DR. SZABÓ IVÁN, az MDNP képviselõcsoportjának vezérszónoka: Elnök Úr! Kedves Képviselõtársaim! Ez a törvényjavaslat, és ahogy ez a Ház elé került, önmagában hordta azt, hogy ebbe az áldatlan állapotba manõvereztük magunkat. 1956-nak az emléke és Nagy Imre emléke itt most olyan sérelmet szenvedett, amely egy erõszakkal átnyomott, nem egyeztetett és nem konszenzusos javaslat miatt gyakorlatilag, azt hiszem, méltatlan ehhez a Házhoz.
Két kérdés keveredik, és azt hiszem, minden lényegi dolgot képviselõtársaim ebben a vitában elmondtak, nagy tisztelettel tekintek azokra, akik valóban szenvedéllyel - mint ahogy ezt tette Vitányi képviselõtársam is -, jó szándékkal vezérelve, valami olyasmit szeretnének elfogadtatni ezzel a Házzal, amelynek az egész miliõje pillanatnyilag erre nem alkalmas.
Az egyik kérdés az, amelyet itt elég világosan Varga László, Kövér képviselõtársam is elmondott, Nagy Imre személyének az egész magyar történelemben való elhelyezkedését halála adta meg, hiszen valóban nem a forradalomnak a vezetõje, hanem az események követõje volt, de életében elérkezett egy olyan pillanat, amikor hitet tett valami olyasmi mellett, ami elõtt akár egyetértett vele valaki politikailag, akár nem, fejet kell hajtani.
Ez az élete után a halálában lett Nagy Imre az, akit mi tisztelünk, aki vállalta azt, hogy inkább meghal, mint egy bizonyos jogba és a nemzethez való tartozásba való hitét feláldozta volna. Õ nagyon jól tudta, hogy kikkel áll szemben, mert közülük való volt. Nagyon jól tudta, hogy csak egy papírt kellene aláírnia, hogy lemond a miniszterelnökségrõl, mert erre ment ki az egész játék, és akár akkor két év múlva már a Hazafias Népfront somogyi titkára is lehetett volna. Ehelyett inkább meghalt, mert tudta, hogy az ilyen kis engedmények egy életre és egy történelemre vetítetten hiteltelenné teszik mindazt, amit egész életében õ hitt, és aminek a nevében cselekedett.
Ezért én azt hiszem, hogy nagyon is helyén volt az, amit Sándorffy képviselõtársam itt elõhozott, itt nagyon sok ártatlanul kivégzettnek az emléke áll, és még azon túlmenõen azok, akik 1956-ban az életüket áldozták a forradalomnak és a nemzet szabadságának az oltárán. Ezt egyben lehet kezelni. Ez egy egységes egész. És ebben a tekintetben, azt hiszem, túl közel vagyunk ahhoz, hogy egyetlen személy kiemelésével megtörjük ezt a harmóniát. Nem véletlen, hogy nem jött létre a konszenzus, és valóban én sem tudom másnak értékelni, mint a szocialista párt egy részének politikai akcióját, vagy éppenséggel neofita túlbuzgóságát, amellyel túl akarja tenni magát a valódi problémák megoldásán, ami '56 adósságaként a mai napig is a nyakunkon van.
Hogyan lehet azt megtenni, hogy könnyû szívvel ez a parlament '56-nak a mártír miniszterelnökérõl néhány sorban megemlékezik egy olyan pártnak a javaslata alapján, amelynek kormányzása alatt pontosan még azok az erkölcsi igazságtételek is leálltak, amelyeknek a kapcsán azok a tömeggyilkosok, akik sortüzeket rendeltek el Magyarország különbözõ városaiban, akik Nagy Imre és az õ gondolatai mellett itt tüntettek, ezek szabadon járnak, ahol még a régi elnyomó rendszernek, azoknak, akik '56 után a megtorlásokban részt vettek, azoknak még mindig hatalmasan magasabb a nyugdíja, mint azoknak az özvegyeknek, akiknek ottmaradtak Mosonmagyaróváron vagy Salgótarján utcakövein a hozzátartozói, fiai, férjei, gyerekei.
Én azt hiszem, ez az a méltatlan helyzet, ami miatt nagyon szerencsétlen ennek a törvényjavaslatnak az áterõltetése. Való igaz az, hogy a történelemben van rá példa, hogy egy uralkodó testület, vagy egy vezetés belátja a maga hibáit, akkor való igaz az, hogy ennek bocsánatkéréssel kellett volna kezdõdnie. Kövér Lászlónak teljesen igaza van, és másoknak is, akik arról beszéltek, a bûnbocsánat létezik. De a bûnbocsánat elõtt valóban meg kell bánni a bûnöket.
George Bernard Shaw egy csodálatos darabot írt Szent Johannáról. Ehhez a darabhoz hosszabb elõszót írt majdnem, mint maga a darab. Egy komoly tanulmányt, és ennek egy mondata nagyon figyelemreméltó. Shaw azt írja, hogy a katolikus egyház óriási cselekedetet hajtott végre akkor, amikor egy protestáns szellemiséget emelt az egyház szentjeinek sorába. Én úgy gondolom, hogy Shaw nem teológiai értelemben gondolta ezt, hanem világosan olyan értelemben, hogy egy adott idõszakban az a Jeanne d'Arc, aki a nemzeti függetlenségért és az idegen betolakodók ellen szólította fegyverbe a franciákat, protestált az ellen az egyházi vezetés ellen, amelyik kollaborált az idegenekkel. És valóban megtörtént a szentté avatása is. Csak egyet ajánlok tisztelt képviselõtársaim figyelmébe, hogy a máglyán való megégettetése és rehabilitációja és szentté avatása között majdnem pontosan 500 év telt el, nem az az inkvizíciós püspöki testület emelte, kanonizálta a szentek sorába, amelyik a máglyára küldte õt. Óriási különbség! (Taps a jobb oldalról.)
Ezért én, nagyon röviden, azzal szeretném befejezni, hogy Nagy Imre emléke, olyan ember számára, mint jómagam is, aki '56-ban ott voltam és személyesen ismertem Nagy Imrét, sokkal tisztább és szentebb annál, hogy most ezt a méltatlan vitát folytassuk. És nagy tisztelettel két dolgot kérek. Az egyik: az elõterjesztõktõl, a másik pedig: megfontolásra, adott esetben a házbizottságtól.
Az egyik javaslat, amit megfontolásra ajánlok, hogy az elõterjesztõk vonják vissza ezt az elõterjesztésüket. A másik pedig, ha ez nem történik meg, ezt a javaslatot úgy napoljuk el határidõ nélkül, hogy ez a méltatlan vita, amelyik '56 és Nagy Imre emlékét nem piedesztálra emeli, hanem lerángatja a napi politika sarába, ezt beláthatatlan ideig ne tárgyalja ez a parlament. Köszönöm a figyelmet. (Taps az ellenzéki padsorokban.)