DR. KÁVÁSSY SÁNDOR, az FKGP képviselõcsoportjának vezérszónoka: Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés, tisztelt Államtitkár Úr! Szeretném megjegyezni, hogy már törvényjavaslat alakjában sem szíveltem a felsõoktatás tárgyában alkotott 1993. évi LXXX. törvényt. Alighanem legélesebb bírálója voltam, és a szavazás alkalmával a leghatározottabb nemmel utasítottam el. Ha van tehát, illetve vannak e ház falai között, akik jobbítani akarják a szóban lévõ törvényt, feltétlenül és kiváltképp közéjük tartozom, és szívesen támogatok, illetve támogatnék minden javaslatot, amely ebbe az irányba mutat elõre. A jelen indítvány azonban meggyõzõdésem szerint a legkevésbé sem ilyen. Ez a magyarázata, hogy most sem tudok igent mondani. Mérlegelve az aktívákat és a passzívákat, oda kellett kilyukadnom, akkor járok el helyesen, ha hû maradok eszményeimhez, azokhoz az elgondolásokhoz, melyeket szerény képességeim szerint a három évvel ezelõtti vitában is képviselni próbáltam. Mi hát a bajom az indítvánnyal? Csak a legalapvetõbbeknél maradva, súlyosan kifogásolom, hogy akárcsak 1993-ban, az elõterjesztõk most sem tudtak szabadulni az üres, a tartalmatlan jogászkodástól.
(12.40)
A benyújtott indítványt a mindenáron való újítás jellemzi, olyan stratégiai elemekkel, amelyek túl azon, hogy elfogadhatatlanok a hagyományos, az értékõrzõ gondolkodás számára, megvalósításuk esetén csak kárt okoznának, rosszabbá, áttekinthetetlenebbé tennék az amúgy sem rózsás helyzetet.
Mindez persze korántsem csak az elõterjesztõk és a szövegírók hibája, hanem a rendszerváltó elit eredendõ gyengesége is, amely azon túl, hogy tagadja a Kádár-féle gulyáskommunizmust, semmi komoly elképzelése sem volt a jövõt illetõen, és csak miután ölébe hullott a hatalom, kezdett el kapkodni, hogy tenni is kellene valamit.
Így lett aztán az általános ötlettelenség, felkészületlenség és tehetetlenség fügefalevele az a téveszme, hogy úgyszólván maguktól rendezõdnek és oldódnak meg a dolgok, ha úgymond beindul - idézõjelben használnám ezt a szót - : "a piac", holott a piac is csak akkor oldja meg a problémákat, persze ott se mindet, ahol mûködik. Azt sem tudom magamba fojtani, hogy groteszknek és mindenképpen komikusnak találom, hogy épp az a kormány nyújt be törvényjavaslatot a felsõoktatás és a közoktatás tárgyában, amelynek kormányzata alatt bekövetkezett a magyar oktatás tragikus, csaknem teljes lerobbanása, anyagi, szellemi és erkölcsi csõdje. Épp akkor, amikor az egyetemek és fõiskolák a lét és nemlét határán állnak, sorra zárják be az általános és középiskolákat, ellehetetlenülnek a falusi kisiskolák, százával és ezrével eresztik szélnek a pedagógusokat, illetve hoznak divatba olyan izzasztó normákat, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy az egyetemek és fõiskolák falai között igényes és magas szintû munka, valódi felsõoktatás folyjék.
Menthetetlen és megengedhetetlen mulasztása a törvényjavaslatnak, hogy anélkül ismerteti a felsõoktatás intézményeit, hogy szabatosan határozná meg, hogy mit, milyen intézményt kell egyetemnek és milyet fõiskolának tekinteni. A jelzett fogalmakat ugyanis általában nem Isten helyezi elménkbe, és rendszerint nem is az anyatejjel szívjuk magunkba. Az egyetem fogalmának, ahogy azt már Klebelsberg is hangsúlyozta, két lényeges eleme van.
Az egyik a négy történeti fakultás, tehát a teológiai, orvosi, jogi és a bölcsészet. Idézném Klebelsberget. "Ezt a négy tudománycsoportot tanítja az egyetem. Ahol ez nincs meg, ott nem lehet egyetemrõl beszélni. A csonka egyetem nem egyetem." Eddig az idézet.
A másik meghatározója az egyetem fogalmának, hogy az oktatás mellett feltétlenül kutatás, méghozzá magas szintû kutatás folyik. Ismét csak Klebelsberg szavait idézem: "Mert míg én el tudok képzelni egy egészen jó felsõfokú szakiskolát, ahol csekélyebb a kutatás, de jó az oktatás, addig semmi esetre sem ismerek el egyetemnek, ha százszor úgy nevezik is, egy olyan intézményt, ahol csak tanítanak, de nem kutatnak." - Vége az idézetnek.
Igen, ez a tiszta beszéd. Ugyancsak Klebelsberg emlékeztet rá, hogy amikor Franciaországban Napóleon szétszedte a történeti egyetemeket és megszûnt az egyetemi élet, a francia tudományosság nagy hanyatlása következett be, és újra csak azután lendült fel, miután ismét egyetemmé egyesítették a szétszedett fakultásokat.
Itt és most, tehát nálunk is, és a mi esetünkben is errõl van szó. Választás elõtt állunk. Vagy van emberi, erkölcsi és politikai bátorságunk kimondani és meghozni a döntést, hogy felújítjuk a sok évszázados, jól bevált intézményt, a történeti egyetemeket, vagy kétes értékû és bizonytalan kimenetelû kísérletekbe, kísérletezésbe kezdünk, mert végtére is, hogy milyen egy ország oktatási rendszere, azon belül felsõoktatása, melyek az alapintézmények, az politikai, a konkrét esetben parlamenti döntés kérdése. A magam részérõl fájlalom és mélységesen sajnálom, hogy a törvény-elõkészítõkbõl hiányzott a merészség és a kezdeményezõ erõ, és ahelyett, hogy megtették volna az elhatározó lépést, félúton álltak meg, a kompromisszum, a bizonytalan kísérletezgetés mellett döntöttek, és ezzel összefüggésben új felsõoktatási intézményként határozták el az úgynevezett felsõoktatási szövetségek bevezetését.
Nem kívánom elhallgatni, se eltitkolni, hogy a szövetség eszméje nekem a legkevésbé sem rokonszenves, sõt ellenkezõleg, kifejezetten ellenszenves. Torz eszmének tartom. Eddig ugyanis legfõképpen az történt, hogy szovjet mintára szétszedték, felszámolták az univerzitásokat, elszakították egymástól az addig egységben volt fakultásokat. Most viszont attól lehet tartani, hogy a szervezettség látszata mögött majd a tökéletes káosz fog diadalmaskodni, olyan képzõdményekkel, melyeknek kialakulása a legkevésbé sem kívánatos, sõt mindenképpen elkerülendõ volna, és amelyek a maguk nevében legalább annyira irreálisak és torzszülemények lesznek, mint Picasso kétorrú Madonnái és hatlábú ménjei. Mindezzel együtt új szervezet jön létre, a szövetség szenátusa, felügyelõ tanácsa - a legnyilvánvalóbban nem minden apparátus és költségkihatások nélkül.
Éppen most, amikor mindennapos sirámaink közé tartozik, hogy szegény az ország, nincs pénz, takarékoskodni kell és minden fillért a fogunkhoz kell verni.
A napokban értesültem, hogy az eszme kitalálóit tulajdonképpen jó szándék vezette, a szövetség létrehozásával akarják kitölteni azt az ûrt, ami a történeti egyetemek felszámolásával keletkezett. Nem hinném, hogy bárki gondolkodó elmének magyarázni kellene a helyzet képtelenségét, sõt komikumát, ami a törvénymódosítás után fog kialakulni. Lesznek egyetemek, a most is meglévõk, amelyrõl viszont tudjuk, hogy valójában a szó klasszikus értelmében nem egyetemek, aztán lesznek szövetségek, amelyek szintén nem egyetemek, de csak azért, hogy a valódi egyetemek illúzióját keltsék.
Mindenesetre amennyiben az elõterjesztõ nem vonja vissza a felsõoktatási szövetségekre vonatkozó passzusokat, én a magam részérõl nem fogom megszavazni az elõterjesztett javaslatot, és frakciómat is arra fogom kérni, hogy ezt a példát kövessék, és a leghatározottabban utasítsák el és semmi körülmények között se támogassák.
Egyházi oldalról súlyosan, sõt a legsúlyosabban sérelmezik, hogy a törvényjavaslat megkülönböztetés nélkül veszi egy kalap alá az egyházi egyetemeket és fõiskolákat a magán, illetve alapítványi egyetemekkel és fõiskolákkal, amennyiben következetesen állami és nem állami egyetemekrõl és fõiskolákról beszél, holott ez így a legkevésbé sem logikus (Bekiabálás a jobb oldal padsorából, hogy nem ezt sérelmezi) -... Elnézést, hogy mit sérelmeznek, arról nekem pontos értesülésem van, miután tárgyaltam az illetékesekkel, egyébként a gondolataimat majd kifejtem az általános vita során. Köszönöm szépen.