DR. HACK PÉTER (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! A mai vitafordulóban a szabályozás elveinek negyedik részébõl a 8. és a 9. fejezettel az igazságszolgáltatással, illetõleg az ügyészséggel foglalkozó fejezetekkel kívánok részletesebben foglalkozni. Már a bevezetõ beszédemben is utaltam rá, hogy nem tartjuk igazán szerencsésnek a 8. fejezet címét, amely a "Bírósági szervezet" cím alatt az igazságszolgáltatás alapelveit szabályozza, és az igazságszolgáltatás alapelvein túlmenõen néhány rendelkezést tartalmaz a bírósági szervezetrõl. Lényegében azonban a fejezet címe nem tükrözi a fejezetnek a tartalmát.
Különbözõ szakmai vitákon felvetõdött az a lehetõség, hogy ezt a fejezetet "Bírói hatalom" vagy "Igazságszolgáltatási hatalom" címmel lássuk el. Ezt annyiban tartanám kevéssé szerencsésnek, hogy a törvényhozó hatalomról vagy a végrehajtó hatalomról sem szól fejezetszerûen a szabályozási elvgyûjtemény. Ezért mi a magunk részérõl olyan módosító indítványt szeretnénk benyújtani, amely a fejezet címét "Igazságszolgáltatás" címben jelölné meg. Ennek során azonban, úgy ítéljük meg - mint ahogy arról már Hankó Faragó Miklós képviselõtársam az elmúlt héten szólt -, hogy a fejezet intézményi garanciái tovább bõvítendõk. Egyetértünk azzal, hogy az Igazságügyi Minisztérium által elkészített tervezetben szereplõ megoldásokat be kell iktatni a törvényjavaslatba, itt konkrétan az Országos Igazságszolgáltatási Tanács felállítását tartjuk rendkívül fontosnak. Ez a javaslat egyébként már 1989- ben, a rendszerváltás programjában, az SZDSZ akkori választási programjában szerepelt. A javaslatunkat 1991-ben, a bírósági szervezeti törvény módosításánál újra elõterjesztettük, és szerepelt az SZDSZ 1994-es választási programjában.
Azt a körülményt, hogy az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsra nemcsak ellenzéki pártok, illetõleg nemcsak egyes pártok tesznek javaslatot, hanem maga a kormány is támogatja ennek a felállítását, én egy nagyon fontos elemnek tartom, és úgy gondolom, hogy a kormány, a mindenkori kormányzat részérõl - és most konkrétan a jelenlegi kormány részérõl - egy nagyfokú önkorlátozó gesztus az, hogy a kormány az igazságszolgáltatás élére - az igazságszolgáltatás függetlenségét biztosítandó - egy ilyen szervezet felállítását támogatja. Hozzá kell azonban tennem, hogy a minisztérium által elképzelt összetételtõl eltérõ összetételû igazságszolgáltatási tanácsot támogatnám. Tehát azt javasolnánk egybehangzóan - sok szakmai szervezet véleményével -, hogy az igazságszolgáltatási tanács elnöke a Legfelsõbb Bíróság elnöke legyen, tagjainak döntõ többsége - általunk javasolt módon kétharmada - legyen a bírák által megválasztott bírók, egyharmaduk pedig a jogi szakma képviselõibõl álljon össze.
Ennek a szervezetnek a felállítása lényeges fordulatot hozhat az igazságszolgáltatás reformja területén. Hiszen miközben az elmúlt hat esztendõben - mind a tulajdonviszonyok tekintetében, mind a közjogi struktúra tekintetében - rendkívül nagy változások következtek be, azt kell mondanunk, hogy az igazságszolgáltatás területén, a többi területhez képest, lényeges reformlépések a következõ két évre várnak. Köztudott, hogy a bírósági szervezeti törvény 1991-es módosítása csak részlegesen tette meg azt a reformlépést, ami az igazságszolgáltatás megújításához szükséges. Az is ismert, hogy az igazságszolgáltatás belsõ reformja az 1996-97-es évek kormányzati célkitûzései között szerepel. Ebben az esztendõben folynak azok a munkálatok, amelyek az igazságszolgáltatás egészének megújítását célozzák, és ezekhez kapcsolódóan a büntetõeljárás, illetõleg a polgári perrendtartás átfogó reformját célozzák.
Kétségtelen, hogy történelmi léptékû feladata az 1994-ben megválasztott Országgyûlésnek ezeknek a lépéseknek a végrehajtása. Ahhoz azonban, hogy ezek a reformlépések ne növeljék a törvényhozó hatalom vagy a végrehajtó hatalom befolyását az igazságszolgáltatásra, az igazságszolgáltatás függetlenségét intézményesen garantáló szervezetre van szükség, és megítélésünk szerint az Országos Igazságszolgáltatási Tanács ilyen szervezet lehet. Ezért támogatjuk, hogy a módosító indítványok között bekerüljön a javaslatba ennek a szervezetnek a felállítása.
Hozzá kell azonban tennem, hogy arra az esetre, hogyha ez nem nyerné el a többi politikai párt támogatását, a magunk részérõl megfontolandónak tartjuk, hogyha az alkotmányban nem is, de a bírósági szervezeti törvényben ez a garancia, ez az önmérséklõ lépés megjelenjen, hangsúlyozva azonban, hogy az optimális megoldásnak az alkotmányban való megjelenítését tartanánk fontosnak, hiszen nemcsak a politikai pártok, hanem a szakmai szervezetek is az igazságszolgáltatás nélkülözhetetlen garanciális elemének tartják a tanács felállítását.
(Az elnöki széket dr. Kóródi Mária, az Országgyûlés alelnöke foglalja
el.)
Tisztelt Ház! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ami a következõ fejezetet - a 9. fejezetet, az ügyészségi fejezetet - illeti. Ebben a kérdéskörben a nyilvánosság is megismerhette már azt a tényt, hogy nagy viták voltak, és ez az az egyetlen pont - mint ahogy a nyilvánosság elõtt is közölték -, ahol az alkotmány-elõkészítésnek egy sajátos technikai eleme érvényesült. Nevezetesen az, hogy az elõkészítés szabályai azt mondják ki, hogy öt párt egyetértése kell bármilyen megoldáshoz, de az öt párt között azt a szabályt is elõírja a Házszabály, hogy az öt pártnak, a támogató öt pártnak legalább a szavazatok kétharmadával kell rendelkeznie a parlament plénumán. Magyarán ez az MSZP vétójogát jelenti.
Nos, az elõkészítés rendkívül bonyolult folyamatában, nagyon-nagyon sok vitapont közül ez volt az egyetlen pont, ahol öt párt egyetértett a változtatással. Az MSZP nem értett egyet, és én ezt az MSZP javára szeretném megemlíteni, hiszen nagyfokú önmérsékletet mutat, hogy egyetlen ponton gyakorolta tulajdonképpen vétójogát. Ugyanakkor szeretném megragadni a mai alkalmat is arra, hogy az MSZP álláspontját vitassam, és az MSZP-t arra próbáljam rávenni, hogy álláspontját a vita késõbbi részén még egyszer vizsgálja felül.
Tisztelt Ház! Az ügyészség státuszával kapcsolatban 1990 óta folytak viták. 1990 óta merült fel az az igény - és ebben a parlamenti pártok többsége egyébként akkor is egyetértett -, hogy a nyugat-európai gyakorlatnak megfelelõen az ügyészséget a kormányzat szerveként rögzítse az alkotmány.
(10.50)
Elméletileg három modell képzelhetõ el az ügyészség alkotmányos helyzetét illetõen. Az elsõ modell Nyugat-Európa valamennyi országában - kivéve egyedül Portugáliát - a kormány alá rendelt ügyészség modellje. Ezekben az országokban, több-kevesebb megkötöttséggel az ügyészség a kormányzatnak a szerve, az ügyészség a kormányzat egyik intézménye, tipikusan az igazságügyi minisztérium szervezetében megjelenõ intézmény, amelyen keresztül a kormányzat a büntetõpolitikáját próbálja mindenekelõtt érvényesíteni. Én a magam részérõl egybecsengõen a másik négy, összesen öt, mára már úgy tudom, hat politikai párt véleményével ezt a megoldást szeretném támogatni, és emellett a megoldás mellett kívánok a továbbiakban érveket felsorakoztatni.
A kormány alá rendelt ügyészség mellett a második lehetséges megoldás, amit több-kevesebb pontossággal a portugál modell követ, az úgynevezett független ügyészség státusza. Ez a független ügyészség mind a kormányzattól, mind a törvényhozástól elválasztott, tulajdonképpen a bíróságok státuszához hasonló ügyészi modell.
A harmadik modell az, amit a mostani javaslat tartalmaz, és amely modellt egyébként én a három lehetséges közül a legrosszabbnak tartok, ez a parlament alá rendelt ügyészség intézménye. Ezt a modellt azért tartom rossz modellnek, mert ez a modell semmifajta elõnnyel nem jár, ugyanakkor a hátrányai számosak. Nem jár azzal az elõnnyel, amellyel a független ügyészség modellje jár, hogy az ügyészi szervezetnek megteremt egy olyan státuszt, ami a bírói szervezethez hasonló státusz. Hiszen ebben a modellben nincs független ügyészség, ebben a modellben - és ezt éltük át a elmúlt hat esztendõben -, az ügyészség a parlament alárendeltségébe tartozik. Ebben a modellben az ügyészség intaktságának egyetlen garanciája van, nevezetesen az, hogy a legfõbb ügyész személye olyan, amilyen.
1990-tõl - és ez ugye a véletlen egybeesése, hogy ma jár le a legfõbb ügyész mandátuma -, 1990-tõl hat éven keresztül a Legfõbb Ügyészség egy mûködõképes modellt hozott létre. Itt is el kell mondanom azt a véleményemet, hogy nagyon-nagyon nagy részben Györgyi Kálmán legfõbb ügyész személyes integritásának és politikai függetlenségének és szakmai kiválóságának köszönhetõen. Más garancia erre, hogy az ügyészség a pártoktól, a politikától, a mindenkori többségtõl független akaratot képviseli, ilyen nincs a hatályos alkotmányban. 1990-ben is választhatott volna az akkori parlament kormánypárti képviselõt legfõbb ügyésznek, és ma is választhatna a mai parlament kormánypárti képviselõt, akinek van ügyészi szakvizsgája vagy ezzel egyenértékû kvalifikációja. Választhatna, nincs erre közjogi akadály. A legfõbb ügyészt a képviselõk többségének szavazatával választja meg az Országgyûlés, és majd hat év múlva az akkori többség is választhat, ha változatlanul marad ez az alkotmányos berendezkedés. Esetleg vezetõ kormánypárti politikust, ügyészi szakvizsgával rendelkezõ vezetõ kormánypárti politikust legfõbb ügyésznek. Abban a pillanatban a kormánypárti képviselõk bármikor ráerõltethetik akaratukat az ügyészi szervezetre, aminél szerintem jobb az, hogyha a kormány gyakorol felügyeletet, mégpedig azért, mert a kormány felelõsséget is vállalhatna ezért a tevékenységért. Jelen pillanatban az ügyészség tevékenységéért nincs felelõsség. Nincs felelõse annak, hogy az ügyészség vajon jól látja el feladatait, vagy nem látja el feladatait.
Tisztelt Képviselõtársaim! Nem véletlen az, hogy egész Európában - még egyszer mondom egyedül Portugáliát leszámítva - más modellt választottak. Miért választották a másik modellt? Azért, mert felismerték azt, hogy minden fejlett demokráciában, a gazdasági problémák leküzdése ellenére is az egyik súlyos, égetõ problémává válik a bûnözés alakulása. A bûnözés alakulása Magyarországnál sokkal jobb gazdasági helyzetben, sokkal stabilabb demokráciában élõ országokban is alapvetõ probléma.
Azt látjuk, hogy a bûnözésre való reagálás a politika középpontjában van. A bûnözés visszaszorításának ígéretével indulnak el nyugat-európai politikusok kampányukra az Egyesült Államoktól kezdve Nyugat-Európa valamennyi országában, és a polgárok mindenhol joggal kérik számon a politikusoktól, hogy mit tudnak tenni a bûnözés megfékezésére, amit tudnak tenni adott esetben a gazdasági bûncselekmények visszaszorítására, a szervezett bûnözés felszámolására, az autólopások visszaszorítására, az utcai garázdaságok visszaszorítására és így tovább. Minden országban a kormányok megpróbálnak erõfeszítéseket tenni, de ezek az erõfeszítések nem érnek véget, tisztelt Ház, a rendõrségi munka lezárásával. Ezek az erõfeszítések folytatódnak a bírósági tárgyalási szakaszban is. Azok, akik azt mondják, hogy az ügyészségnek független státuszt lehet biztosítani, azok azt a képtelenséget is kell hogy állítsák, hogy a bírósági tárgyalások végkimenetele független az ügyészi munka színvonalától. Ha ez így lenne - tehát, hogy független attól, hogy az ügyész jól emel-e vádat, vagy nem jól emel vádat, hogy az ügyész színvonalasan képviseli-e a vádat a tárgyaláson, vagy nem képviseli színvonalasan, vagy adott esetben elejti-e a vádat -, tisztelt Ház, kevesen tudják, de tény, hogy Magyarországon is, mint ahogy más demokráciákban, az ügyésznek úgynevezett vádmonopóliuma van. Csak az ügyész döntheti el, hogy egy ügy eljut-e bíróságig vagy sem, csak az ügyész döntheti-e, hogy eljut-e bírói ítéletig az ügy vagy sem. Hiába nyomozott adott esetben a rendõrség, minden erejét megfeszítve, ha az ügyész úgy dönt, hogy nem emel vádat, akkor soha nem lesz abban az ügyben a bíróság olyan helyzetben, hogy igazságos ítéletet mondhasson ki. Ha az ügyész elejti a vádat, a hatályos magyar jog szerint is, akkor a bíróságnak nincs más lehetõsége, mint az eljárás megszüntetése.
Rendkívüli hatalom ez az ügyészség kezében, szerintünk ehhez a rendkívüli hatalomhoz felelõsségnek is kellene kapcsolódni. Annak a felelõsségnek, hogy idõrõlidõre számon lehessen kérni az ügyészséget, hogy jól él-e a vádmonopóliummal, jól él-e vádképviseleti lehetõségeivel, helyesen, megfelelõ szakmai ismeretekkel, rátermettséggel, odaszánással képviseli-e népet a bíróság elõtt bûnelkövetõkkel szemben.
Nem véletlen, hogy azokban az országokban, ahol az ügyészségnek ez a felelõssége megformálódik, ott a tárgyalásokat úgy nevezik, hogy a nép kontra X.Y. gyanúsított vagy vádlott. Ezekben az ügyekben szerintünk a felelõsség úgy érvényesülhet, hogyha úgy látja a lakosság és rajta keresztül választott képviselõi, hogy bizonyos ügytípusokban további erõfeszítéseket kell tenni, akkor nem új kormányzati intézmények felállítására kell törekedni, hanem az ügyészségnek - az adott szervezeti rendszeren belül - az ügyészségnek lehet megfogalmazni büntetõpolitikai célkitûzéseket, amely ügyészség ezeket a célkitûzéseket tudja érvényesíteni, mind nyomozóhatóságként - mint ahogy jelenleg is bizonyos ügyekben a rendõrök által vagy a rendõrök sérelmére elkövetett ügyekben az ügyészség jár el nyomozóhatóságként- , mind a nyomozást felügyelõ szervezetként, mind pedig a vádképviseleti gyakorlatában tudja ezt érvényesíteni.
Tisztelt Ház! Összefoglalva az elmondottakat, úgy ítéljük meg, hogy a három lehetséges modell közül, tehát a kormány alá rendelt, a független és az Országgyûlés alá rendelt modell közül a megfelelõ alkotmányos, közjogi garanciákkal felruházott, kormány alá rendelt ügyészi szervezet az, amely a leghatékonyabban biztosítja, hogy a kormányzat büntetõpolitikai törekvéseinek ne csak a rendõri erõfeszítések szintjéig, hanem a bírósági tárgyalóteremig, a valóban független bíróság tárgyalóterméig tudja érvényesíteni a köz akaratát és a köz érdekét. Ne elvont szakmai klikk befolyásán múljon az, hogy milyenek lesznek a ítéletek, ne egy absztrakt, senkihez nem tartozó szervezet próbálja meg a valóban független bíróság elõtt képviselni a közösség érdekeit, hanem egy olyan szervezet, amelytõl számon kérhetõ a tevékenységének a milyensége. Nem egyedi ügyekben, nem egyedi ügyekben utasítható, nem konkrét ügyekben befolyásolható, hanem a tevékenységének az összirányát, a tevékenységének a köz érdekében kifejtett voltát kellene szabályozni.
(11.00)
Az a megoldás, amit az elvek, az elvgyûjtemény tartalmaz, nagyon rossz megoldás, mert megõrzi a legfõbb ügyész interpellálhatóságát, amely a felelõsségét eredményezi, ugyanakkor a legfõbb ügyész semmilyen értelemben nem felelõs a parlament elõtt. Megõrzi a parlament alá rendeltséget, és azt az absztrakt megoldást kényszeríti ki az ügyészek képviselõibõl is, hogy talán az Országgyûlés alkotmányügyi bizottsága lehetne az a szervezet, amely az ügyészség feletti parlamenti felügyeletet valahogy elláthatná, ami hát rémálmunkban ne jöjjön elõ, amikor az alkotmányügyi bizottság elõtt egzecíroztatják a legfõbb ügyészt, és kérik számon, hogy ebben az ügyben miért ejtett el vádat, abban az ügyben miért nem súlyosabb minõsítéssel emelt vádat, amabban az ügyben miért nem szorgalmazza a sürgõsebb tárgyalást. Ugyanakkor azonban fel kell hívnom a figyelmet, hogy amikor jogos ellenzéki vagy kormánypárti felvetésekre a belügyminiszter válaszol arra, hogy miért nem elég hatékony a rendõrség, akkor lépten-nyomon hallhatjuk itt a parlament plénumán, a nyilvános fórumokon is, hogy a belügyminiszter azt kénytelen mondani, hogy kérem, mi befejeztük a munkát, hónapokkal ezelõtt átadtuk az ügyet az ügyészségnek, és mi már nem gyakorlunk befolyást ezekre az ügyekre.
Ezért én, tisztelt Ház, azt javaslom, hogy fontoljuk meg újra, hogy nem feltétlenül kellene ebben az ügyben Európával szemben menetelnünk, nem feltétlenül kellene figyelmen kívül hagyni a mûködõ európai gyakorlatot, és nem feltétlenül kellene egy olyan megoldást megõrizni, amiben közjogi garancia az intézmény pártatlanságára, elfogulatlanságára nincs. Nincs ilyen közjogi garancia, pusztán a mindenkori hatalom jóindulatán, a mindenkori többség önkorlátozó képességén és a mindenkori legfõbb ügyész személyes helytállásán múlik, hogy ez a szervezet hatékony lesz-e vagy sem. Hozzá kell tennem, hogy a mostani megoldás zavarokat okoz az ügyészség mûködésében, a mindennapos gyakorlatban is. Az ügyészség azzal a kínnal küszködik, hogy költségvetési igényeit nem tudja érvényesíteni. Akik részt vettek az elmúlt évi költségvetés vitájában, láthatták azt, hogy ahhoz, hogy a Legfõbb Ügyészségre vidéki, színvonalas munkát mutató legfõbb ügyészségi dolgozókat felvegyenek, ahhoz 20 millió forintra lett volna szükség, ezt a 20 millió forintot nem lehetett elõteremteni a költségvetésbõl.
Miért? Azért, mert az ügyészség tulajdonképpen partra vetett halként vergõdik a költségvetési érdekegyeztetésben, hiszen nincs ott azoknál a fórumoknál, ahol az ügyészség költségvetésérõl döntenek. Az elmúlt évben a költségvetés vitájában ez a 20 millió forint lett volna elég arra, hogy az ügyészek szolgálati lakáshoz juthassanak, és ezt a megoldást nem lehetett támogatni. Ugyanígy más ügyekben is született az a megoldás, hogy talán az alkotmányügyi bizottságnak kellene a költségvetést elõterjesztenie. Ennél szerintem jobb megoldás, ha a kormány terjeszti elõ, és a kormánynak alárendelt szervként mûködik az ügyészség, olyan módon, ahogy ezt korábbi elõterjesztések tartalmazták, illetõleg ahogy a francia modellben mûködik, ahol írásbeli utasításokat lehet csak politikustól kapni, és én el tudom azt képzelni, hogy ez az írásbeli utasítás az aktákban kötelezõen meg kell hogy jelenjen.
Ha ez a megoldás nincsen meg, akkor marad minden a véletlenre, marad minden a bizonytalanra, marad minden az ad hoc megoldásokra, amiket hosszú távon közjogilag nem lehet támogatni. Hozzá kell tennünk, hogy az ügyészségnek a kormány alá rendelését 1993-ban azért nem támogattuk, mert két feltételt akkor az elõterjesztés nem tudott garantálni. Az egyik feltétel az Országos Igazságszolgáltatási Tanács, a bíróságok intézményes függetlensége, ezt a mostani javaslatban talán meg lehet teremteni.
A másik feltétel az a büntetõeljárási törvény elõterjesztése során már a tervek között szerepel, ez a nyomozásoknak a bírói kontrollja, az úgynevezett nyomozóbíró intézményével ez a kontroll megteremthetõ. Tehát azok az aggályok, amiket 1993-94-ben az akkori elõterjesztéssel kapcsolatban elmondtunk, elhárultak, ezért megítélésünk szerint érdemes lenne ebben a modellben is az európai gyakorlatot követni.
Ha ez nem történik meg, akkor havonta, kéthavonta lesz a mindenkori kormánynak az a kényszere, hogy valamilyen új lépéseket tegyen a bûnözés elleni harcban, mert a számonkérés, a közvélemény nyomása mindenkor rá fog nehezedni, és ez olyan kényszermegoldásokhoz vezet, amelyek sehol nem váltak mûködõképessé, ehelyett szerintünk a mûködõképes modelleket kellene hasznosítanunk, mert érdemes tanulnunk ebben másoktól. Köszönöm szépen a figyelmet.