BRETTER ZOLTÁN, az SZDSZ képviselõcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársaim! Azt hiszem, mindannyian pontosan érzékeljük, hogy a felsõoktatást keresztül-kasul szabdalják az ellentmondások. Nem kívánom felsorolni mindazokat az ellentmondásokat, amelyekre most gondolok, de hadd nevezzek meg néhányat ezek közül.
Az egyik ilyen ellentmondást úgy lehetne röviden megfogalmazni, mint a csõd és a piac együttes jelenlétét. Hiszen mindannyian tudjuk, értesülünk róla, hogy felsõoktatási intézmények csõd közelébe kerülnek, ugyanakkor viszont azt is pontosan érzékeljük, hogy ma Magyarországon óriási oktatási piac van.
(12.50)
Azt is nagyon pontosan tudjuk, hogy milyen tandíjakért, milyen oktatásban lehet ma részesülni Magyarországon és nyugodtan állíthatjuk, hogy ez egy virágzó iparág. Legalábbis az oktatás bizonyos szféráiban bizonyosan így van.
Másik ilyen ellentmondás: a támogatás, a támogatottság és a szûkösség együttes jelenléte. Gondolok itt arra, hogyha megnézzük az adatokat, azokból elég világosan kiderül, hogy az egy hallgatóra jutó állami támogatás viszonylag magas ma Magyarországon. Hogy ez miért van így, szétaprózottság és egyebek miatt, ezt lehetne firtatni, de kétségtelen tény, hogy az egy hallgatóra jutó támogatás a világ élvonalában helyez el bennünket, hogyha abszolút számokban gondolkozunk.
Ugyanakkor ki ne látná, hogy a felsõoktatási intézmények szûkösen tudnak gazdálkodni, szûkösségben élnek és valóban napi gondok fenyegetnek tanszékeket, fenyegetnek oktatókat, fenyegetnek intézményeket.
Másik ilyen ellentmondás az örökölt bázisfinanszírozás és a kimunkálandóban lévõ normatív finanszírozás között feszül. Miközben tudjuk, hogy a bázisfinanszírozás alapvetõen igazságtalan volt, hiszen konzervált bizonyos fajta egyenlõtlenségeket, hogy mást ne mondjak, mondjuk vidék és Budapest közötti egyenlõtlenséget, vagy mondjuk orvosi fakultások és egyéb intézmények közötti ellentéteket; tehát volt bizonyos aránytalanság - hogy úgy mondjam - ugyanakkor a normatív finanszírozás éppen hogy fenyegetné létében azokat az intézményeket, amelyeknek valóban a költségráfordításaik magasabbak. Tehát itt is van egy nyilvánvaló ellentét és érdekellentét.
Azt is tapasztaljuk, hogy a különbözõ intézményi formák átjárhatókká váltak, elmosódnak ma már az intézményi formák határai. Ma már ugyanazt az oktatást meg lehet kapni egy állami intézményben, meg lehet kapni egy magánintézményben, egyházi intézményben, vagy egyéb területén a piacnak. Tehát itt van egy lehetõség arra, hogy különbözõ, azonos oktatásokat itt-ott-amott beszerezzünk. Ugyanakkor viszont az is kétségtelen tény, hogy az állami felsõoktatási intézmények ugyanúgy átjárnak a piacra, és ugyanúgy viszik el a piacra és viszik át a piacra az állampolgárok pénzét. Mégpedig meglehetõsen sokszor, eléggé ellenõrizetlenül. De - még egyszer mondom - ellentmondásról van szó, hiszen érthetõ, az intézmények maguk is gazdálkodni akarnak, mégpedig az oktatással akarnak gazdálkodni, hiszen az a feladatuk.
Nos, ezek az ellentmondások egy idõ óta elbizonytalanították a felsõoktatást és mindenekelõtt ez a bizonytalansági állapot az, ami elõhívta és elõhívja a jelenlegi törvénymódosítást. Arra gondolok, hogy ebbõl a bizonytalanságból akkor van kiút, hogyha az állam szerepének a tisztázása világossá válik.
Nos, ez a törvénymódosítás talán nem is tûz ki nagyobb célt maga elé, de azt mindenképpen, hogy az állami szerepvállalás mértékét és terjedelmét meghatározza.
Hadd emeljek ki néhány olyan elemet, amely ezen belül, tehát az állami szerepvállalás keretén belül mindenképpen jövõbe mutató abban a tekintetben, hogy meg fogja szabni az eljövendõ néhány évnek, évtizednek a fejlõdését.
Az egyik ilyen elem kétségtelenül a felsõfokú szakképzésnek a bevezetése, illetõleg az, hogy a felsõfokú szakképzés, mint egyfajta elismert, kvázi képzési szint megjelenik a felsõoktatás egészében.
Ez azt jelenti, hogy a felsõfokú szakképzés lehetõséget biztosít a felsõoktatási intézményeknek arra, hogy praktikusabb, piacorientáltabb, de már felsõfokú képzést nyújtson a fiataloknak. Azon kívül lehetõséget biztosít az intézményeknek arra, hogy rendezett formában kiegészítõ bevételekhez jussanak. És ami talán a legfontosabb, lehetõséget biztosít a hallgatóknak arra, hogy folytathassák tanulmányaikat, amennyiben erre kvalifikálják magukat. Folytathassák a tanulmányaikat úgy, hogy a már elkezdett tanulmányok a felsõfokú szakképzésben nem vesznek kárba. Kötelezi a törvénymódosítás az intézményeket arra, hogy kreditben, bizonyos kreditekben elszámolják a már megszerzett ismereteket, és ezzel az gond orvoslódik itt, amirõl sokszor beszélünk, hogy legyen valamiféle átjárhatóság, kapcsolat a különbözõ oktatási formák között, és ne kelljen mindig újra kezdeni a tanulmányokat, hogyha valakinek a folytatás a szándéka.
Kiemelkedõen fontosnak tartom a kredit bevezetését és azt, hogy törvénymódosítás határidõt rögzít ehhez, de már jelzem rögtön azt, hogy ez a határidõ, amelyik 1998. december 31-ei - ezt a magam nevében, a Szabad Demokraták nevében - szeretnénk egy évvel korábbra hozni, legalábbis a kormányrendelet megalkotását ebben a témában.
Azt hiszem, hogy az igazi áttörés a tudományos kutatásnak a finanszírozása ebben a törvénymódosításban, hiszen elõször jelenik meg a kutatási elõirányzat úgy, hogy ez többletpénzt jelent. Tehát nem a jelenlegi pénzeket fogjuk felosztani, hanem valóban a kutatás kap pénzeket, ami által lehetõvé válik, hogy egyrészt lendületet kapjon a tudományos kutatás a felsõoktatási intézményekben, de az is, hogy a kutatási intézetek és felsõoktatási intézmények között valamilyen szervesebb kapcsolat kialakulhasson.
Szintén nagyon fontosnak tartjuk a gazdálkodás áttetszõbbé válását azáltal, hogy a felsõoktatási intézmények mellett felügyelõbizottságok jönnek létre. Ezek fogják garantálni azt, hogy a - kezdetben már említett - gazdálkodási problémák és azt, hogy a piac és az állami pénzek közötti átjárhatóság valamivel szabályozottabb, átláthatóbbá lesz.
Azt gondolom, hogy ez egy sokkal autonómia-barátibb megoldás, mint amilyen volna az, hogyha mondjuk az állam valamilyen módon embereket nevezne ki felsõoktatási intézményekbe, hogy a gazdálkodást ellenõrizzék.
Nos, azt hiszem, hogy meg kell békülnünk azzal, hogy ez a törvénymódosítás- csomag a napi gondok enyhítésére születik meg elsõsorban. És van még egy fontos vonatkozása. Egy kínai közmondást szeretnék erre idézni. Lehet, hogy egyébként már idéztem valamikor egy korábbi felszólalásban, de nekem nagyon tetszik. Ez a mondás úgy hangzik, hogy: "Az út fontosabb, mint a vendégfogadó."
Nos azt hiszem, hogy ez a törvénymódosítás akkor, amikor azt az utat járta be, hogy elõkészítésében részt vettek szakmai szakmai szervezetek képviselõi, részt vett egy olyan bizottság, amely különbözõ érdekeket tudott megjeleníteni, és ezen érdekek összeütközésébõl, kompromisszumokból született meg ez a törvénymódosítás, ez kétségtelenül egyik nagy erénye a szövegnek.
Azt hiszem, hogy némi módosításokkal - amelyeket a szabaddemokraták szintén kezdeményezni fognak -, a törvényjavaslat mindenképpen elfogadandó.
Jelezném csak néhány szóban a módosításaink irányát. A kreditre már kitértem. Arra, hogy a fõiskolai elõirányzat és egyetemi elõirányzat közötti különbséget szeretnék valamilyen módon csökkenteni, illetve ezt elmosni, annak az az oka, hogy tudjuk vannak olyan fõiskolai képzések, amelyek tudnak kapcsolódni egyetemi képzésekhez.
Mindmáig rendezetlen a kollégiumok ügye. Itt mindenképpen szeretnénk fölvetni a lakhatási támogatás normatív bevezetését, illetve szorgalmazzuk továbbra is, mint korábban tettük...(Elnök pohara megkocogtatásával jelzi az idõ leteltét.)...köszönöm, máris befejezem ...a fizetett kutatási szabadságnak a biztosítását a kutatók részére.
Záró mondatként annyit: én abban reménykedem, hogy ez a törvénymódosítás a felsõoktatási intézmények számára a túlélést fogja biztosítani és ez a mai helyzetben nem is olyan nagyon kevés. Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)