DR. VÁRNAI LÁSZLÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Az eddigi vitából is kiderült, hogy nagy horderejû, a jövõt alapvetõen meghatározó kérdést tárgyal parlamentünk. A feladat, amelyre vállalkoztunk, a közoktatási törvény módosítása kapcsán komoly, figyelmen kívül nem hagyható gondokra, indulatokra, érvekre és ellenérvek kifejtésére ad alkalmat.
Milyen helyzetbe nyúl bele a politika ismételten az oktatásügy bonyolult világába? A pedagógustársadalom érett, felelõs magatartásának a jele, hogy sanyarú helyzetében nem elsõsorban anyagi gondjait hangsúlyozza, hanem a vállaira nehezedõ nevelésben és oktatásban jelentkezõ szakmai problémák izgatják és sarkallják véleményük formálását. Azért, hogy gondjaikat jobban megértsük, meg kell vizsgálnunk, milyen társadalmi környezetben végzik áldozatos munkájukat. Olyan társadalomban élünk, amelynek normái rendezetlenek, nem fejlõdnek egyenletesen. A zavar már nemcsak az értékek válságában érhetõ tetten, hanem az emberi viselkedés mindennapos formáira is kiterjed.
A pedagógusok egyik alapvetõ gondja annak eldöntése, hogy mi a nevelés végsõ célja napjainkban. Milyen eszközök állnak rendelkezésre egy olyan korban, amikor mindenki csak a jogaira emlékszik, de a kötelességek feledésbe mennek. Zavar van abban a tekintetben is, hogy az ifjúságot egészséges önzésre és a szabad versenybe való helytállásra vagy önzetlenségre, társadalmi szolgálatra, esetleg közös céloknak való alárendelésre kell nevelni. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat fogalmaztak meg a pedagógusok, akikkel választókerületemben Kiskunhalason és környékén módom volt megvitatni a T/2458. számú törvényjavaslatot.
Tisztelt Országgyûlés! Eötvös József 1868-ban a következõ gondolatokkal bocsátotta vitára a képviselõházban a népoktatási törvényjavaslatot. "A mai idõben, meggyõzõdésem szerint, minden áldozat, amelyet az anyagi célok elõmozdítására teszünk, a közlekedés eszközének megjavítása, pénzügyi viszonyainkat szabályozó törvények mind nem fognak célhoz vezetni, ha nem gondoskodunk mindenekelõtt a népnek értelmi nevelésérõl." E gondolatok, úgy vélem, igazak az ezredfordulóhoz közeledve is.
A törvénymódosítással kapcsolatos közjogi vita lezártával kezdetét veheti a gyakorlati munka, az építkezés, a fejlesztés. Hozzászólásomban e munka néhány fontosabb területérõl, illetve kérdésérõl szeretnék szólni, a teljesség igénye nélkül, azzal az õszinte hittel, hogy teret nyitunk egy új felemelkedéshez. Csatlakozva Szöllõsi Istvánné képviselõtársam hozzászólásához, magam is helyeslem, hogy a pedagógusok jogállását a törvényjavaslat egyértelmûen rögzíti. Ezt két nézõpontból is fontosnak tartom. Egyrészrõl a pedagógus elhelyezheti magát jogalanyként a rendszerben, másrészt a módosítás véget vet annak a több mint egy éve folyó vitának, amelyrõl a Köznevelés és Iskolaszolga is többször tudósított. A vita alapja az volt, hogy a hatályos törvény joghézagát kihasználva, polgári jogviszony keretében, a kötelezõ óraszámmal, a tanítást vállalkozásban végezték a pedagógusok saját intézményükben is. Ez ellentmondott annak az elvnek, hogy az intézményben végzett pedagógiai munkáért részben a nevelõtestület, részben az intézmény vezetõje a felelõs.
A polgári jogviszony keretében végzett munkáért az utasítás fogalmilag kizárt, hiszen mellérendeltségi jogviszonyban vannak a szerzõdõ felek, a felelõsség nem volt tettenérhetõ.
A másik célja a vállalkozási formának az volt, hogy a költségelszámolás lehetõségeivel kedvezõ nettó jövedelmi pozíciót alakítsanak ki az ebben résztvevõk. A vállalkozást engedélyezõ gyakorlat nemhogy az országban, de egy kisváros különbözõ intézményei között sem volt egységes, és ez indokolatlan feszültséget okozott a megengedõ, illetve tiltó gyakorlat alá esõ pedagógusoknál, hiszen közöttük idõnként jelentõs nettó jövedelemkülönbségek alakultak ki. Ez a gyakorlat szakmailag káros volt, és a jövedelmezés kétségtelenül meglevõ feszültségének kezelésére pedig nem ez a megoldás.
A törvényjavaslat rendkívül szûk speciális körre szorítja a vállalkozás lehetõségét azzal, hogy kimondja, az oktató-nevelõ munkát közalkalmazotti jogviszonyban vagy munkaviszonyban lehet végezni. Ezzel helyreállítódik a tantestület és az intézményvezetõ szakmai felelõssége is. A törvénytervezet igyekszik kizárni minden olyan külsõ évközi beavatkozást, amely lényegesen megváltoztatná az oktató-nevelõ munka belsõ feltételrendszerét. Ez a törekvés helyes és támogatandó.
A törvényjavaslat az óraszámemelés hatályba lépésének idõpontjával e fenti törekvéssel kerül szembe. Elvárható lenne a javaslattól, hogy saját maga ne gerjesszen felesleges, megspórolható vitákat. Tudomásul kell venni, hogy 1996. szeptember 1-jével más jogszabályokban leírt határidõk be nem tarthatósága miatt nem vezethetõ be az óraszámemelés, így azt az 1997/98-as tanév kezdetére kell halasztani. A tanév közbeni óraszámemelés szakmailag, iskolaszervezési és foglalkoztatási kérdések miatt is igen aggályos. A pedagógus-jogállás rögzítése és az óraszámemelés miatt nettó jövedelempozíció romlása, valamint a közalkalmazotti bértábla rugalmatlansága is indokolja, hogy az 1997. évi költségvetéssel párhuzamosan lehetõséget kell találni arra, hogy a fenti problémákat is kezelni tudó közalkalmazotti, esetleg ezen belül egy speciális pedagógus-bértáblát alakítsunk ki. Javaslom, hogy ez az új bértábla alkalmazkodjon jobban a pedagógus jogállásához, képes legyen arra, hogy a plusz-teljesítményeket jobban honorálja, tehát a mozgóbér rendszerével adjon lehetõséget az intézményvezetõ számára egy differenciáltabb, minõségi munkát jobban elismerõ bérezés kialakítására.
Kérdés az, hogy a nyitott szerkezetû gazdasághoz adekvát iskolaszerkezet jön-e létre. A törvénymódosítás a jelenleg e téren mutatkozó bizonytalanságot megszünteti. Nagy elõnynek tartom, hogy mûködõ iskolatípusokon és iskolaszerkezeten nem akar változtatni.
(20.40)
Nagy segítség, hogy pontosabban fogalmazza meg a javaslat az egyes iskolatípusok feladatát. Így könnyebb lesz hosszabb távra iskolakoncepciót, illetve egy település és környéke oktatási koncepcióját elkészíteni. Megszünteti az ötletszerû és nem minden esetben a diákok érdekeit szolgáló iskolaszerkezet-váltások lehetõségét. A lefelé vagy felfelé való terjeszkedésnél a tervszerûségre akar építeni, és rögzíti, az intézményi feladat csak bõvíthetõ, ha személyi és tárgyi feltételek ehhez megteremthetõk. Ennek eldöntéséhez - helyesen - felszerelési jegyzéket is akar készíttetni a törvény. A törvénymódosítás, valamint a NAT megjelenése óriási kihívás a pedagógus számára. A pedagógustársadalomnak mint szakértelmiségnek feladata ellátásához nélkülözhetetlen a szaktudás. A mi feltételeink között a pedagógusaink értelmiségi léte hagyományainktól meghatározottan nemcsak szociális státusz, de feladat és misszió is. Ezért nem mindegy, hogy milyen továbbképzési rendszert alakít ki a törvény. A szakvizsga, a rendszeres kötelezõ továbbképzés nem idegen a magyar pedagógiatörténetben. Bár adódnak ellenérzések, a pedagógusok döntõ többsége is elismeri, hogy a szakvizsga és a továbbképzési rendszer jól szolgálhatja a minõségbiztosítást. Feltétlenül figyelemmel kell lenni, hogy az e célra biztosított anyagi eszközöknek az oktatás rendszerén belül kell maradnia, és a pedagógus számára ne jelentsen külön anyagi terhet. Erre a törvényes garancia megjelenik a tervezetben.
A javaslat a pedagógusképzés és továbbképzés támogatására a központi költségvetési támogatást rendel a mindenkori közoktatásra fordított normatív támogatás összegének három százalékában - mondta expozéjában az államtitkár úr is. A rendszer életre hívásánál tekintettel kell lenni arra, hogy a pedagógusképzõ intézetek is érdekeltek legyenek a közoktatás javításában. Természetesen nemcsak elõadásokra, hanem képesség- és attitûdfejlesztõ foglalkozásra van szükség. Sikerkeresõkké kell formálni a pedagógusokat, olyanokká, akik nem félnek az esetleges kudarcoktól, olyanokká, akik nem akarnak a történéseken kívül maradni, akik próbára teszik képességeiket, személyi értékeiket. E munkában sokat segíthetnek a pedagógiai intézetek is, szellemi kapacitásuk, tapasztalataik, megmaradt anyagi-technikai bázisuk új életre kelthetõ, és ez részben költségkímélõ is lehet.
Arról, hogy a magyar iskolarendszerbõl kikerülõ diák hogyan állja meg helyét a világban, pozitív ismereteink vannak. Követelményrendszerünkbõl tehát nem engedhetünk. A törvényjavaslatban felvázolt vizsgarendszer alkalmas ennek garantálására. A felsõoktatási intézmények azt a diákot jutalmazzák, aki a magasabb követelményszintû megmérettetést vállalja. Ezért a párhuzamosan tárgyalt felsõoktatási törvény vonatkozó rendelkezéseinek az emelt szintû érettségi szabályaival összhangban kell lenni. Az egyetemek és fõiskolák majdan elkészülõ szabályzata hirdesse ki jó elõre a felvételi szabályokat, hogy a diák tudjon igazodni, felkészülni a megmérettetésre.
Végezetül egy olyan kérdésrõl szeretnék szót ejteni, amely mindenütt vitákat és elutasítást váltott ki, ez pedig a 190 napos szorgalmi idõre történõ áttérés kérdése. E területen nagyon erõs a már bevált hagyományokhoz való ragaszkodás. A problémát mégsem a tradícióhoz való kötõdés, hanem országunk klimatikus viszonyai jelentik. Tekintettel arra, hogy az iskolaépületek zöme új építésû, bennük a nyári melegben már képtelenség tanítani. Május vége után a tanítás hatékonysága minimális. A tervezethez való ragaszkodás az eddigi gyakorlati tapasztalatokkal felvértezett pedagógusokkal és szülõkkel szemben felesleges ütközésekhez vezetne, ezért a szorgalmi idõ tartamának, kezdési és befejezési idejének teljes átgondolása szükséges.
Tisztelt Képviselõtársaim! Hozzászólásomat Kozma Tamás szavaival zárom: "A közoktatás a társadalom öntudata, ennek szellemében kell fellépnünk az érdekében, és így kell képviselni ügyeit. Ez olyan össztársadalmi vállalkozás, amely felül kell hogy emelkedjék az ideológiai és pártharcokon." Az elõttünk levõ törvényjavaslat irányait tekintve megfelel ennek az elvárásnak. Egyes rendelkezéseinek közös finomításával a kitûzött célt is elérhetjük. Köszönöm a türelmüket. (Taps az MSZP soraiból.)