem jutott nyugvópontra az ellenõrzés-irányítás problémája. Nemcsak azért kellett volna - itt, a parlamentben - elviekben errõl megegyezni, mert egy fényévi távolságra van egymástól a tanterületi oktatási központok szerepe, funkciója és a jelenlegi koncepció, hanem azért is, mert az Európai Unióhoz való csatlakozás egyik elõfeltételét jelentõ, Magyarország számára eljuttatott kérdõív pontos kitöltéséhez válaszolni kellene ezekre a kérdésekre. A kérdõívcsomag a 148. oldalon a 8., 9. és 10. pontban olyan kérdéseket vet fel, mint például hogyan zajlik az oktatási statisztikai adatok gyûjtése, és melyek azok a feldolgozást szolgáló eszközök, amelyek ezt segítik.
Vagy, milyen kritériumok alapján döntenek az oktatási infrastruktúra fejlesztését illetõen, és ennek során hogyan veszi figyelembe a magyar kormány az olyan változókat, mint például a népsûrûség vagy a földrajzi jellemzõ. Vagy, kik hozzák azokat a döntéseket és milyen eljárásban történik a döntéshozatal az oktatást szolgáló berendezések és felszerelések beszerzésekor. Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre csak egy nagyon jól mûködõ, pontosan mûködõ oktatásirányítás és tökéletes információs rendszer tud válaszolni.
Tehát azt gondolom, hogy már csak ezért is elvi síkon az ellenõrzés- irányítás problémáját le kellett volna zárni. De ilyen alapkérdésnek tartom, amit szintén stratégiai problémaként elõzõleg tisztázni kellett volna, az oktatási paraméterek megközelítését. A tanulócsoportok felsõ határának egyedüli üdvözítõ mutatókként való megjelenítése, a tanárok kötelezõ óraszámának emelése, az átképzésükre utolsó percben való felkészülés felveti annak hiányát, amit a stratégiai vitában kellett volna elrendezni, vagyis nyilvánvalóan kimondani, hogy mit akar a kormány azokkal az iskolákkal tenni, amelyek, ha megfeszülnek, akkor sem tudják produkálni a gyermeklétszámot, és mit akar a foglalkoztatással, illetve a diplomás, többdiplomás munkanélküliséggel kezdeni a gazdasági recesszió idején. És fõleg, milyen módon akarja jogilag és pénzügyileg garantálni a közoktatás megszilárdítását, hogyan akarja elérni, hogy a paraméterek változtatásával ne vonhasson ki senki - se állam, se önkormányzat - pénzt a közoktatásból. Itt tehát, nem biztos, hogy tartalmi kérdésekben csak, de a módszerben, a jogi és költségvetési... (Mikrofonhiba.) Befejezõdött a munkaidõ?.. Itt tehát a módszerben, a jogi és a költségvetési megoldásokban is le kellett volna folytatni a tartalmi vitákat.
És végül a negyedik kérdés, amiben... (Ismét mikrofonhiba.) Köszönöm szépen...
Azt gondolom, a negyedik kérdés, amiben meg kellett volna itt a parlament szintjén stratégiai kérdésként állapodni, a pedagógusok jogállását illetõen. Ha a pedagógus közalkalmazott, de ehhez képest specifikus feladatokat lát el, mit jelent ez a jogok és a kötelességek összefüggésében, úgy hogy a minõségi munka minõségi, de legalább minõségibb bért is jelentsen. Természetesen, az erre vonatkozó elgondolásokat majd ki kell dolgozni, majd, de ezekrõl szerencsésebb lett volna elõzetes vitát lefolytatni és ezeket nyugvópontra hozni. Ezen általános megjegyzések után engedjék meg, hogy a finanszírozás kérdéseirõl szóljak.
Évrõlévre a visszatérõ kérdés, és a közoktatási törvény végrehajthatóságának a feltétele ezen áll vagy bukik, hogy megvalósítható-e az államháztartási reform közoktatással kapcsolatos két követelménye egyidejûleg.
Egyik: egyrészt jobb közoktatás kell szakmai értelemben, másrészt az erõforrásokkal való takarékosabb, racionálisabb gazdálkodás. Vagyis, a változások eredményeképpen források szabadulnak fel ugyan, de kérdés, hogy sikerül-e ezeknek az ágazatban tartása, a közoktatás minõségi színvonalának emeléséhez, a pedagógus társadalom megfelelõ, jobb anyagi elismeréséhez? A válasz erre a kérdésre mindaddig nem, amíg az önkormányzatok, mint legnagyobb intézményfenntartók nem kapnak valamennyi feladatuk ellátásához megfelelõ részesedést. Tehát nemcsak a közoktatás ellátásához. Hiába növekedett 1996-ban minden eddiginél nagyobb mértékben a közoktatási normatíva, ha az önkormányzatok a rendelkezésre álló pénzt nominálisan nem kapták többen, tehát nem nõtt, és az inflációs kompenzáció egyáltalán szóba sem került.
Nem az a kérdés csupán, kedves képviselõtársaim, hogy az állam 70 vagy 75, esetleg 80%-ban biztosítja a közoktatási törvénynek megfelelõen a közoktatási költségeket, pláne nem két év összegét felhasználva vagy a két évvel ezelõttit figyelembevéve, hanem az a kérdés, hogy ez követi-e az inflációt? Illetve, hogy az önkormányzatok a hiányzó 20-25 és 30%-ot hogyan képesek garantálni? Ha elfogadjuk, és tudjuk azt a tényt, hogy három önkormányzatból kettõ forráshiányos.
Úgy gondolom, éppen ezért, hogy ezt a kérdést egyidejûleg több törvényben is rögzíteni kell, nem elégséges tehát a közoktatási törvényben errõl rendelkezni. Több törvényben kell egyidejû megoldást biztosítani. A közoktatási törvényben természetesen, de mindenképpen az inflációs rátával való felszorzott részaránynak van értelme. Különben két év alatt, számításaim szerint 20%-os inflációval számolva, 50% körülire csökken, esik vissza az állami támogatás mértéke.
Rögzíteni kell továbbá a költségvetési törvényben, amelynek tárgyalásakor, remélem, nem felejtkezik meg a törvénykezés arról, milyen kötelezettséget vállalt a szakmai törvényben. Rögzíteni kell továbbá az államháztartási törvényben, ahol végre rendezni kéne, hogy melyek az állami feladatok, erre a mai napig nem került sor, és ki kellene végre mondani, hogy az önkormányzatok, ha elfogadjuk egyáltalán a kétpólusú finanszírozást, konstans részt kell kapjanak a nemzeti össztermékbõl. Csak így tudják ellátni az alapfeladatokat, és hogyha ez a hármas törvényi garancia nem érvényesül, írott malaszt marad a közoktatási törvény, bármi is van oda leírva.
A harmadik kérdés, amirõl szólni szeretnék, a pedagógus-jogállás. Számos alkalommal bebizonyította az élet, tisztelt képviselõtársaim, hogy a közalkalmazotti törvény és a közoktatási törvény számos helyen lyukas. Ezek a lyukak tették lehetõvé, hogy az intézményeket, iskolákat, óvodákat, nagyon sok esetben vállalkozásba vitték ki vagy vitették ki az önkormányzatok. Ennek eredményeként a vállalkozó pedagógus nem lesz többé közalkalmazott, határozatlan idejû kinevezését, határozott idejû megbízás váltotta fel, így aztán a fizetett szabadsága egyszerûen eltûnt, hogy egyéb hátrányairól ne is szóljunk. Ez tarthatatlan állapot volt, és ez a jelenleg hatályos törvénynek az eredménye. Ezt nagyon jól oldja meg a törvénytervezet, ugyanis kategorikusan tilt, kimondja, hogy közoktatási intézményben pedagógus-munkakör ellátására polgári jogviszony nem létesíthetõ, és hogy nevelõ-oktató munka pedagógus-munkakörben csak közalkalmazotti jogviszonyban, illetve munkaviszonyban látható el. A pedagógusok tudásának folyamatos megújításáról, annak szükségességérõl is nagyon sokat beszéltek már eddig, de hogy ezt milyen pénzbõl lehetne megoldani, már kevesebben; és most úgy tûnik, hogy az átképzés költsége is meglesz, mégpedig - megmondom -, úgy, ahogy ez az én ízlésemnek személy szerint is megfelel. Tehát pántlikázott pénzként jut el az önkormányzatokhoz, másra fel nem használható központi költségvetési fedezetként.
(20.20)
A gyakornoki rendszer bevezetése nem oktatási ágazati találmány, a munkaügyi tárca komplex anyaga nagyon jól illeszthetõ a rendszerbe, illetve abba a rendszerbe, amelybe ez az elgondolás, különösen, ha sikerül a gyakornokok bérfedezetének jelentõs hányadát a Munka-erõpiaci Alapból biztosítani, és ezáltal némi lélegzethez juttatni az önkormányzati finanszírozást is.
Nem tiszta ugyanakkor, egyelõre legalábbis elõttem, a szakvizsga kérdése, ez ugyanis csak a bérfejlesztés, az elõrelépés feltétele lenne szabad legyen, és nem az alkalmazásé. A hozzákapcsolódó minõségi munkát elismerõ bérezési elgondolás is tisztázatlan, jóllehet év végére talán majd el fog készülni. Ma már nyilvánvaló, hogy a 650 ezer közalkalmazott között értelmezhetetlen, fõleg megvalósíthatatlan például a tanári munkakörben foglalkoztatottak kötelezõ óraszámemeléséhez kapcsolt alapilletmény-emelés úgy, hogy az ne tûnjön el a következõ közalkalmazotti béremelésnél és megõrizhesse értékét. Egyértelmû tehát, hogy önálló, a szakmai specifikumokat jól õrizni képes pedagógus illetménytáblára van szükség. Ennek, ahogy a törvényjavaslat is tartalmazza, még ebben az évben el kell készülnie.
Ha nem is lehet vállalkozásba vinni, tisztelt Ház, az intézményeket, ha be is vezetõdik - zökkenõk nélkül - a gyakornoki rendszer, ha meglesz a támogatható pedagógus-szakvizsga rendszere, ha lehetséges is lesz egy évvel meghosszabbítani az elõnyugdíj lehetõségét, tehát ha mindaz törvény lesz, ami ma még csak terv, akkor is van egy nagy probléma: mi lesz azokkal, akik még így is feleslegesek, mivé lehetne átképezni ma Magyarországon a humánértelmiségit? Természetesen már most is az utolsó pillanatában vagyunk eldönteni, de talán kellene róla szólnunk, milyen feladat vár ránk egyáltalán az európai munkamegosztásban. Javaslom ebben a tekintetben, tehát az átképzések tekintetében, hogy a kormány hozzon határozatot az Európai Unió hivatalos nyelveinek kötelezõ és intenzív oktatására.
Javaslom, hogy a Magyarország számára összeállított kérdõívnek a szakképzésre vonatkozó kulcsmondatát tartsa szem elõtt a tárca, vagy a tárcák, mely szerint az egész életen át tartó tanulás elõsegítése, erre való szándék - csatlakozási feltétel.
A közoktatásról szóló törvény módosítása, természetesen, nagyon sok vitatható elemet tartalmaz. Ezek módosító indítvánnyal még kiküszöbölhetõk. Mindenképpen célszerû volna azonban, ha a törvény módosítása a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény szerint készült volna, nevezetesen, hogy a törvényhez kapcsolódó rendeletekkel együtt kellett volna, hogy nyilvánosságra kerüljön. Rendeletet kell alkotni, és törvényt kell módosítani számos kapcsolódó kérdésben, ezek együttes hatása azonban mindenképpen végre nyugvópontra kell hozza azokat az áldatlan vitákat, melyek több mint fél évtizede tartják permanens nyugtalanságban a közoktatást, és ezzel tervezhetetlenné tették az ott folyó szakmai munkát. Köszönöm szépen a figyelmüket.(Taps az MSZP soraiból.)