DR. KÖVÉR LÁSZLÓ, a Fidesz képviselõcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Ház! A rendszerváltozás, a történelem sorsszerû eseménysora úgy hozta, hogy a Fidesz Nagy Imre és mártírtársainak temetésén tudott kilépni a szélesebb nyilvánosság elé. Orbán Viktor akkori beszédével tudta ledönteni az elhallgatásnak azt a falát, amelyet a Kádár-rendszer utóvédharcot folytató cenzorai és bértollnokai próbáltak az ellenzéki szervezetek, így a Fidesz és a magyar társadalom közé felépíteni.
Mi, Fideszesek, emiatt az emlékezetes '89. június 16-ai napot magunk között a Fidesz második születésnapjaként szoktuk emlegetni. Ma, amikor a méltatlanul ránk kényszerített vita következtében vissza kell tekintetnünk erre a napra, meg kell állapítsuk: nincs okunk arra, hogy az akkori, a Fidesz '56-ról és Nagy Imrérõl alkotott véleményét tükrözõ beszéd akár egyetlen mondatát is felülvizsgáljuk. Ha megengedik, idéznék néhány gondolatot ebbõl a beszédbõl.
"Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai elõtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Õk azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelõ gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta õket és bizalmát beléjük helyezte. Mi az õ sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek. A ma vállunkra nehezedõ csõdtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat és visszakényszerítettek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelybõl most újra megpróbálunk kiutat találni. Valójában akkor, 1956-ban vette el tõlünk, mai fiataloktól a jövõnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezõ húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik." (Közbeszólás az ellenzék oldaláról: Úgy van!).
Tisztelt Ház! A Fidesz is, mint minden demokratikus magyar politikai erõ, meghajtja a fejét 1956 minden, a hazáért és a szabadságért az idegen megszállókkal, a diktatúrát és a hazaárulást képviselõ kiszolgálóikkal szemben harcoló mártírja elõtt. Meghajtja fejét Nagy Imre miniszterelnök elõtt is, aki haláláig hû maradt az 1956-os forradalom eszméihez. Bátor és öntudatos magatartása, melyet bírái elõtt tanúsított, örökre helyet biztosít számára mindannyiunk szívében.
Tisztelt Képviselõtársaim! Nem véletlenül kapott Nagy Imre és 1956 oly nagy jelentõséget a rendszerváltozás folyamatában. Hiszen a Kádár-rendszer az 1956- os forradalom és szabadságharc leverésével született, történelmi legitimációját megszüntethetetlenül beárnyékolta a tömeggyilkosságokat elkövetõ hazaárulás iszonyatos bûne. Hogy az ebbõl eredõ bûntudatot a rendszer és annak képviselõi feloldják, kitalálták az önmaga ellen fölkelt, megtévesztett nép és az õket megtévesztõ külföldi reakciósok által mozgatott ellenforradalmárok meséjét, s ennek tagadását a legsúlyosabb gondolatbûnként kezelték szinte a legvégsõ pillanatig. Valóban volt 1956-ban ellenforradalom. Az, ami november 4-én kezdõdött. (Közbeszólás az ellenzék padsoraiban: Így van!)
A kommunisták, hogy a terrort, a diktatúra restaurálását és a nemzet elárulását az alávetettekkel megpróbálják elfogadtatni, újra elõvették az 1945-ben kitalált mesét és varázsigét: "Vagy mi, vagy a fasizmus!" Kissé enyhébb formában: "Vagy mi, vagy a Horthy-rendszer!"
Tisztelt Képviselõtársaim! Ha önök között vannak, akiknek úgy rémlik, mintha e varázsigét 1990 után is mormolták volna imamalomszerûen egyesek, ne bizonytalanodjanak el - az önök érzékelése kitûnõen mûködik. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)
Ha ezen eltûnõdnek, akkor annak megértéséhez is közelebb jutnak, hogy kiknek és miért van szükségük mindenáron e törvény kierõszakolására.
Tisztelt Ház! Az elõbbiek fényében érthetõ meg igazán, miért tartotta meg elsõ aktusaként a szabadon választott demokratikus parlament az 1956-os októberi forradalom és szabadságharc jelentõségének törvénybe iktatásáról szóló 1994 évi XXVIII. törvényt. Világos kifejezése volt ez azon felismerésnek, hogy a demokráciához nemcsak a politikai hatalmat, de múltunkat, a történelmet is vissza kell vennünk azoktól, akik csupán bitorolják azt.
Ha a Kádár-rendszer legitimációja 1956. november 4-ében sûrûsödik össze, akkor az azt felváltó demokratikus berendezkedés csakis 1956. október 23-ában lelheti meg történelmi kiindulási pontját. Október 23-a és november 4-e hagyománya azonban, szögezzük le egyszer és mindenkorra, kibékíthetetlen ellentmondásban áll egymással. Nem lehet egyszerre Grósz Károlyt és Nagy Imrét méltatni, tisztelt képviselõtársaim. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)
Múltunk, a történelem valóban nagyon bonyolult, de nem ennyire, tisztelt képviselõtársaim. (Nevetés az ellenzéki pártok padsoraiban.) Az 1990. évi XXVIIII. számú törvényt az itt elmondottakra tekintettel a Fidesz támogatta, noha nem értett és ma sem ért egyet azzal, hogy történelmi személyek érdemeit törvénybe iktassuk. Szeretnénk, ha végre már olyan demokráciában élhetnénk, amelyben a történészek és a történelmi emlékezet döntené el, hogy kit milyen hely illet a magyar történelem alakjai között. És ha a történelmi és politikai viták összekeveredését nem is lehet mindig elkerülni, és ha vannak is korábbi példák a hasonló tárgyú törvényalkotásokra, mi nem szeretnénk a törvénykönyveket a történelemkönyvek funkciójával összekeverni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az 1990-ben elfogadott törvény egyúttal demokratikus szokásjogot is teremtett, erre utaltam az elõbbi ügyrendi vitában. Ezzel a gyakorlattal, ezzel a békét biztosító hagyománnyal szakított most a Magyar Szocialista Párt, szándékosan provokálva egy olyan vitát, amelyrõl tudván tudja, hogy nem érhet megegyezéssel véget. Feledve ezzel azt, hogy õ maga - okkal, ok nélkül - mennyit kárhoztatta az elõzõ ciklusban a törvényhozásban sehova sem vezetõ történelmi és ideológiai vitákat. E gesztus - bár egyáltalán nem lep meg bennünket, hiszen nem az elsõ - durva gesztus.
Szekeres Imre, e törvényjavaslat kiötlõje jó agitprop titkárhoz méltó buzgalommal próbálja feléleszteni a régi szép idõk azon gyakorlatát, amikor is az MSZP elõd- és testvérpártjai párthatározatokkal vagy ha kellett, törvényekkel próbáltak történelmet írni, fenntartva a mindenkori politikának a jogot, hogy parancsba adják, ki a hõs és ki az áruló.
A Fidesz - Magyar Polgári Párt abban érdekelt, hogy eltûnjön végre a magyar politikai életbõl ez a gyakorlat.
Tisztelt Ház! Mielõtt belebocsátkoznánk az elõttünk fekvõ törvényjavaslat elemzésébe, tekintsük át az elmúlt fél évszázados viharos magyar történelmet.
(9.10)
1945 a magyar történelemben nem csupán egy újabb nemzeti tragédiába torkollott vesztett háború végének évszáma, hanem az orosz megszállás ellenére is az újrakezdés, a társadalom felemelkedésére lehetõséget adó fejlõdési pálya megnyitásának lehetõsége, ha úgy tetszik, valóban a felszabadulás dátuma is volt. Az idegen megszállás, és az ebbõl fakadóan egyre fokozódó elnyomás korlátai közepette is kiépült egy polgári demokratikus berendezkedés, amely a Horthy-korszak adaptálható intézményeit, így például a többpártrendszert megtisztította a rendies sallangoktól.
A földosztással kiteljesedni látszott a két világháború között megindult kispolgárosodási folyamat. A végbement államosítások, melyekre akkor Nyugat- Európában is jócskán akadt példa, nem mutattak még túl egy polgári demokrácia keretein. A magyar társadalomnak, budapesti helyhatósági választásokat nem számolva, kétszer nyílt alkalma döntenie arról, hogy milyen jövõt szeretne. Kétszer volt módja kifejezni, hogy nem kér a Magyar Kommunista Párt által beígért megváltásból.
A kommunistáknak 1945-ben a szavazatok 17, 1947-ben - az úgynevezett kékcédulás csalásokkal - 22%-át sikerült csak elnyernie. Világossá vált tehát, a kommunisták csak a demokrácia szétverésével szerezhetnek szabad kezet az országban. A kommunista párt Sztálin quislingjeként rákényszerítette a magyar társadalomra a szocializmust. Szétverték a civil társadalom szervezeteit, szétverték a politikai pártokat, szétverték a polgári társadalom struktúráját, elitjét.
A polgári társadalom kultúráját, képviselõivel együtt megbélyegezték, zárolt könyvtári anyaggá tették, betiltották, bezúzták. B-listázás, kuláklista, internálási hullámok, Recsk, téeszesítés, erõszakos iparosítás, büntetõ eljárások százezrei, koncepciós perek, kivégzések, Moszkva túllihegõ kiszolgálása, nyomor és félelem, máig ható következményekkel.
Ez az '53-ig tartó néhány év mérlege, mely az '56 utáni három és fél évtizeddel együtt csak a török hódoltsághoz mérhetõ károkat okozott. 1953-ban Hruscsov, Berija és társaik, jó információkkal rendelkezvén az országon belül fokozódó feszültségekrõl, magukhoz rendelik a magyar pártvezetést, leváltják a kormány élérõl Rákosit, és helyére de facto kinevezik Nagy Imrét. Ukázba adva egyúttal az '53-as kormányprogram pontjait is. Nagy Imre azonban hamarosan elszigetelõdik a felsõ pártvezetésben, és a változó irányú moszkvai szeleket követve hamarosan le is váltják.
Ezzel azonban a problémákat nem lehetett már megoldani, és az MDP-n belüli pártütés szellemét sem lehetett visszagyömöszkölni a palackba. A párton belül a bõrüket védõ Rákosiék, illetve Nagy Imre és tábora, a csalódott lelkesedõk, a mások leszalámizásában tegnap még tevékenyen részt vevõ potenciális áldozatok és a Berijához hasonló megkésett átállók közötti küzdelem mindvégig a szocializmus megjavításának keretei között maradt.
A pártellenzék s Nagy Imre nem a polgári demokrácia, a polgári társadalom restaurációját, csupán a kommunizmus megjavítását, ha úgy tetszik, jugoszlavizálását szerették volna elérni. Két-három emberen kívül - akik ezt nem is élték késõbb túl - senki sem gondolt közülük a többpártrendszer visszaállítására. Ezt már a pártellenzék, a reformkommunisták elképzelésein túllépõ forradalom kényszerítette ki. A párton belüli harc a hatalmi struktúra felállításával lehetõvé tette a társadalom számára, hogy zárójelbe tegye a jó és a rossz kommunisták vitáját, amivé manapság némelyek szeretnék a forradalmat degradálni.
1956. október 23-án letaposott, szervezeteitõl, elitjétõl, kultúrájától megfosztott polgári társadalom áll talpra, elsöpörve mind a jó, mind a rossz kommunisták álmait, s választ adva arra az álkérdésre, hogy lehetséges-e rendõrterror és idegen megszállás nélkül szocializmust építeni Magyarországon. Ezt még akkor...