DR. SZAKÁL FERENC, a KDNP képviselõcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Képviselõtársaim! A felsõoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény módosítására benyújtott törvényjavaslattal kapcsolatban az elsõ kérdés, hogy változott-e a felsõoktatás helyzete lényegesen a hatályban lévõ törvény vagy a felsõoktatás fejlesztésérõl szóló 107/1995. évi országgyûlési határozat elfogadása óta. Vagyis indokolt-e a törvénymódosítás?
A törvényjavaslat általános indoklása maga is elismeri, hogy a kitûzött célok irányába történõ változtatásban a javaslat lehetõségei korlátozottak. Az azonban nem fogadható el, amit az indoklás ír, hogy ennek egyik akadálya az egyetemi autonómia lenne. Az általános indoklás szerint kedvezõ társadalmi- gazdasági folyamatokra és további jogalkotásra van szükség ahhoz, hogy lényegi elõrehaladást érjünk el. Vagyis a felsõoktatás valódi fejlõdéséhez nem törvénymódosításra, hanem igazi elhatározásra és akaratra van szükség, nemcsak az Országgyûlés, a kormányzat, hanem a felsõoktatási intézmények részérõl is.
Radikális elhatározásra lenne szükség ahhoz, hogy a felsõoktatás évek óta, sõt évtizedek óta magunkkal hurcolt problémáit megoldjuk. Magam is részese voltam az újra és újrakezdõdõ koncepcióalkotásoknak és vitáknak. 1996-ban (sic!), pontosan húsz évvel ezelõtt dolgoztunk és vitatkoztunk a felsõoktatás 1990-ig szóló fejlesztési koncepcióján, de mivel a végeláthatatlan vitákban elszaladt az idõ, hozzákezdtünk a felsõoktatás 2000-ig szóló fejlesztési koncepciójának kidolgozásához.
Akkor sem értettem, hogy miért éppen a 2000. év volt a határ? Külön elõadás témája lehetne, hogy egy valóban jól kialakított felsõoktatásban a dolgok természeténél fogva a fejlõdésnek folyamatosnak kellene lenni. Tehát a fejlesztési kampányok, a fix határidõ kitûzése már önmagában is azt jelzi, hogy a mi felsõoktatásunk beteg és rosszul mûködik. Alig fél év telt el azóta, hogy a tisztelt Ház elfogadta a 107/1995. évi országgyûlési határozatot a felsõoktatás fejlesztésérõl. Ennek vitájában a hozzászólók szinte mindent elmondtak, amit a felsõoktatással kapcsolatban lehetett. Mégis úgy érzem, hogy ezzel sem jutottunk lényegesen elõbbre.
Ennek oka valószínû az, hogy bizonyos alapkérdésekkel nem igazán vagyunk hajlandók szembenézni. A fél évvel ezelõtti vitákból szeretném idézni - ha megengedik - tisztelt képviselõtársam, dr. Daróczy Zoltán, az MSZP vezérszónokának néhány mondatát. Tehát nem a mostani hozzászólásából.
Õ akkor azt mondta: "A magyar felsõoktatás belsõ viszonyaiban megkövesedett feudális viszonyokat meg kell változtatni. Továbbá én személy szerint megátalkodott híve vagyok annak a felfogásnak, hogy Magyarországon lényegében nincsen egyetem, és mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy egyetemek jöjjenek létre Magyarországon."
Még azt is megjegyezte, hogy ebbõl az anyagból nem tûnik ki, hogy ebben a dologban - már hogy úgy mondjam - a politikai akarat felülkerült annak a kicsinyes torzsalkodásnak, ami ezen a területen tapasztalható.
Még mielõtt félreértenének, nem az MSZP-t kívánom reklámozni, de úgy gondolom: hogy õt idéztem, ez azt is mutatja, hogy a felsõoktatásunknak olyan lényeges kérdéseit kell megoldani, amelyek túlmutatnak az egyes pártok határain.
Az összes problémának - az oktatók és a hallgatók helyzete, az oktatás színvonala és a többi - arra a kérdésre vezethetõ vissza tehát, hogy nincsenek valódi egyetemek Magyarországon. Ez természetesen nem feltétlenül az intézmények és vezetõik és oktatóik hibája, hanem ez egy örökség az elõzõ idõszakból. Úgy gondolom tehát, hogy ha már a Tisztelt Ház tölti az idejét azzal, hogy a felsõoktatási törvényt módosítsa, akkor a felsõoktatási intézmények fogalmának meghatározásával kellene kezdenie, mint ahogy ezt már többen is megjegyezték itt.
Ebbõl már szinte minden más kérdés megoldható lenne. Minden szervezet meghatározása, szerkezetének kialakítása és fejlesztése a szervezet alapegységének meghatározásával kezdõdik. Ez az elv tananyag a szervezési kérdésekkel foglalkozó hallgatóink számára. De éppen ez hiányzik a hatályos felsõoktatási törvénybõl és a jelenlegi módosításból is.
A szervezeti alapegység kérdése szorosan kapcsolódik az autonómia kérdéséhez. Ahhoz, hogy kit illet az autonómia. Az 1993. évi felsõoktatási törvény is adottnak vette az elõzõ rendszerbõl örökölt intézményi struktúrát és azt, hogy az egyetemek már megvannak, létezik a valódi, demokratikus belsõ struktúrájuk és ezért minden intézménynek autonómnak kell lennie.
Ezen autonómiából egyes jogokat, erõforrásokat leadnak, átengednek az oktatóknak. Ezt a felülrõl történõ lebontást kellene radikálisan megváltoztatni. Ha az egyetemi professzorokat és docenseket vizsgáljuk és velük szemben szigorú követelményeket támasztunk, és az egyetemi tanári funkció olyan fontos, hogy a kinevezést a legmagasabb közjogi méltósághoz, a köztársasági elnökhöz helyezzük, akkor végre biztosítani kellene független és szabad mûködésük szervezeti és erõforrás-feltételeit.
Vagyis ki kellene mondani, hogy az autonómia a professzorokat, a docenseket és arányos mértékben más egyetemi oktatókat illeti meg, amelyrõl részben lemondanak a tanszék, az intézet, a kar vagy az egyetem javára, munkájuk jobb szervezése, koordinálása és hatékonyságának növelése érdekében. Másképpen megfogalmazva egy egyetemi tanár munkájához szükséges alapfeltételeknek attól függetlenül biztosítottnak kellene lenniük, hogy éppen milyen szervezetbe tartozik. Ez esetben külön kényszer nélkül is, szinte automatikusan kialakulnának a tartalmi kapcsolatok és méret szempontjából is optimális felsõoktatási intézmények. Sajnos ezt a radikális áttörést hiába keressük a jelenlegi törvénymódosításban is.
Néhány konkrét megjegyzést szeretnék tenni. A preambulum is módosításra kerülne és ott kimondásra kerül, hogy a kormány különös felelõsséget érez a felsõoktatás, mint kiemelt jelentõségû ágazat iránt. Én úgy gondolom: egy-egy törvényben a jelenlegi kormány elhatározását vagy programját nem lehet beletenni. Azt lehetne kimondani, hogy ez a kormányok, a mindenkori kormány kötelessége. Így tehát ez elfogadhatatlan.
A nem állami felsõoktatási intézmények finanszírozásával kapcsolatban azt szeretném megjegyezni, hogy amennyiben az állam csak az általa megrendelt oktatást finanszírozza és mondjuk egy nem állami felsõoktatási intézménynél egyáltalán nem finanszíroz - mert hiszen nincs ilyen megrendelés -, akkor következetesen végig kell vinni a törvényben, hogy sem a kinevezésekbe, sem a létrehozásba, sem pedig más kérdésekbe az állam nem szólhat bele. Ez így korrekt. Én úgy gondolom.
Számos kérdést föl lehetne sorolni, talán egyet még hadd emeljek ki. A hallgatók mindig tiltakoznak a tandíj ellen. Nem gondolnak azonban arra, hogy sokszor egy ponton múlik, hogy egyik kollégájuk bejut-e az egyetemre, vagy nem. Aki utána bejutott az egyetemre, az sokszor nem végzi el becsületesen a kötelességét - és ha elvégzi is -, ingyen tanulhat. Miközben 1 pont miatt esetleg a másik munkanélküli lesz és új tanfolyamokra kénytelen menni. Most hallottam, hogy egy közönséges mérlegképes tanfolyam díja 180 000 forint minimálisan.
Tehát nem arról van szó a tandíjnál, hogy valakit meg akarunk büntetni esetleg, hanem gondoljanak a fiatalok közötti igazságosságra is.
Egyetlen gondolat talán még belefér. Az elõzõ vagy a meglévõ törvényben is hibás és a módosítás sem változtat rajta, hogy a doktori fokozatnál csak a "filozófia doktora" elnevezést tartja meg. (Az elnök pohara kocogtatásával jelzi a felszólalási idõ leteltét.)
(13.10)
Nincs idõm rá, kigyûjtöttem különbözõ nyugati egyetemekrõl, hogy hányféle doktori elnevezés van. Én úgy gondolom, hogy célszerû lenne ezt is módosítani, hiszen elég furcsa egy mûszaki mérnököt a filozófia doktorának nevezni. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Általános taps.)